Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sarnyai Benedek: zájed

Fotó: a szerző archívuma

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?

Bővebben ...
Próza

Nagy Olivér Ábel rövidprózái

Fotó: a szerző archívuma

azt hogy minden talalkozas semmilyen

nem csinalunk semmit

a beszelgetesek is csak ures fecsegesek

Bővebben ...
Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...

Tor Ulven versei

Vajna Ádám fordításában
Zölden // fekszenek ott a sáncok. / Börtönmohával / és az ágyúk patinájával. // Fekete huzat / a tenger felől. Az autóroncsokat / pedig alvajárók // nyitják fel / a fenéken, / iszapfelhőben. Megcsillan // egy sószemcse.

 

Tor Ulven (1953-1995) norvég költő, író, a második világháború utáni norvég irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Élete nagy részét Oslo egyik külvárosában lévő házában töltötte, amit pánikbetegsége miatt csak ritkán hagyott el.‌ 1987-ben jelent meg legkiforrottabb és legradikálisabb kötete a Det tålmodige (Türelmes), ami egyértelműen generációja egyik vezető lírikusává, és a 90-es évek környékén induló fiatal költők vezércsillagává tette. Az itt olvasható két vers is ebben a kötetben jelent meg.

 

Erőtlen kesztyűk…

 

Erőtlen kesztyűk

ölelik át

a mohás követ.

Valaki a tüzet is

 

életben

tartja

a fűtőházban.

 

A rothadó gyapjúfüggönyön át

fagyos varjúszemek

lesnek be. Az erdő története

még nem ért véget.

Hallom, milyen erővel húz

a repülőzúgás,

 

érzem, ahogy

a fakéreg görcsei arcomnak

feszülnek. Sosem tanuljuk meg

kívülről az ágak mérhetetlen

rendszerét.

 

Ezek a fák           

mégis egyszerűbbek,

mint mi.

A távolban, a tenger felől,

városi fények félőrült kódja

pislog.

 

 

Körmök és tollak…

 

Körmök és tollak

kaparása

 

elhagyatott,

izzó emléktáblákká

 

fárasztva,

 

augusztusban még

forrók a kéznek.

 

Boldogtalan

rokokóhangok

szállnak ki

a vadszőlő árnyékából, tompán

 

csattognak

a várfal mentén. Zölden

 

fekszenek ott a sáncok.

Börtönmohával

és az ágyúk patinájával.

 

Fekete huzat

a tenger felől. Az autóroncsokat

pedig alvajárók

 

nyitják fel

a fenéken,

iszapfelhőben. Megcsillan

 

egy sószemcse.