Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Sándor Kata

Kellerwessel Klaus verse

lovam lába térdig kopott üveggé őszült hetvenhét hajam / és valami folyton meg akar születni bennem / palotáim mind megcsaltak száz útjaim szertehagytak / cselédjeim elkárhoztak hetvenhét éve nincs mit ennem


A hetvenhét fejű herceg hajnali éneke


hittem rég hogy a csillagok
milliárdnyi reflektorok
mind csak engem világít
és menekülőútjaim

már tudom hogy a csillagok
milliárdnyi puskacsővég
homlokomra szegezett
simogató célkeresztek

aszfaltszürke galambok a galambszürke aszfalton
lovam taposd el őket
utak menekülnek előlem elfutok én is előlük
lovam békítsd össze mindet

meg kell szoknom a hányingert

lovam lába térdig kopott üveggé őszült hetvenhét hajam
és valami folyton meg akar születni bennem
palotáim mind megcsaltak száz útjaim szertehagytak
cselédjeim elkárhoztak hetvenhét éve nincs mit ennem

egyszer megmentettem a fele királyságot a másik felétől
a király nem győzött hálálkodni
a lánya kezét kértem
finom volt

mint fürtön lila véreres banánok csüngnek gerincemen a piócák
lovam szelídítsd meg őket
egy démon kihányta magából ezt az alkonyi világot és én azóta mondani akarok valamit
lovam tépd fel torkaim

hogy szokjam meg a hányingert?

mezítlábas orvosok mindent jósoltak már nekem
de egy se tudta származásom nem látták aranyló vérem
nem tudták hogy mesék csak a mesékben léteznek
hogy én ettem meg a hercegnőt

hetvenhét éve várom hogy kiszabadítson a sárkány
és felperzselje milliárd éjszakám

az angyaloknak szárnyaik vannak az én bőrömből csak gyomorsav szivárog
hogy tudnék itt lélegezni ha ki se látok az éjszakák mögül
ha minden lépésnél nekem csapódik egy naplemente
lovam se hallja már mit mondok

csillagok!
gyilkosaim!    
vájjátok ki szemeim mögül ti az embriót
és ne ijedjetek meg ha felsír
injekciózzatok belém valami megmagyarázhatatlant
és sírjatok velem ha én is sírok

te attól még szólhatsz ha itt vagy
ha kitakarnak előlem a csillagok
akikkel csak én bírhatok
nem eszlek meg sárkányom ne félj

majd egymásban bolyongunk
amíg végül be nem omlunk
mint két elvadult cseppkőbarlang
hajnali énekünktől lángol majd az éj

de szólj
mielőtt még ezt az egészet kihánynám magamból
hogy a leghalványabb csillagra szegezzem
milliárd fényes homlokom

lovam is lelövöm ha kell

Kellerwessel Klaus húszéves pszichológiahallgató, verseit eddig 13 folyóirat publikálta, rajzait 3 galéria állította ki. Idén áprilisban jelenik meg első önálló (főleg drámákat tartalmazó) kötete A 77 fejű herceg éneke címen, amiről Kemény István úgy nyilatkozott: „Jó könyv, okos, vad, csapongó, de mégis kordában tartott ötletzuhatag. Ott figyel mögötte a drámatörténet a görögöktől az abszurdig és tovább, már-már a szemtelenségig szabad”