Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Rafael Pinedo regényrészlete

Izsó Zita fordításában
- Soha nem mutatom meg a nyelvemet! Ütés. - A nyálamat a számban tartom! Ütés. - Senki sem nézhet, miközben rágom az ételt! Ütés. - Ha kiáltok, senki sem nézhet a számba! Ütés. - Csukott szájba nem repül bele a légy! Urso eltévesztette az utolsó mondatot. Ezért a Brigádtitkár tízszer a térdhajlatára vágott. A csoport tagjai minden ütésnél összeütötték a tenyerüket.

Rafael Pinedo (1954-2006) Argentin író, a Buenos Aires-i Egyetem Természettudományi Karán szerzett diplomát. Informatikusként dolgozott, emellett különböző színházak társulataiban színészként is kipróbálta magát. Tizennyolc éves korában elégetett mindent, amit addig írt, és csak negyven éves kora után kezdett el ismét irodalommal foglalkozni. Első regényével, a Ploppal 2002-ben elnyerte a nagy múltú Premio Casa de las Américas irodalmi díját. Megjelenése óta a Plop sikere töretlen, a kritikusok számtalanszor hivatkoznak rá rendkívüli eredetisége és újszerűsége miatt. Pinedo irodalmi karrierjének a szerző 2006 decemberében bekövetkezett korai halála vetett véget. Utolsó könyve bekerült az argentin Premio Planeta irodalmi díj döntőjébe, de nyomtatásban csak 2011-ben jelent meg. 

 

 

Plop

 

(regényrészlet)

 

 

Az öreg Goro

 

Nagyon keveset beszélt. A többiek sem szóltak hozzá túl gyakran.

Gorónak hívták. A legöregebbek mindig tisztelettudóan emlegették.

A Kettes Szánú Szolgáltató Brigádhoz tartozott. A tisztaság fenntartása, a föld elhordása volt a feladata. A Brigád többi tagjához hasonlóan ő is a Tábor szolgálatában állt.

Azt mondják, hogy egykor sokkal magasabb rangja volt, egészen a Főparancsnoki tisztségig vitte, sok szeretőt tartott, és egyszer egy Gyűlésen az aktuális Főparancsnokra öltötte a nyelvét, de nem büntették meg érte.

Ilyen nagy volt a hatalma.

Úgy tűnt, ő a legöregebb a Csoportban. Plop egyszer megkérdezte tőle, hány Kivándorlást élt már meg.

- Fogalmam sincs. Sokat.

Senki sem tudta, honnan szerez élelmet, mert nagyon ritkán evett a többiekkel.

Kegyetlen is tudott lenni, ha a szükség úgy hozta. De általában csak durva volt.

Egyszer több napon és éjszakán át ápolt egy beteg gyereket, akinek az anyját már újrahasznosították.

Aztán a negyedik napon így szólt:

- Menthetetlen. – és hozzálátott a megnyúzásához. A sikolyokra köré gyűltek a többieket, és megkérdezték, miért nem áldozta fel már jóval korábban.

- Mert csak most jöttem rá erre – válaszolta.

 

 

A neve

 

A téli napforduló elérkeztével kiosztották a neveket. Mindenki, aki tíz napfordulót megért, öt nyárit és öt télit, nevet kapott és besorolták egy brigádba, ahol élete végéig szolgálhatott. A besorolás csak nagyon ritkán változott.

A gyengeelméjűek, a véznák vagy a nehezen kezelhetőek a Kettes Számú Önkéntes Brigádba kerültek. Értük nem volt kár. A Kettes Számú Szabadidős Brigádhoz tartoztak azok, akiknek nem volt semmilyen protekciójuk. Csak azokat helyezték át a Főparancsnokságra vagy az Egyes Számú Szabadidős Brigádba, akik valamelyik tag tulajdonában álltak, vagy a Csoport egy nagy hatalmú tagjához tartoztak. A maradék, vagyis a többség a Szolgáltató Brigádhoz került. Az öreg Goro is ide tartozott.

Amikor Plop megérte a tizenegy napfordulót, közgyűlést tartottak.

A nevekről szavaztak. Elsőként a tulajdonos és a Főparancsnok tehetett javaslatot.

Amikor rajta volt a sor, a Főparancsnok kérdőn Goróra nézett.

- Plop – vágta rá az öreg habozás nélkül.

-Mi? – Kérdezte a főparancsnok.

-Plop – ismételte meg.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

- Mert így hangzott, amikor születése után beleesett a sárba – mondta, és nem emelte fel tekintetét a földről.

A többiek nevetése még sokáig visszhangzott Plop fejében. Felpattant, a földre szegezte a tekintetét, és hangosan felkiáltott:

- Plopnak hívnak, és a Második Szolgáltató Brigádhoz tartozom.

 

 

A Cserekereskedelmi Központ

 

A Tábor közelében volt a Cserekereskedelmi Központ.

Az öreg Goro elmagyarázta Plopnak, hogy nincs túl sok ehhez hasonló hely a Síkságon.

A Központ egy meglehetősen régi épületben kapott helyet, amit furcsamód nem foglaltak el a kártevők és a vadállatok. Törött üveggel borították be a falainak a tetejét, hogy senki se tudjon bemászni rajta. A vas ajtón szögesdrót húzódott végig.

Senki sem tudta, hogyan halmoztak fel ott annyi mindent. Valószínűleg csere útján, vagy rablásból.

Mindenféle holmit meg lehetett találni ott. Különösen konzerveket. Ez volt az egyetlen hely, ahol hozzá lehetett jutni mindezekhez. A Központ Parancsnoka hatalmas ember volt, és teljesen szőrtelen. Az arcát hegek borították be. Csak úgy nevezték, hogy „Rettenet”.

Mindig volt nála egy hosszú kés, amit bozótvágónak hívtak. Bármilyen indokból használhatta. Áldozatai csontjait a bejáratnál halmozta fel.

A Központ másik oldalán egy nagy gödör húzódott. Egy létre segítségével lehetett átkelni rajta.

Kívülről csak két vasoszlopot és egy üres táblát lehetett látni.

A lépcső egy kapu zárta, amit nem lehetett kinyitni.

Emögött álltak a nők, és a rácsokon keresztül szolgálták ki az embereket.

Sokszor próbálták megtámadni őket. Olyankor visszahúzódtak, és egész holdfordulókra eltűntek.

Senki sem értette, hogy nem falták fel őket ott bent a patkányok és a bogarak…

Már hosszú idő telt el úgy, hogy senki sem próbált meg betörni: a környékbelieknek szükségük volt a Cserekereskedelmi Központra.

Az öreg Goro váltig állította, létezik több ehhez hasonló hely is, csak senki nem tudja, merre.

 

 

A Karibom

 

A téli napforduló utáni első holdtölte idején ünnepelték a Karibomot.

A legöregebbek leültek a Tér közepére. Elővettek néhány dobot, kannát és vasdarabot, és dobolni kezdtek: Ta, ta ta, tatá.

A többiek ritmusra lépve járták körül őket. Egész éjszakán át tartott az ünnep.

Ilyen alkalmakkor tilos volt harcolni vagy vitatkozni. Senki sem maradhatott távol. Eljöttek az anyák és a gyerekeik, a Brigádtitkárok, a Főparancsnok és az asszonya, az öregek, a fiatalok, még a Kettes Számú Önkéntes Brigád rabszolgái is. Aki elfáradt, csak leült a kör szélére, és figyelte a táncolókat, majd hamarosan újra visszaállt többiek közé.

Néhányan csendben bámultak maguk elé. Bár ezeken az éjszakákon általában bárki szóba álhatott bárkivel. Sokan játszottak, de ilyenkor találták ki a csoport hosszú távú stratégiáit is.

A legfiatalabbak kihasználták a lehetőséget az ismerkedésre. Párok alakultak, majd nem sokkal később szét is váltak. Olyasmikkel szórakoztak, hogy megmarkolták a nekik háttal álló fenekét, majd hátulról befogták az illető szemeit, neki pedig ki kellett találnia, ki ért hozzá.

Ha valaki megkívánta egy társát, akkor hátulról közelítette meg, és egyik kezével a mellkasát, másik kezével pedig a lába közét átfogva jelzett neki.

Ha a másik beleegyezett a kapcsolatba, akkor megfordult és átölelte a kezdeményezőt. Ezután kicsit félrevonultak, míg használták egymást, majd visszatértek a körbe, és ott töltötték az éjszaka hátralévő részét.

Ha viszont a kiválasztott nem akart élni a lehetőséggel, akkor határozottan előrelépett, és ezzel egyértelművé tette a szándékát, ugyanakkor meg is köszönte a másik érdeklődését.

A csoport tagjai nem nézték jó szemmel, ha valaki egymás után többekhez közeledett ugyanígy. A csábításnak ez a módja csak a komolyabb kapcsolatok esetében volt elfogadott.

Ha valaki futó érintkezést akart, akkor elég volt a másik mellé lépni és rámosolyogni. Ilyenkor a kiválasztott csak megfogta a kezdeményező kezét, és máris félrevonulhattak. Visszatérve azonban külön-külön folytatták a Karibomot. Ezt egyetlen éjszaka alatt kétszer vagy háromszor lehetett megismételni.

Az öreg Goro elvitte Plopot a Karibomra. Amíg táncoltak, röviden elmagyarázta neki a játékokat, a rítusokat, a szokásokat.

Elmondta azt is, kik a legfontosabb emberek a csoportban. Minden alkalommal, amikor valami fontos közölt, Plop fejére koppintott, és figyelmeztette:

- Ne felejtsd, el ne felejtsd.

Ezután táncolni kezdtek, és forogtak is körbe-körbe egészen sokáig, míg néhány Plophoz hasonlóan esetlen gyerek oda nem ment hozzájuk, hogy elhívják játszani.

Tisztelet sugárzott a szemükből, ahogy közeledtek. Ez természetesen az öreg Gorónak szólt. Plopnak nem is mondtak semmit, csak Gorót kérdezték:

- Velünk jöhet? Velünk jöhet Plop?

- Menj - mordult rá az öreg, és nyomatékul megrugdosta a lábszárát.

 

 

A beavatás

 

Hárman kerültek egyszerre a Kettes Számú Szabadidős Brigádhoz: Tini, Urso és Plop.

Tini anyja is ehhez a brigádhoz tartozott, ráadásul ő még az apját is ismerte. Ursot a fizikai ereje különböztette meg a többiektől, ugyanis három napfordulóval idősebb volt, mint a másik kettő. A Kettes Számú Szabadidős Brigádból jött.  Azért emelték ki onnan, mert mindig sírt és rúgkapált, amikor használták, így egy idő után már senki sem akart vele lenni. Ha nem lett volna annyira erős, akkor biztosan feláldozzák és újrahasznosítják, esetleg a Kettes Számú Önkéntes Brigádhoz helyezik át.

Plop vézna volt és apró, de Goro a birtokába vette. Ha nem lett volna gazdája, akkor ő is oda kerül, ahonnan Urso jött, és teljesen leépül, mint mindenki, aki abba a Brigádba tartozik. Vagy ő is a Kettes Számú Önkéntes Brigádba kerül, ahol előbb-utóbb mindenki elpusztul.

Hármójukat egyszerre avatták fel.

A szertartás hatalmas jelentőséggel bírt. Attól kezdve felnőttként tekintettek rájuk. Be kellett tartaniuk a tabukat.

A ceremónia két napig tartott. Az első napon össze-vissza kellett bolyongniuk a település körül, amíg be nem sötétedett, ruhátlanul, hátukon egy-egy zsák kővel, hozzászokjanak a munkához. A Csoport tagjai csak nevettek rajtuk, néhányan beletettek még egy-két követ a zsákjaikba. A következő napon használni kezdték őket, felváltva. Először az első Brigádtitkár, aztán a második. Ez egyébként nem volt újdonság, mindegyikük sokszor használta már őket korábban is.

A titkár jobban szerette a lányokat, így Ursóval és Ploppal csak kötelességből csinálta, hogy mindketten tisztában legyenek azzal, ki az úr.

Mint ahogy mindig mondta:

- A brigádtagoknak nincsenek tökei. Itt egyedül én vagyok férfi.

Ezután a karjaiknál fogva fellógatták őket, és úgy kellett maradniuk egész délután, hogy hozzászokjanak a büntetés lehetőségéhez.

A második nap végére egyre többen gyűltek köréjük, mert elérkezett a tabu elsajátításának pillanata. Ez volt a beavatás legszórakoztatóbb része.

Természetesen a Brigádtitkár végezte el.

Az ő feladata volt, hogy megértesse a tabut azokkal, akik bekerültek a csoportba. Fogott egy hajlékony vasrudat, majd odalépett a kikötözött Plophoz, Ursóhoz és Tinihez.

Ők pontosan tudták, mit kell tenniük.

Lehajtott fejjel, mellkashoz szorított állal tűrték az ütést, és így kiáltottak:

- Soha nem mutatom meg a nyelvemet!

Ütés.

- A nyálamat a számban tartom!

Ütés.

- Senki sem nézhet, miközben rágom az ételt!

Ütés.

- Ha kiáltok, senki sem nézhet a számba!

Ütés.

- Csukott szájba nem repül bele a légy!

Urso eltévesztette az utolsó mondatot. Ezért a Brigádtitkár tízszer a térdhajlatára vágott. A csoport tagjai minden ütésnél összeütötték a tenyerüket.

- Az utolsó mondatot! - üvöltötte a Titkár.

- Csukott száj! Csukott száj! Csukott száj!- kiabálták egyszerre mindhárman.

Ezután eloldozták őket. Úgy estek le a földre, mint három élettelen hústömeg. Tinit valahogy összekaparta az anyja, Plopot az öreg Goro, Ursót pedig ott hagyták egyedül. A sebhelyek még hetekig rajtuk maradtak.

Az öreg Goro még akkor is jól szórakozott az egészen, amikor Plop már lábadozott.

- Barbárok, barbárok – ismételte nevetve.

 

fordította: Izsó Zita