Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Jeremy Faro versei

Azon töprengek, ki volt itt előbb, mi / Vagy ők, vagy mindenkor csak ugyanígy lehetett – / Tribolita-ősrákok csúsznak utódaikkal a vízbe, // Míg két brontoszaurusz dürrög láthatatlanul a nád közt. / Vajon kinek a kényére feszül meg e kisebbrendű csoda, / E vihar utáni, már-már szigetszerű állapot, // Bemetszés a földön, mely bárkit elrejt, aki kívánja.

 

Jeremy Faro 1974-ben született. Amerikai író, költő, műfordító.  Angol és amerikai irodalmat hallgatott a Harvard egyetemen, majd Camberidge-ben végzett posztgraduális tanulmányokat. Hosszabb időszakokat töltött Európában különféle ösztöndíjakkal (Szlovénia, Horvátország, Finnország).

 

 

A színvakság dilemmája

 

Ó, Rothko —

 

Nagy képeid ott pompáznak a napfényben

A Holyoke Center tetőtéri éttermének falán,

 

Ahol is, vakon a rubin pigment lassú tűntére,

Csirke cordon bleu-t zabál a sokaság,

 

És bíbor papírszalvétával itatják föl

Az asztalra dőlt olcsó chardonnay-t.

 

Te végül már csak vörösest láttál –

Vagy azt se láttad, még inkább –

 

Temperamentummal nyúltál a temperához

Egyszeri fényű triptichonod előtt.

 

És én most itt állok, pontban délután négykor,

Mikor végre kialszik ez a különleges projektor –

 

Pixelekkel álcázza az egészséges izzást,

Hanyatló évtizedekét –

 

És a művészetrajongók zihálnak, míg az égre puffogtatva lesik

Azt, ami számomra sose veszett el.

 

Elmondhatom neked, Mark, nem változtak –

Épp olyan jók ezek itt, mint aznap, amikor készültek.

 

A nap-rombolta dicsőség földjén

Nincs szükség restaurátorra: itt

 

A színvak a király.

 

 

Földrajzi reflexiók (Hatches Harbor)

 

A vég legvégén is túl, van ott egy öböl.

 

Apály és dagály mozgat sósvizet, sziklák,

Kagylók bensőbb fényét fedve föl,

Mikor a hullámok már visszavonultak.

 

Szemközt hosszú homoknyúlvány,

Mely mintha maga a Fok volna kicsiben,

Víztől ölelve sejlik föl

 

Egy madárlakta Provincetown.

Testes madarak – közeliek, csendesek –

Gyülekeznek az East Enden.

 

Nyugatabbra másféle

Tollazatok raja;

Tollászkodnak, majd kidüllesztett

 

Mellel a sekély vízre szállnak.

Hangosan fecsegnek, melyik

Rákok, melyik csellék a legízesebbek idén,

 

Melyik tavacskában a legfrissebb a víz,

Hol szálltak le messze délen,

Melyik megálló maradt népszerű, ha egyszer az volt.

 

Egy jó hónap múltán mind eltűnnek majd,

Csak a szürke sirályok maradnak

A halászat napi rutinjával az evakuált öbölben.

 

Azon töprengek, ki volt itt előbb, mi

Vagy ők, vagy mindenkor csak ugyanígy lehetett –

Tribolita-ősrákok csúsznak utódaikkal a vízbe,

 

Míg két brontoszaurusz dürrög láthatatlanul a nád közt.

Vajon kinek a kényére feszül meg e kisebbrendű csoda,

E vihar utáni, már-már szigetszerű állapot,

 

Bemetszés a földön, mely bárkit elrejt, aki kívánja.

 

 

Lanczkor Gábor fordításai