Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Norman Manea elbeszélése I.

Vallasek Júlia fordításában
Felállt. Már-már magas, karcsú, barna nő, széles bőrövvel a derekán. Dús haja törékeny vállait verdeste. Túl hosszú, ideges karok, hosszú, ideges lábak, kékes árnyék a szeme alatt. A bőre fehér, nagyon fehér, mint a rövid, combjait is láttató szoknya tejfehére. – Előkészítünk téged egy találkozásra. Fontos lesz neked. Mosolya élessé merevedett.

 

(Santi Cogolludo felvétele)

 

A kihallgatás

 

Módszeresen kidolgozott program hajnali öttől este tízig. Változtatás nélkül, minden nap. Ugyanazok a vég nélküli, kegyetlen megpróbáltatások. Hogy megalázzanak, megfélemlítsenek, tönkretegyenek. Reggeltől estig. Néha éjszaka is. Hétvégére összegyűlt a fáradtság, a reménytelenség, csökkent az ellenállás ereje, az ember kész volt engedni.

 

Precízió és kegyetlenség minden egyes nap, hónapok óta. Amíg váratlanul: változás történik.

 

Egy keddi délelőttön. Abbamaradt a verés. Egy nagyobb, emeleti cellában tért magához. Esti takarodó előtt engedélyt kapott egy külön, egyórás sétára az udvaron. Este megjelent egy aggodalmas képű dagadt, hogy kicserélje a küblit egy új, zománcozott edényre.

 

Másnap meleg és édes volt a tea, az ebéd és a vacsora valamivel jobb. Délután, a legkegyetlenebb megpróbáltatások idején a mosdóba kísérték. Amikor visszatért, lepedőt talált az ágyon, a pokrócot kicserélték, az ágy mellett egy ruha várta összehajtva. Igazi meglepetés: a tenyérnyi tükör négyszöge, egy kis tubus Nivea krém a ruhák között.

 

Harmadik nap reggel folyosók során át kísérték, balra, jobbra, lefele, felfele, ismét balra.

 

Szoba, olajos fehér falakkal, mint egy orvosi rendelő. A nő, aki cigarettázva ült a kávészín, műbőr borítású díványon, mintha rá várt volna. Mint egy hajdani kolléganő, vagy valami ismerős barátnője, akire az ember csak halványan emlékezik.

 

Egyedül maradtak csaknem egy órán keresztül. A térdén tartott kis jegyzetfüzetbe írogatott. A karcsú, kis toll gyorsan siklott fehér, meg-megrezzenő térde fölött.

 

Aztán megjelent az orvos. A feltett kérdések alapján pszichiáter lehetett. A nő unottan, már-már blazírt nyugalommal hallgatta a rutinkérdéseket. Fontos ember lehetett, hiszen később egyetlen mozdulattal kiküldte az orvost. Ő közölte az illetővel az elmúlt napok váratlan változásainak okát.

 

Igaz, csak egy újabb óra után, ami alatt ott tartotta meztelenül, leültette, megkínálta a szünet nélkül szívott cigarettáiból, de egy gyors mozdulattal megállította, amikor a ruhái után nyúlt volna.

 

– Azt hagyd. Majd később.

 

Tekintete szúrósan, részenként vizsgálta át. Hideg, szakértői szemmel, harag nélkül Végül elmosolyodott.

 

– Nincs mit tenni, a hajadat nem adhatom vissza három nap alatt.

 

Ebből arra lehetett következtetni, hogy felügyelte ezt az egész meglepő napirendet, de legalábbis beszámoltak neki róla, meglehet, ő maga jelölte ki a részleteket.

 

– Kár hogy kopaszra nyírtak. Szép hajad volt?

 

Nem zavarta, hogy nem kap választ. A kérdések afféle mulatságos feltételezésekként hatottak. Vajon milyen lehetett a haja a nőnek, akit éppen vizsgál? Még fiatal, vajon megőszült volna?

 

– Egyébiránt elfogadható formában vagy. Még csak meg se csúnyultál nagyon. Ismerjük el, ez azért győzelem.

 

Megint rámosolygott, ahogy szegény rokonra szokás.

 

– Ma szabad programod van. Estefele forró fürdő. Jót fog tenni, kár volna visszautasítanod. A celládba újságokat, magazinokat vittek. Ha volnának bizonyos igényeid, kéréseid, gondoskodom róla, hogy minden rendben legyen. Fel is írom, ha szükséged lenne valamire.

 

Közelebb húzott egy fehér lapot az asztalról. Várt, nem zavarta a csend, amelybe az előtte álló aktszobor burkolózott. Négybe hajtotta a lapot, becsúsztatta a hegyes, férfias gallérú, feltűrt mandzsettás, súlyos, fekete selyemblúz zsebébe.

 

Felállt. Már-már magas, karcsú, barna nő, széles bőrövvel a derekán. Dús haja törékeny vállait verdeste. Túl hosszú, ideges karok, hosszú, ideges lábak, kékes árnyék a szeme alatt. A bőre fehér, nagyon fehér, mint a rövid, combjait is láttató szoknya tejfehére.

 

– Előkészítünk téged egy találkozásra. Fontos lesz neked.

 

Mosolya élessé merevedett.

 

– Az úr azt kívánja, jól nézz ki. Vagyis hát legalábbis normálisan. Nem bírja az erőszakot. Jó lélek… érted.

 

Pillantásának színe megváltozott, a fekete feketébbé vált, kékessé, a hangja keményebbé.

 

– Meg fogsz győződni róla, hogy ez egy engedmény. Ritka alkalom, majd meglátod.

 

Cigarettára gyújtott, átpillantott a válla felett. Majd a semmibe, ki az ablakon. Aztán hirtelen megfordult, egymásba kulcsolta a kezeit. Feldúlt arccal, fájdalmas pillantással. Kiment, bevágta az ajtót.

 

Nem tért vissza. Az egyetlen jel, miszerint mégis a közelben maradhatott, csaknem két óra múlva érkezett. Megjelent egy zavart fiatalember, akinek láthatóan megparancsolták, hogy viselkedjen udvariasan.

 

– Elnézést, magát ittfelejtették.

 

A fogoly addig már régen felöltözött, mereven ült a széken és várt.

 

– Kérem, kövessen.

 

A cellát kiszellőztették, kiseperték. A cementen egy köteg újság.

 

Három óra tájt megzavarták az olvasásban. Két oldalról közrefogták. Lekísérték a lépcsőn, hosszú folyosókon vitték. Fürdőszoba! Nem a szokásos zuhanyozó. Fehér, csillogó kád. Nagy, színes, puha törölközők. Szappan, üvegcsék. Papucs, körömlakk. A cellába visszatérve egy bögre meleg tea várta.

 

Most pedig, íme, eljött a negyedik nap.

 

– „Délután ötkor, rendben?” − kérdezte tegnap, mint valami operettlibrettóban a különös, unott felügyelőnő, mintha csak folytatni akarta volna mindannak az abszurditását, amit tennie és mondania kellett.

 

Tehát a várva várt nap. Reggel átvitték az épület egy másik szárnyába. Egy elegáns, puha szőnyegekkel teli szobába. A falakon lambéria. Nagy, lakkozott négyszögek. Leültették a sarokban egy karosszékbe, egy vastag üveglappal fedett kerek asztal mellé. Az asztal remegett, halkan csendült rajta az ezüst kávéskészlet, és a másik, a porcelán teáskészlet. Egy kosár kifli. Meggylekvár. Vaj. Méz, alma, keksz.

 

Tízkor ismét bekísérték ugyanabba a szobába. Tojás, sonka, juhtúró, vaj. Kifli, sütemények.

 

Volt ideje megfigyelni a hosszú, csaknem a szoba teljes szélességét elfoglaló íróasztalt. A falakon sehol egy festmény. Az íróasztal fölött lógott egy nagy óra, kerek, mint egy barométer. Két ablak, súlyos függönyök. Három karosszék, az egyik a sarokba húzva a kerek asztalka mellé. Az ablak mellett még egy asztalka, két kis polccal, az alsón rádió. A vastag kristálylappal fedett íróasztalon telefon és lámpa.

 

Délben kettőkor ebéd. Pontyikra, saláta, töltött tojás, disznósült, cujka, fasírozott, kolbász, savanyú uborka, bor, ásványvíz, baklava.

 

Elájult. A kimerülésig, ájulásig hányt. Kivitték a szobából, át a fürdőbe. Ugyanaz a fürdőszoba, nem is sejtette, hogy itt van mellette. Megtörölték a piszkos gallérját, nedves törölközővel dörzsölték a homlokát, a halántékát. Lefektették egy gumimatracra, hogy magához térjen… Visszatámogatták a szobába. Padlizsánkrém, Fasírozott. Töltött tojás. Pontyikra. Cujka. Rum. Sült. Bécsi szelet. Bor. Torta. A gyomrából mind elindult a torka felé. Időben megfogták, nehogy megint összeessen. Megint visszaült az asztalhoz. Megfogta a villát és a kést. Aztán az üveget, a poharakat, egyiket a másik után… Amikor felébredt, az asztal üres volt és tiszta. Egyetlen keskeny, fekete üveg maradt rajta. ARCVÍZ − írta az aranyos címkén. Mellette miniatűr, alig kisujjnyi üvegcse. PARFÜM. A faliórára nézett. Fél öt.

 

Tehát elaludt evés közben az asztalra borulva. Kivett egy zsebkendőt a ruhája zsebéből. Új, vékony zsebkendőket adtak. Meg egy új ruhát. Afféle hosszú, bő köpeny, vastag szövetből, mint egy még sosem használt paplanhuzat. Megnedvesítette arcát, kezeit a kis üveg tartalmával. Tehát elaludt. Ismét az órára nézett. Négy perccel múlt fél öt. Még aludna. Csak most aludna igazán, ételtől-italtól kimerülten.

 

Mit mondhat neki az a fontos személyiség? Miért szán rá a drága idejéből? Megismételné ő is ugyanazokat a kérdéseket, javaslatokat? Csapda az egész, átverés? Vajon Őexcellenciája kifinomultabb lesz, mint a hátborzongató beosztottjai? Nehezebb lesz elviselni, mint az általa irányított gorillák durvaságát? Csak jelenteni akar ő is a még nagyobb Főnököknek, ennyi! Személyes kapcsolatba lépett, személyesen odautazott, igyekezett személyesen megismerni stb. stb., igen, igen, úgy véli, semmit nem lehet tenni, intézkedések azonnali foganatosítását javasolja, semmi engedékenység, stb. stb.

 

Minden bizonnyal csak valami újabb átverésről van szó, idióta viccről, ami majd próbára teszi az idegeit. Vagy valami utolsó tréfa, ami után majd közlik, hogy elengedik, már nincs rá szükség? Hát az a bizarr és szép közbenjáró, aki úgy viselkedett, mint valami kifinomult és szadista régi kolleganő? „A hajadat nem adhatom vissza három nap alatt.” Mintha rögtön megbánta volna az iróniát, a cinizmust, elkomorult, mintha zavarta volna a saját meggondolatlansága.

 

„Szép hajad volt?” A kérdés nem tűnt gúnyosnak, egyszerűen ejtette ki, némi halvány gondterheltséggel a hangjában.

 

Kilenc perc múlva öt. Ha nem csak az idegeit akarják próbára tenni, ha Őexcellenciája valóban létezik, valóban kijelölte ennek a találkozásnak az időpontját, és mindenek tetejébe még pontos is, már csak kilenc perc maradt. Mit javasolhat, mit kérdezhet, ami más, mint amit naponta hallott? Zsarolják a szüleivel, valamelyik rokonával… maradt még valami, ami ronthatna a szeretett férfi helyzetén? Vajon megbocsátaná, ha abszurd módon, akár csak egyetlen pillanatra hinne a hazugságaikban, a javaslataikban? Ha egy pillanatra engedne a vágynak, hogy őt szabadnak tudhassa?

 

Íme, alig pár nap alatt sikerült őt csaknem normális állapotba hozni. Kész visszaemlékezni a normális világ szabályaira. Hogy kell ruhát viselni, hova kell tenni az evőeszközöket, hogyan kell felszolgálni az ételt. Igen, az étel, az étkezések elkábították. Ízletes, undorító ételek. Gonddal készült falatok, valamelyik nagy étteremből hozathatták. Fokozatosan, néhány nap alatt magához térítették. Hogy tudjon nyugodtan ülni az étel előtt. Választani. Hogy ne tudjon betelni vele, de nem az éhség, hanem az élvezet ne engedje. Hogy hosszan, elragadtatottan töltekezzen, hogy újraélje egy jobb világ jobb perceit. Hogy megrendülten érezze a világ szimpátiáját. Hogy megint nyugodt legyen. Megszelídített, bizonytalan, idióta. Jól számoltak, döbbent rá, valóban gyengült a határozottsága, különösen az utolsó órákban. Az ájulás, az az édeskés, illatos bor elszédítették. Kábán, legyőzötten ébredt. Heteken át tudott volna aludni. Egy nagy, tiszta ágyban, tágas, csendes szobában. Hogy ne ébredjen fel, csak hosszú idő után, illatos forró fürdőben, mint amilyen a délutáni volt. Színes, hűvös italokkal…

 

Az ajtó lassan, lassan kinyílt. Még mindig volt két perc! Csak nem jön hamarabb? Nem, csak valami szerencsétlen beosztott, aki alig mer besurranni a nagyon fontos helyiségbe. Tétovázva, alázatosan, lábujjhegyen. Valami rémült kishivatalnok a közigazgatási részlegről, akit felküldtek, hogy törölje le a port, vagy nyissa ki az ablakot.

 

Különféle méretű dobozokkal megrakodva érkezett. Óvatosan letette őket a sarokban, az ajtó mellett, gondosan felhalmozta őket a fal mellé. Kiment, visszajött egy vastag, hosszú tekerccsel. Valami kartonpapírból készült cső, tetővel. Lassan, görnyedten mozgott, lesütött szemmel, nehogy zavarjon valakit. Kiment, eltűnt, újra visszatért zajtalanul. Láthatóan rettegett annak a személyiségnek a fontosságától, akinek a bejövetelét éppen előkészítette. Már e jelentéktelen közigazgatási hivatalnok, kapus vagy raktáros, vagy mi, visszafogott mozdulataiból is látni lehetett, hogy akire várnak, a ranglétre tetején áll.

 

Az órára nézett. Öt óra egy perc. Mégis késik!... Előbb megvárakoztatja őt. Hogy beleőrüljön, persze ebben reménykednek, hogy ez majd összezavarja, mert nem tudja, mit is találhattak ki már megint. Közismert taktika, nem bizonyultak túl találékonynak, ez ellen már rég megtanult védekezni.

 

A szegény aktakukac leült a székre szusszanni egyet. No, bátor a nyavalyás! Pont a Főnök íróasztalához ült le pihenni! És ha most bejön Őexcellenciája? Na tessék, még mosolyog is, szégyenlősen, de azért büszkén, mint egy kretén. Nézte, igen, őt nézte, és mosolygott. Büszke a nagy tettére, és bizonytalan, mintha bátorításra várna ezzel az ostoba mosollyal.

 

– Megkérném, jöjjön közelebb. A fotellel együtt, igen a fotellel. Vagy talán foglaljon helyet itt valamelyiken.

 

A nő döbbenten összerezzent. A hang… a hang egyáltalán nem volt közönséges. Mintha nem is az addig látott ember hangja lett volna. Az a fáradt, izzadt mafla, a számára láthatóan túl nehéz csomagokkal? Már nem tudta, mit gondoljon, mit tegyen, nem volt ereje moccanni se. Halántéka lüktetett a hideg veríték alatt. Nedves a tenyere, a háta izzadt, hideg. Ostoba tréfának tűnt, amit ez megenged magának, épp most, alig néhány perccel a NAGYFŐNÖK megjelenése előtt, ez a…, ez a… szolga, ez a rak, a raktáros, sepregető, mindenes, vízszerelő, vászon és gomb-kiskereskedő, a maga olyan, de olyan hangjával.

 

– Amint látja, pontos voltam. Kérem, jöjjön közelebb. Csak a szűk körben zajló kihallgatásokhoz vagyok szokva, a kis távolságról folytatott beszélgetésekhez.

 

Lenyelt egy-egy hangot, a szavak összecsúsztak, egymásnak estek. Egyenetlen, szinkópás ritmus. Köd a szavak közt, a szavakon. Úgy tűnt, gondolkodni is ugrásokban gondolkodik. Meleg, remegő hang. Mégis parancsoló. Jól kidolgozott hangszín, mondhatni. Különös keveredés: határozottság és félelem, szelídség és erő, igen, keménység, mintha…

 

– Tehát közelebb jön, ugye?

 

Nézte, ahogy a nő átül az íróasztal előtt álló karosszékek egyikébe. Közben kivett a ruhája zsebéből egy lapos üveget, benne valami sárgás-kávészín folyadékkal. Csendben ráfektette az asztal kristálylapjára. Amikor a fogoly leült, hosszan nézte, közelről, mintha közben önmagát is megfigyelésre ajánlaná.

 

Nem inget viselt, hanem valami sárgás, mustárszín, vékony gyapjúblúzt, gallérral és gombokkal. Felette szürke kockás zakó. Hiányos, rossz, dohányfoltos fogak. Az orrán megpattant hajszálerek piros csíkjai. Arcbőre tartás nélküli, sápadt. Fülei kicsik, nyaka puha, kezei törékenyek. Vékony, rövid, görbe és sárgás ujjak. Tövig lerágott körmök. Kopaszságtól magasodó homlok, de határozott. Nagy, fekete szemek. Intelligens, igen, élénk és fekete. Mély, mozgékony, ragyogó, folyton figyel, megjegyez, mérlegel. Igen, üveges fényű, vad... most, hogy pillantás nélkül, mozdulatlanul nézett rá, már nem tűntek élőnek. Fantasztikus tekintet! Igen, erre az emberre várt, ehhez kétség nem férhet.

 

Most megmoccant, a nő feje felé intett. Még mindig kába volt, nem értette meg egyből, mit akar. Aztán levette a főkötőt, és letette maga mellé a fotel jobb karfájára. A férfi folytatta a jelzést, némi idegességgel és undorral. Szabaduljon meg tőle, dobja el. Nem akar ilyen rongyot látni. A fogoly a válla felett áthajította a főkötőt, az döglött madárként csapódott neki az ablaknak, majd süket érintéssel a padlónak.

 

Elfordította a tekintetét a fogolyról. Lefele nézett, az asztal kristálylapjára. Mintha nem akarná megbántani azzal, hogy kitartóan bámulja most, amikor semmi nem takarja kopasz fejét.

 

Ugyanígy, lehajtott fejjel beszélt, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna.

 

– Remélem, megszokta a jelenlétem. Tudunk majd beszélgetni. Tudja, nem bírom a látványos dolgokat. Semmit, ami eltereli a figyelmet.

 

Hát a főkötő? Miért kényszerítette arra, hogy levegye, hogy ott maradjon golyókopasz fejjel? A nő felnézett, idegesítette, hogy egy pillanatra megpróbálta logikusan megítélni a helyzetet. Valószínűleg ez a legegyszerűbb csapda.

 

− Ragaszkodtam hozzá, hogy minden úgy történjen, hogy maga normális állapotban legyen. Normálisan nézzen ki. Normálisan reagáljon. Hogy ha lehetséges, tűnjön minél elmosódottabbnak. Sőt legyen is az. Csaknem ízetlen. Ne adjon okot túlzott érdeklődésre. Utálom a meglepetéseket, a kirívó dolgokat… Szeretném, ha megszokna engem. Ne zavarja, hogy minden bizonnyal nem olyan vagyok, mint amire számított. Próbáljon megszokni. Hogy egyenlő alapról induljunk. Hogy tudjon követni, értsen meg… A szobával is volt alkalma megismerkedni, ugye? Engem zavar minden, ami eltereli a figyelmet. Már mondtam, nem szeretem a sokkot, a meglepetést, az értelmetlen érzelmeket.

 

A nő már nem őt nézte, de érezte, hogy felemeli a fejét, és ránéz. „Védekeznem kell, nehogy érdeklődést keltsen bennem ez a jelenség, ez a találkozás. Óvakodnom attól, hogy elfogadjam, ez csak egy közönséges beszélgetés két normális ember közt, ahogy ő sugallja. Mindenhol csapda rejlik, és nem tudni, melyik veszélyesebb. Mindig, mindentől óvakodnom kell. Annyira, hogy már azt sem tudom, mitől óvakodom. Tessék, ezen a ponton máris ő nyert”, gondolta talán a fogoly.

 

– Ismételjünk. Tehát ön pár hónapja van itt. Eleinte megverték, csaknem egész nap kínozták. Gyakran éjszaka is. Amennyit egy nő egyre gyengülő ellenállóképessége megengedett. Vagyis két ájulás között. Persze káromkodtak is. Gondolom, sosem hallott még ennyi disznóságot, ekkora élvezettel kimondva. Minden alkalommal azoknak a nevét követelték, akikkel találkozott. A konspirációs házak címét, a barátok küldetését… Később csökkent a verés. Napi pár óra. Változatosabb lett a program. Kint tartották három órán keresztül az esőben. Aztán napi néhány órán át vigyázzállásban egy kosárlabda méretű, krétával rajzolt körben. Nagyon megdagadtak a lábai. Úgy hallottam, vastagok lettek. Kibuggyant a cipőből, mint a kelt tészta. Nem is tudta lehúzni a cipőit. Egyszer, talán kétszer is egeret talált éjszaka az ágyában. Ágyféleség. Keskeny koporsó, görcsbehúzott testű halottnak lenne jó, vagy haldoklónak, akit összekötöztek, hogy ne vergődjön. Éjszaka, a folyosón elindították a szirénát? Macskákat hoztak, és egész éjszaka verték, kergették őket a cellák előtt?… Azért talán mégsem erőszakolták meg. Főleg verések közben. Amikor már az ereje végén járt. A gyengeség, akárcsak az erő, ha eljut a szélsőséges formákig, rendkívül izgató lehet, hiszen tudja… Nem számít, hogy nem erőszakolták meg? Azt mondja, behozták azt mással? Mégis számít, tudja meg, számít.

 

Arra várt, hogy a férfi halványan, ironikusan elmosolyodik. De úgy tűnt, nem kívánja összhangba hozni szavaival az arcvonásait.

 

– Miután kopaszra nyírták, arra kényszerítették, hogy portörlő kefét kössön a hajából? És nemcsak port kellett törölnie vele… Apropó, ugye a cellában felejtették a küblit? Főleg azokon a napokon, amikor hasmenése volt. Szándékosan betegítették meg? Sejtette, ugye? Éjszaka, négy erős reflektor kereszttüzében állni? Belenyomták a fejét a szappanos vízzel tele lavórba? Vademberekhez illő, brutális képzelőerő. Két nap egy akkora cellában, mint egy bezárt szekrény? Teljes sötétségben? Ehhez persze hozzáadódtak a rutinszerű verések. A szidás, bosszantás, a disznóknak való étel. Nincs semmi élvezet abban, hogy felelevenítsük, igaz?

 

Vajon, annak ellenére, hogy lehunyta a szemét, észrevette volna, hogy a nő fokozatosan elsápadt? Egyre fehérebb lett, a szemei egyre kisebbek…

 

– Végső soron miért is? Mindig ugyanazok a kérdések. Amelyekre nem válaszolt. Tudták, hogy nem fog válaszolni. Talán meglepi, de nem is érdekelték őket a válaszok. Ha felel, akkor sem hagyják abba a kínzást. A válaszai csak újabb alkalmat adtak volna arra, hogy magát büntessék. Ismételje meg, amit állított, aztán azt mondják, másoktól nem így tudják. Hogy saját magának is ellentmond, tegnap ezt mondta, ma mást. Mindig találtak volna kifogást.

 

Nem számított válaszra a nő részéről. Rákönyökölt az íróasztalra, arcába bámult, anélkül, hogy igényelte volna, hogy vegyen részt a beszélgetésben.

 

– Nincs mit tenni. Ez a mesterségük. Úgy tűnik, néha eredményesek. Nehéz az ő szintjükön elmagyarázni nekik, hogy mindez felesleges energiapocsékolás. Meg aztán persze ott van a megszokás is. És ismerjük el, az élvezet. Többet nem fogják bántalmazni semmilyen formában, efelől biztosítom. Már nem érdekük, hogy maga meghaljon, vagy megnyomorodjon. Meg fogja látni, engedményeket tesznek. Rend lesz, nem valami kiváló, de elviselhető… Tehát magát egy szerdai délutánon tartóztatták le. Tizenkilenc óra tizenhét perckor. A Mandicevschi sétány hetes számú háza előtt. Pár lépésre az autóbusz megállójától, ahol éppen leszállt. Késésben volt. Aggodalmas, ideges. Talán valami régi hiba. Mindig igyekezett, mindig megpróbált időben elkészülni, pontosan érkezni. Már maga ez az igyekezet arra utal, hogy maga valóban pontos, fontos magának a pontosság. Az utolsó percben azonban beakad valamibe a harisnya. Vagy észreveszi, hogy hiányzik egy gomb a ruhájáról, vagy leszakadt a felöltőjén az akasztó. Hogy poros a cipője. Feltételezem, hibásnak érezte magát aznap… A konspirációs találkozások mások, mint a szerelmi találkák, mégis hasonlítanak. Hiszen szerelmi találkákban is van valami az összeesküvésből, nem? Nem tudná nagyon pontosan megnevezni, az ön számára mi volt annak a találkának a jellege? Annál súlyosabb, bizony, annál súlyosabb, hogy ebben a helyzetben elkésett. Azon a szerdai napon az autóbusz volt a hibás. Nem csak a busz, természetesen, nem csak az…

 

Csak most látszott, hogy néha határozottan maga felé húzza az asztalra fektetett lapos üveget. Lecsavarta a tetejét, figyelmetlenül játszott az üveggel. Mindezt az asztal alatt, zajtalanul, nagyon kellett figyelni, hogy az ember észrevegye a mozdulatait. Az sem hallatszott, ahogy gyorsan, szinte a kimondott szavakkal együtt kortyolt az üvegből. Bízott abban az érdeklődésben, amit személye és gondolkodása kelt. A részletek, az összes többi, nem érdemel már akkora figyelmet…

 

– Nem volt teljesen véletlen, hogy a busz nem jött időben. Mi tartottuk vissza. Csak ameddig úgy gondoltuk, szükséges, csak addig... Örvendek, hogy nem mereszti itt csodálkozva a szemét. Fárasztana. Nem volna több türelmem, kedvem. Így viszont bízni kezdek Önben, mint beszélgetőtársban. Remélem, meg tudunk egyezni.

 

– Tudja, nem bírom elviselni az ellenfél gyengeségét. Lefegyverez. Mondtam már, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy normális állapotban hozzák ide. Másként nem vagyok képes semmire… Nem működöm rendesen, ha tudom, hogy azt, aki engem hallgat, korábban megverték, megijesztették, megalázták. Tudja, képtelen vagyok… nem, egyszerűen felfordul tőle a gyomrom. És félek is, igaz. Saját magamtól. Tőlük. Attól, ami egyszer velem is megtörténhet…

 

A nő figyelni kezdett. Feszült lett, már érezte, hogy meglehetősen rövid időközönként számítania kell arra, hogy beszélgetőtársa arcán megjelenik ez a tehetetlen érzés, amelyet a szimulált vallomás vezet be vagy követ. „Tudja, nem bírom a látványos dolgokat” − kezdte a beszélgetést. Arca és hangja egy magányos, megöregedett gyermek tehetetlen vágyakozását szolgálta.

 

– Tehát késett. Az elvtársakat letartóztatták, anélkül, hogy magát láthatták volna. Látja, a mi játékunkhoz időnként kell egy kis aljasság. Talán nyugtalan azért, amit kérdezni akarok, vagy felajánlok magának. E találkozás célját illetően. Hogy ne aggódjon, leszögezhetjük, hogy nagyjából mindent tudok, amit maga itt bevallhatna. Ugyanakkor azt is tudom, hogy azt hiszi, nem ért ahhoz, hogy megítélje a különféle tettek jelentőségét, és elővigyázatosságból mindent egyformán fontosnak tart. Nehogy eláruljon valamit. Tudom, kik jártak abba a házba. Élvezettel olvastam a jelentéseket, kiegészítéseket kértem. Kész életrajzi tanulmányok készültek. Szinte monográfiák, és nemcsak Simona Strihan elvtársnőről. A barátai Siának szólítják, ugye? Sia Strihan tehát… Olyan jól tudom, mintha én is hosszú időt töltöttem volna a barátai között, tudok Barbosa úr májbetegségéről és még mindig szép kis vagyonáról, meg arról, hogy az ifjú Patraulea, akit Költőnek is neveznek, bolondja a szoknyáknak. A művészi hajlamai nem indokolnák, ugye? Még kevésbé a paraszti származása, szegény, rettentő szegény paraszt családból származik. A törékeny, nagyon törékeny egészségével még kevésbé magyarázható… A kiváló Mărgărit asszonyság fanatikus. Pedig úgy tűnik, igazi nagyvilági nő, talán valóban az. Haszonélvezője a mindenkori legfelsőbb társadalmi osztály megszokott és kevésbé megszokott élvezeteinek. Persze gyűlöli ezt a társadalmi osztályt. Hiszen fanatikus. Ellentétben a mérnökkel, aki… huzat van?

 

Hirtelen ijedten szökkent talpra. Leskelődésbe kezdett az íróasztal mögött. Orrlikaival figyelmesen szívta be a levegőt, talán a füle is felmeredt, mint a nyulaknak. Ó, tényleg, van benne valami nyúlszerű, hogy is nem vette észre eddig? Házinyúl feje van? De mintha a kígyóból is lenne benne valami. Sasorr, kissé mintha sasorra lenne… azt mondják, régen a nagy embereknek sasorra volt, … a homloka magas, széles, mint azoknak? A szenvedélyeket jelző szemöldök azonban már nem bozontos, nem erős. Inkább olyan elmosódott. A homloka gyöngyözik az izzadságtól, most már az orra is. Haja ritkás már csak a halántéka körül maradt egy kevés. Sápadt. Rövidlátónak tűnik, folyton pislog. Vajon a félénkség jele lenne?

 

Ideges lett, rémült, mintha odafagyott volna. A zakója szétnyílt a dzsörszé ing felett, amely a hosszú használattól láthatóan elvesztette színét és formáját. Összevissza, gyűrötten, elcsavarodva csüng rajta. Használt övdarab lógott ki a nadrágjából, imbolygott a zakó nyílásában.

 

Megrázkódott, elfojtott hangot hallatott. Feje előreesett, remegett akárcsak beesett  mellkasa.. A kopasz folt is vörössé vált a fején. Zsebkendőt vett elő, öklébe szorította, hol egyik, hol másik kezével vitte az orrához… tüsszögött.

 

A nő már nem tudta visszafojtani mosolyát. A férfi felnézett, látta. A köhögés ütései és a tüsszögés kábulata közt észrevette, úgy látszik, a mosolyt, és mindenek tetejében visszamosolygott szégyenlősen, dadogni kezdett.

 

– Tudja, allergiás vagyok. A legkisebb… leggyengébb… a leggyengébb huzat is betesz nekem, egyszerűen − prüszkölt, kilépett az íróasztal mögül és az ajtóhoz sietett.

 

Meglökte, pedig be volt csukva. Remegve görnyedt össze, nyögve, elkínzottan, rázkódva a sortűzszerű tüsszögéstől, meghajolva, leroskadva, mint akit meglőttek, az ajtókilincsre. Majd nagy, nehézkes léptekkel az ablak felé tartott. Még a nő karosszékébe is megfogózott, végigtapogatta a fa szerkezet széleit, az ablakpárkányt, az ablakzárat, minden a helyén volt … mégis, prüszkölt! Szenvedőn, összeomolva, tehetetlenül. Prüszkölt és prüszkölt egyre, mintha élvezné. Piros véraláfutásos orra puha lett és nedves. Hol egyik, hol másik zsebkendőt húzta elő a zsebéből, összeszorított ököllel fúrta bele az arcát. A görcsök érthetetlenné tették a beszédét, szégyenkezett.

 

A nő látta az ablakon át, amint egyre szürkébbé válik a fény. Talán sok idő telt el, nem tudta. A faliórára nézett, de nem tudott kivenni rajta semmit. A fekete számok eltűntek, akárcsak a mutató az elmosódott, poros négyszögben, beleveszett a ködbe.

 

 

 

Norman Manea 1936-ban született Szucsevában. Író, esszéista, az egyik legismertebb kortárs román irodalmár. 1986-ban – a Securitate állandó zaklatásai miatt – az Amerikai Egyesült Államokba disszidált. Műveit számos nyelvre (angolra, németre, franciára, spanyolra, svédre) fordították le. Magyar nyelven eddig három könyve jelent meg, legutóbb Odú című regénye látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában, 2014-ben. Új magyar nyelvű kötete a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok című sorozatában ősszel kerül a könyvesboltok polcaira, Vallasek Júlia fordításában.

 

Vallasek Júlia 1975-ben született Kolozsváron. Műfordító, irodalomtörténész, kritikus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem adjunktusa. Angol és román nyelvből készült fordításai 1997 óta jelennek meg rendszeresen irodalmi folyóiratokban, önálló kötetekben és antológiákban. Többek között Nicolae Balotă, Mihail Sebastian, Jane Austen és Mircea Eliade bizonyos művei is az ő tolmácsolásában olvashatóak magyarul.

 

 

Részlet Norman Manea Kötelező boldogság című, a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok elnevezésű világirodalmi sorozatában megjelenő novelláskötetéből. A könyv 2016. őszén lát napvilágot, Vallasek Júlia fordításában.