Andrej Nikolaidis regényrészlete

Részletek

Rajsli Emese fordítása

Az eljövetel (részlet)

Második fejezet,

amelyben továbbra is hull a hó, megismerjük a jó Hedvigét és az öreg Marcust, Emmanuellel pedig elsétálunk a Schickanedergassetól a Naschmarktig

from: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

to: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Még itt, ebben a szobában is, ahol raboskodom – a saját érdekemben, ezt soha nem mulasztják el elmondani –, az első hó békét és örömöt hoz. És még ha az a keskeny sáv, amit az ablakon át látok, most az egész világot jelenti is számomra, ez a világ földöntúli szépségű lesz, ha beborítja a fehérség. A nyugati szél a szilvafa göcsörtös ágára, a domb ritka füvére, a kócos fűzfákra hordja a havat. Azokon a napokon, amikor a tó ólomszürke, és képtelenség megkülönböztetni az égbolttól, a víz fölszíne néha megremeg: mintha valaki, aki láthatatlan és hallhatatlan, arra járt volna. A víz hullámot vet, azok elindulnak felém. A vízbe lógó fűzfaágakat nem fogják meglibbenteni: nincs annyi erejük, hogy eljussanak a partig. Néha azt gondolom, ha én nem lennék, aki minden télen, az ablakon kibámulva, várja őket, senki nem is venné észre az egyébként oly fontos létezésüket.

Ezek a hullámok, amelyek még csak tajtékot se vetnek, nem hogy valamit elragadjanak vagy összetörjenek, jelek: a hullámokkal megérkezik az első hó is. A szél, amely keltette őket, hamarosan fölerősödik: hótorlaszokat hoz majd a tóhoz. Hóförgeteg csap le majd a tájra, és beáll a fehér rend. De még előtte néhány nagy vízcsillag tapad majd az ablakomra. Estére már jég fogja borítani: arcomat odatámasztom, érzem homlokomon az üveg hűvösét. Kívül minden nyugodt, bent mindenki alszik. Ez az én időm: egészen hajnalig olvasztgathatom leheletemmel a jeget. Minden lélegzetvételemmel életet lehelek egy újabb alakba − megmozdul egy lény az ablakon. Most éppen egy madár, máskor egy farkas. És ahányszor csak a hideg értük jön, és visszaveszi őket, annyiszor szerzem én őket ismét vissza a leheletemmel.

A világomból, úgy tűnik, hiányzik a tágasság. Hiányoznak, persze, az emberek is, mert a falusi gyerekeken kívül − akik nyáron ellapított kartondobozokra hasalva csúsznak le a füves domboldalon, és visítva csobbannak bele a tóba −, alig jár erre valaki. De nem hiányzik a rend. Az én világom úgy van berendezve, mint egy Csehov-darab. Ha említettem a szilvafát, akkor annak termését le fogják szüretelni a gyerekek ősszel. Ha vannak fűzfák, egy ifjú vízbe ugrik majd valamelyikről nyár végén, hogy férfiasságát bizonyítsa − márpedig azt az én világomban, de minden másik világban is, primitív és módfelett fölösleges módon lehet csak bizonyítani. Hát még a tó! Az is egy szög, amelyre valaki kabátot fog akasztani a darab végéig. Várakozni fog, hordozni, befogadni, és néha magával ragadni azokat, akik óvatlanok és gyöngék. Nem hiányzik, mondom, a rend az én világomból. És az izgalom se hiányzik: az én ízlésemhez képest épp elég változás van benne.

Meg emlék. Ha fogoly vagy, megtanulsz visszafelé élni. A tegnap ugyanaz lesz, mint a ma. Az egyetlen jövő, amellyel rendelkezni fogsz, az emlékezeted lesz. Az egyetlen bizonytalanság, amely rád vár: mi jut majd eszedbe holnap. Visszafelé haladsz, és történeteket mesélsz majd magadnak, amelyeknek te vagy a főszereplője. A történetek nagy része nem történt meg. Kit érdekel: megtörténhettek volna, az a fontos. A múltad rengeteg lehetőséget őriz olyan életekre, amelyek különböznek attól az élettől, amelyet te éltél. Ezért tehát: egyenesen vissza a múltba!

A Schickenadergasse ötös számú házában lévő bécsi lakásunk folyosójára. Hétéves vagyok. A cipős szekrény mögé bújva látom, hogy a dada elaludt a Lucien Freud-vászon alatt álló karosszékben. A festmény a szomszédé volt, aki, amikor a bank lefoglalta a teljes vagyonát, öngyilkosságot követett el. De előtte még papa megvette tőle ezt a festményt, elfogadható és korrekt áron, ahogyan azt ő és anya, minden egyes alkalommal, kihangsúlyozták, amikor szóba került a szalonunkban függő Freud-vászon. Az elfogadható és korrekt ár azonban nem felelt meg a banknak, amely lefoglalta és aprópénzért eladta a szomszéd vagyonát, hajléktalanná változtatva a bécsieket több mint három évszázadig öltöztető szabóműhely örökösét, akinek így nem volt más választása, mint hogy a Dunába ölje magát, azt a halált választva, amelyet a hozzá hasonló sorsú emberek már több mint három évszázada választanak. A dada, tehát, ott alszik, annak az embernek a képe alatt, akinek a nagyapja oly sokat tudott az álmokról. A családom látogatóba ment Esther nénihez, aki legalább olyan régóta haldoklik, amióta én élek. Amikor először elvittek hozzá, feküdt, fehér volt és hatalmas, mint egy jegesmedve a széles, súlyos ágyon, ugyanazon, amelyen akkor is találtuk, amikor utoljára meglátogattuk, szilveszter után. Amikor bemutattak a néninek, azt mondta: a fiú bosszantóan szőke − nem tehetek róla, de a ködös tekintete, ezek a kék szemek Poroszországra emlékeztetnek.

Három lépéssel elérem a bejárati ajtót, amelyet hangtalanul csukok be magam után. Lefelé megyek a széles márványlépcsőn. A lépcsőfokok úgy vannak kidolgozva, hogy ne fárasszák az embert. A papa kifejezetten ragaszkodott ezekhez az, ahogy mondta, humánus lépcsőkhöz. Azt hiszem, egyszer sem fordult elő, hogy amikor együtt mentünk föl a lépcsőn, elmulasztotta volna elmondani, hogy az ember már ezekből a lépcsőfokokból mindent megtudhat, amit tudnia kell a bécsi építészetről. Amely, természetesen, tükrözi a hagyomány nárcizmusát, és a hajdani császárság erejét, azt az ideát fejezi ki, hogy az épületeknek, még a legfényűzőbbeknek is, az embert kell szolgálniuk − szerintem pontosan idéztem. A bécsi lépcsőket, szerinte, úgy kellett megépíteni, hogy a rajtuk való lépkedés ne legyen megerőltetőbb egy vasárnapi sétánál a Stephansplatzon. A bécsi opera volt az egyetlen hely a világon, ahol operaelőadást lehetett tartani, minden más az opera barbár megbecstelenítésének számított, amit törvénnyel kéne tiltani. A mennyezet magasságának és a kirakat hosszának aránya a bécsi kávéházakban fölülmúlhatatlan volt, és a vendégekben azt a benyomást keltette, hogy a kleine braunert a világ kellős közepén iszogatják. A túlbecsült párizsi caffék klausztrofóbok voltak, és valahogy mindig sötétek, állította papa. A rómaiak viszont komolytalanok voltak: amíg az ember ott itta az espressóját, az volt a benyomása, hogy a látogatók és a pincérek is bármikor letéphetik magukról a polgári és munkaruhájukat, és előtűnnének a jelmezek, így mutatva meg valós természetüket, egy Commedia dell’arte figura alakjában. Nem mondhatok mást, a papa szerette Bécset, a városon kívüli élet számára elképzelhetetlen volt.

A lépcsőkön, amelyek úgy lettek megépítve, hogy még Bécs legidősebb polgárai is, persze, ha még képesek mozogni, különösebb megerőltetés nélkül föl tudnak menni, egyben arra is alkalmasak voltak, noha, kétlem, hogy ez az építők szándéka lett volna, hogy úgy tudtam lemenni rajtuk, kettesével ugrálva, anélkül, hogy elestem vagy megsérültem volna, mint egy kenguru − ebben az időszakban minden másnál jobban izgattak ezek az állatok. Amikor átugrottam az utolsó lépcsőfokot is, még négy ugrás volt hátra a bejárati ajtóig. Majd még egy, és végre a hóborította járdán voltam, szemben, az utca túloldalán ott villódzott a fölirat: Carlton Opera Hotel.

Beteges gyerek voltam: ha a krónikus hörghurutomat egy rövid időre ki is kúrálták, akkor az arcüreggyulladás fájdalma szögezett az ágyhoz. Talán nem is volt olyan nap, hogy ne köhögtem volna, ne lett volna piros a torkom, ne kínzott volna a nátha. És ráadásul még ott voltak az allergiák. Nem ehettem epret: egyetlen falat elég volt, hogy fulladásos rohamom legyen. Azt, hogy allergiás vagyok a penicillinre, egy kissé drámai módon derítettük ki. Miután kaptam egy penicillininjekciót − kétéves voltam ekkor −, a szúrás helye begyulladt. Majd magas lázam lett, amit napokig nem tudtak csillapítani. Amikor maman et papa már minden reményt elveszítettek, hogy ezt túlélhetem, a láz mégis alábbhagyott, az egészségügyi kartonomra pedig az orvosok nagy, piros betűkkel fölrótták: CAVE PENICILLIN.

A gyerekjátékok nagy része, ugye, számomra tiltott volt. Most, hogy csak pulóverben, bunda, sapka és kesztyű nélkül kifutottam a hóra, durván megsértettem az íratlan, ám attól még szigorú törvényt. Mindig ugyanaz történt: ha a szüleim elhagyták a házat, én ezt kihasználva az utcán kalandoztam. És még visszaérkezésük előtt hazaértem. A jó Hedvige könnyekben úszva várt rám. Közben ugyanis fölébredt, szólongatott, végignézett minden rejtekhelyet a lakásban, majd vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Az, hogy én minden alkalommal megszöktem, és minden alkalommal vissza is tértem, nem jelentett számára semmit: úgy tűnt, ebben az egyszerű ismétlődésben sem tudott szabályszerűséget fölfedezni. Minden alkalommal újra megrémült, mintha mindez először történt volna. Zavarodottan várt rám a lépcső tetején, a lakásajtó előtt. Ahelyett, hogy összeszidott volna, fölemelt, a keblére szorított és azt ismételgette: csak hogy visszajött nekem! Ez az asszony most, ebben biztos vagyok, az angyalok közt lakozik. Ne aggódjon, mondta mindig, semmit nem mondok az úrnak és az asszonynak. Csak egyet kért tőlem, pont azt, amit nem ígérhettem meg, akármennyire is aggasztott az, mennyi kényelmetlenséget okozok neki újra meg újra: hogy ilyet soha, ezt olyan hangsúllyal ismételte meg, amilyennel, ebben biztos voltam, a tanító néni mondta el a kicsi Heidinek a fontos dolgokat, soha többé nem teszek. És valóban: nem árult el. Én viszont, amíg még maman et papa a kabátjukból bújtak ki, elébük álltam, és mindent bevallottam. Nincs mit tenni ezzel a gyerekkel, sírta el magát ilyenkor a mama. Vigyázzon rád Jóisten, mert mi nem tudunk rád vigyázni, mondta ilyenkor, és fejfájásra hivatkozva visszavonult a szobájába.

Papa arra utasította Hedvigét, hogy mosson le meleg vízzel, és tegyen ágyba. Később, amíg el nem aludtam, ott ült az ágyam szélén, és halk hangon, mintha altatódalt mormolna, fölsorolta, milyen gondokat okoztam eddig anyámnak. Nem szép magától, hogy a jóságára így válaszol, suttogta. Éreztem, ahogy elmerülök a meleg ágyban, a végtagjaim könnyűek lettek, szárnyszerűek, lassan átbillentem az álomba, és hallgattam a gyöngéd, türelmes hangját, amely távoli visszhangként ért el hozzám: az édesanyja sok áldozatot hozott magáért, bármit képes lenne megtenni magának... Amikor végre kint voltam, a Carlton Opera Hotellel szemközt, olyan kalandok kezdődtek, amelyeknek nem tudtam ellenállni. Ehhez a szállodához kötődött az a történet, amellyel, nyilván, minden helybéli dada a gyerekeket ijesztgette. Abban a szállodában egy szörnyű ember felakasztotta magát, mondta Hedvige. Ez az ember egy háborúban, amely sok évvel a maga születése előtt volt, szörnyű dolgokat követett el. A hadsereg, amelynek ez az ember a parancsnoka volt, elveszítette a háborút. Amilyen körmönfont volt, a haját feketére festette, szakáll és bajusz mögé rejtette arcát, szemüveget biggyesztett az orrára, megváltoztatta a nevét − és eltűnt. Úgy tűnt − örökre, amíg egy nő, aki még a háború idejéből ismerte őt, a Carlton Opera Hotel legfölső emeletén rendelő orvosban föl nem ismerte azt a gonosztevőt, akinek a kórházában a háború alatt raboskodott. A nő elment a rendőrségre, és követelte, hogy haladéktalanul tartóztassák le az orvost, akit saját férje és még több ezer ártatlan ember haláláért okolt. A szörnyű ember nyilván tudta, mi vár rá, amikor a szálloda előtt észrevette a rendőrautót. Miután sokáig hiábavalóan szólították föl, hogy nyisson ajtót és adja meg magát, a rendőrök betörtek a rendelőbe, és a gonosz orvos ott lógott a csilláron − abba az egyenruhába bújt, mielőtt fölakasztotta volna magát, amelyet a háborúban viselt. A magához hasonló kisfiúknak nem szabad oda menni, mert az orvos szelleme még mindig ott kísért a szálloda folyosóin. Azt mondják, hogy a szófogadatlan kisfiúkat az orvos édességgel becsalja a fölvonóba, ahol aztán leengedi a rácsot, és egyenesen a pokolba száll alá velük. Így mesélte Hedvige. A liftet, amellyel ijesztgetett, már a szálloda bejárati ajtajától látni lehetett. A pokolba vezető úttól csak néhány lépcsőfok választott el. Balra volt a recepció, ahol mindig szép és udvarias lányok dolgoztak, akik már ismertek és a nevemen szólítottak: óh, maga az, Emmanuel, hogy tetszik lenni? Óvatosan megközelítettem a recepciós pultot, fölemeltem a karom, és a tenyerem a márványpultra tettem. Ez része volt a menekülőstratégiámnak: arra számítottam, hogy ha az orvos hirtelen odaront, akkor a lányok nem engednek el vele. Így álltam ott tehát, és a fölvonót néztem. És az, valóban, fekete, vastag rácsokból és üvegből készült. Ha a vendégek közül valaki beszállt a fölvonóba, a rács becsukódott mögötte, és a fülke, hangos lánccsörgéssel, fölemelkedett. Amikor hallottam, hogy lefelé jön, azt képzeltem, hogy a gonosz orvos érkezik, értem. A félelmem ilyenkor fölülkerekedett a kíváncsiságomon, és lélekszakadva kimenekültem a szállodából.

Addig futottam, amíg a köhögés megállásra nem kényszerített. De nem mentem haza: nem, semmiképpen, a kalandjaim még csak most kezdődtek. Betértem az első utcába jobbra, és ott megálltam az öreg Marcus boltjának kirakata előtt. A tarkacímkés palackokon kívül − engem a zöld színűek varázsoltak el, amelyek úgy néztek ki, mintha nem lenne bennük semmi más, csak füst − Marcus egzotikus országokból származó csokoládék széles választékát tette a kirakatba. Brazília, betűztem, öt, öt, valami furcsa jel. Equador, hat, öt, megint a furcsa jel, aztán Dél-Afrika, Kenya, és ismét számok és jelek, amelyeket nem értettem. Itt, Marcus csemegeboltja előtt, amelyben egyébként a halála után kebabos nyílt, megtanultam, hogy mindazt, amit nem tudok, vagy ami nincs a birtokomban, behelyettesíthető azzal, amit kitalálok, vagy amiben hiszek. Nincs az a csokoládékóstoló, akinek azok a csokoládék valósabbak lettek volna, mint nekem. Megtehette volna, hogy csukott szemmel megkóstol egy kocka csokoládét, és tévedhetetlenül meghatározza a származását és a kakaó minőségét, de mi volt ez ahhoz képest, amit én mesélhettem volna ezekről a csokoládékról? Remegtem az izgalomtól a sárga, zöld és narancsszín papírok láttán, amelyekre a származási országok térképét rajzolták, ahonnan lóháton, dzsungeleken át, folyami tutajjal a tajtékos zúgókon, hidroplánnal a felhőkön és viharokon át, óceánjáró hajókon a jéghegyek és a Staatsoper méretű hatalmas hullámok között a csokoládé megérkezett az én életembe. Pálmákat is láttam ezeken a csomagolópapírokon, amelyekből a bennszülöttek kunyhókat tudtak építeni, ahová behúzódhattak a trópusi esők elől, oroszlánokat is, hosszúnyakú néger nőket, akik fonott kosarakat vittek a fejük tetején, és ráadásul zord harcosokat lándzsával és köpőcsővel, amelyekből mérgezett nyilakat lőttek, a kobra mérgénél is mérgezőbbeket, győzögettem magam, és rögvest el is hittem minden szavam.

Addig álltam a kirakat előtt, amíg Marcus, aki örökké ott ült a kassza mögött, és olvasott, észre nem vett szemüvegén át, amelyben olyan vastag volt az üveg, mint a Hedvige kamrájában lévő dunsztosüvegek alja. Kisántikált értem, és sietve betessékelt az üzletbe. Már megint nem öltöztél föl, már megint lázasan fekve töltöd a következő hónapot, szidott közben. És mielőtt bármit is fölhozhattam volna a védelmemben, már a kezembe is nyomott egy bögre forró teát.

A bolt mindig fahéjra és dohányra illatozott, csöndes zene szólt, amiben csak évekkel később fogom fölismerni Bachot, akit a barátom minden más zeneszerző elé helyezett. A bolt egyre rosszabbul ment, és a luxuscigaretták nagy részét, amelyeknek már lejárt a szavatossága, elszívta Marcus. Élvezettel fújta ki a vastag cigaretta füstjét, és a fekete-fehér filmek hőseit utánozva mondta: ha már mérget veszünk magunkhoz, azt stílusosan tegyük: ezt a bölcsességet az emberiségre − sajnos hiábavalóan − maga Szókratész hagyta rá.

Marcus nem volt a szavak embere. Ha valamit kérdezni próbáltam tőle, általában egy könyvet nyomott a kezembe a pult alatt lévők közül, és ravaszul tekintettel azt mondta: vedd és olvasd, majd visszatért a cigarettájához, a könyvéhez és a hallgatásához. Ahogy megittam a teát, igyekeztem nem sietni, kikísért és útnak indított: és most egyenesen haza!

Hedvige mesélte később, már amikor gimnazista voltam, hogy Marcus, miután eladta a boltot, egy asperni nyugdíjasotthonban vett magának helyet. Mivel nem voltak gyerekei, se közeli rokonai, akik a gondját viselheték volna, arra jutott, hogy a legjobb, amit tehet, az, hogy békés öregkort biztosít magának. Mielőtt végleg elhagyta volna a környéket, találkozott a boltból hazafelé tartó Hedvigével. Rólam kérdezte, pedig már évek óta nem jártam a kirakata elé. És elmesélte, hogy az orosz megszállás éveit pont Aspernben töltötte. Miután az oroszok 1946-ban kivégezték az apját, a nagyapja nevelte föl. Azt mondta: a nagyapja terrorja nem volt kevésbé szörnyű az orosz terrornál, mondta Hedvige. Ott, Aspernben, mondta még Hedvigének, nyugszik az apja is, akit soha nem földeltek el, és a nagyapja, aki addig bántalmazta, amíg meg nem halt, de még később is. Így aztán sok temetetlen emléke is van, amelyeket nem sikerült letennie. És ha ez így van, akkor az a rendje, hogy ő is ott nyugodjon majd, ahol minden vár rá, mondta, majd udvariasan elbúcsúzott és továbbment az utcán, valami jó cigarettát szívva, elképzelem őt, gőzhajóként füstölve, ahogy méltóságteljesen vonul az ócskavasba.

Nem mentem el meglátogatni. Nem azért, mert lusta lettem volna, vagy mert nem érdekelt a sorsa. Épp ellenkezőleg: azért nem látogattam mg, mert nagyon fontos volt számomra. Mint ahogy Marcus tudta, akárhányszor megyek is be a boltjába, nem kínálhat meg a kirakatban álló csokoládékkal, mert azzal tönkretenné a mi kis játékunkat, a távoli földekről szóló történeteimet, ahova az ő üzletén át vezet az út, a mi kifinomult és őszinte barátságunkat, úgy tudtam én is, hogy nem mehetek el a nyugdíjasotthonba, hogy ott, a kassza mögötti trón helyett, ahonnan királyságát igazgatta, egy magatehetetlen Marcusszal találkozzak, aki esetleg betegágyban fekszik, vagy kerekesszékbe kényszerült. Így Marcus a boltjában maradhat, ahonnan szigorúságot mímelve hazaindít. Én futok, a hó a bokámig ér. Visszafordulok, és amikor a nagy pelyhekben hulló hó függönyén át sikerül kivennem, hogy Marcus már nem követ a tekintetével, akkor ahelyett hogy bekanyarodnék a Schickanedergasséra, ahogyan ő mondta, továbbmegyek a Naschmarkt felé.

Azt mondják a reggeli hírekben, hogy ma reggel, a nyár közepén havazott Ulcinjban, és most az emberek, nyilván, azon törik a fejüket, vajon miért? És valóban: miért havazik? A gyerekkor történeteiben, amilyeneket mesélek, azért esik, hogy békét és örömet hozzon. Nem hinném, hogy az én történetem annyira különbözne a többi történettől: a gyerekkor tömegjelenség. És a gyerekkor legszebb pillanatai gyakran belezsúfolódnak a, nyilván kegyelemből, hóval borított téli napokba.

Joyce számára például azért havazik, hogy megírhassa az irodalomtörténet egyik legszívhezszólóbb történetét, amely ugyan nem olyan hosszú, mint a hó története, de a hóhoz hasonlóan ez a történet is fölfedi azok lépteit, akik itt jártak, ezen a világon. A holtak végéről van szó, amikor Gabriel Conroy megérti, hogy a felesége vele fogja leélni az életét, de annak az életnek a legfontosabb eseménye már megtörtént akkor, amikor egy fiatalember belehalt az iránta érzett szerelembe, amikor Gabriel megérti, hogy mindaz, amit ő tud nyújtani a feleségének, semmi ahhoz képest, amit a halott Michael Furey már megtett érte – lehet, persze, hogy mindezt túl személyesen fogom föl. Nem vagyok túl jó a szomorú szerelmi történetekben.

Most már tudod, miért esik számomra a hó. A hóborította táj másként fénylik − ez a fény az égből hullik alá, beborít bennünket, és mindent, amit látunk, mindent, amit érzékeinkkel felfoghatunk. Akárhányszor is láttuk, a látvány ugyanolyan igéző lesz, mint első alkalommal. Természetesen, a hóra tekinthetünk kondenzvízként is, de csak annyira érdemes racionálisnak lenni, ameddig a racionalitásunk tönkre nem tesz minden örömet az életben. A havazáshoz hasonló dolgoknak megmagyarázhatatlanoknak kell maradniuk, és ezzel egyszerre ártatlanoknak is, hogy élvezhessük őket. Ott állni az égbolt alatt, amely hóval borít be bennünket éppen, és a havazáshoz vezető légköri folyamatokról gondolkodni nem érthetetlen, de szerencsétlen, és valahogy szomorú dolog, részvétre érdemes. Az ilyen embernek a havazás csak zavaró körülmény − egyike azoknak, amelyek a halála előtt még rá várnak, ami az utolsó, legnagyobb zavaró körülmény lesz.

Egy havazásra jobban emlékszem a többinél. Háborús év volt, már nem emlékszem pontosan, melyik, mert nem is igyekeztem őket megkülönböztetni, mindegyik beleolvadt ugyanabba a hányingerbe. Nem akkor és ott éltem át őket, hanem veled, könyvekbe és újságokba temetkezve, emlékezve minden cikkre és linkre, amely a te korodról és számodra fontos tettekről szólt. Az emberi természet reménytelenül korrumpált, így hát a korrupció minden rendszerben föllelhető, amelyet az ember képes megalkotni. Így van ez a piacon, így a templomban, és így van itt is, ahol a saját érdekemben tartanak fogva. Még szerencse, ezt hozzá kell tennem, hogy ez a korrupciós dolog így áll. Hiszen ha nem lennének megvesztegethető emberek, hogyan tehettem volna szert számítógépre, hogyan szerezném be a könyveket, amelyekre mindenképpen szükségem van, hogy minél gyakrabban veled lehessek?

Azon a télen, tehát, havazott. Elment az áram. Napokig nem kapcsolták vissza, így aztán minden éjszaka veled sétáltam a kihalt Ulcinjban. A jég ropogott a talpunk alatt, miközben arról beszélgettünk, hogy mi mindent kell megtenni, mennyire bölcsnek és óvatosnak kell lenni, hogy még egy évet megélhessünk. Így roppan össze az ember is, mondtad: szilárdan áll, úgy fest, mintha az idők végezetéig képes lenne fönnmaradni. Aztán elég a szerencsétlenség apró érintése, csak egy talp, amely rálép, és megroppan, mint a boltok kirakatüvege azokban a városokban, amelyekre bombák hullottak.

Az északi szél elfújta a város fölül a felhőket, és a hideg leereszkedett a tájra, hogy megóvja, mint ahogy a régi mesterek olajfestményeit konzerválják. A csillagok szórta fény visszatükröződött a hóval borított talajról. Most, amikor a trafók kiégtek és a távvezetékek leszakadtak, amikor az emberek gyertyával világították meg házaikat, és már nem volt közvilágítás, a város fényesebb volt, mint korábban bármikor. Olyan fényes, amilyenre, tulajdonképpen, az élők nem emlékeznek, egy olyan korból, ami már senkinek nem maradt meg az emlékezetében. Amiről csak a könyvekből tudunk, hófehér papírra nyomtatott könyvekből, olyan papírra, amely arra a pillanatra vár, amikor hó hullik a margókra, amikor végre megmutatkozik, miért havazik: hogy jobban láthassuk a papírra nyomtatott szót, hogy elolvassuk a szavakat, a szöveget, amiből minden keletkezett.

A regény a 2016-os Könyvhétre jelenik meg, a Gondolat Kiadó újdonságai között Rajsli Emese fordításában.

Andrej Nikolaidis 1974-ben született Szarajevóban, montenegrói–görög családban. Eddigi négy regénye mellett három novella- és egy esszékötetet jelentetett meg, továbbá rendszeresen ír boszniai, montenegrói, szerb és szlovén folyóiratokba és az angol The Guardian magazinba. A régió egyik legbefolyásosabb értelmiségije. Ulcinjban, Montenegróban él. A Fiam című regényért 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

Rajsli Emese 1966-ban született Újvidéken. Műfordító (szerbből, horvátból, szlovénból, mecedónból fordít), irodalomtörténész, tanár, tolmács. Korábban az Új Symposion folyóirat szerkesztője és a Ljubljanai Egyetem bölcsészkarának vendégoktatója volt.