Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

João Tordo regényrészlete

Részlet a Memory Hotel című regényből, Urbán Bálint fordításában
Ezen a ponton Samuel meggyújtotta a szivarkát. A füst kék spirálban szállt fel; erős, aromás illattal töltötte be a levegőt. Az első slukk után erősen köhögött, rekedt, ijesztő köhögéssel. – Folytassa – mondtam. Összefontam kezeimet a fejem mögött, hogy elrejtsem az idegességem, ami kezdett eluralkodni rajtam.

João Tordo 1975-ben születetett Lisszabonban, Portugáliában. Londonban és New Yorkban tanult. 2004 óta csaknem évi rendszerességgel jelennek meg könyvei. 2009-ben As Três Vidas (Három élet) című művéért Saramago-díjat kapott. Műveit franciára, szerbre, olaszra, horvátra és magyarra fordították.  A portugálul 2007-ben megjelent Memory Hotel a második regénye; Magyarországon ezzel a kötettel debütál.

 

(Vitorino Coragem felvétele)

 

 

A kopogásra ébredtem. Eltartott egy pillanatig, amíg eszembe jutott, hogy vajon ki lehet, hol vagyok és miért aludtam, majd az előző nap egy szélvész erejével szállta meg a lelkemet, és felugrottam az ágyból. Berohantam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, megfésülködtem az ujjaimmal, betűrtem az ingemet, és megigazítottam a nyakkendőmet. Visszamentem a szobába, és áttoltam az ágyat a másik falhoz, a fürdőszoba mellé, hogy ne állja el az utat. A bütykös kéz újra kopogtatott a faajtón.

 

Gyorsan leültem az asztal mögötti székre, és magabiztos hangon megszólaltam.

 

– Jöjjön be.

 

A férfi, aki belépett, hatalmas volt. Olyan magas, hogy le kellett hajtania a fejét, ahogy átlépett a küszöbön, és olyan széles, hogy meglepődtem azon, hogy egyáltalán elfér ebben a szűk térben. Pedig nem volt kövér; csak fenyegető és erős, s miután becsukta az ajtót, hosszú, súlyos léptekkel indult el felém. Nem ismertem fel rögtön, ahogy zöldes, üveges szemével rám nézett kerek és kifürkészhetetlen arcából. A füle mögött leomló, őszesen csillogó vörös haj azonban életre keltette a memóriámat.

 

Felém nyújtotta a kezét – hatalmas keze volt, az enyém egészen eltűnt benne –, és bemutatkozott:

– Samuelnek hívnak.

 

Leült egy székre velem szemben, és bizalmatlanul méregetett. Megpróbáltam palástolni az idegességem, sápadt homlokomon azonban izzadságcseppek kezdtek el megjelenni. Ugyanaz a férfi volt, aki ott volt Kim temetésén, és akit később az étteremben is láttam. Arcának ráncai jóval előrehaladottabb korról tanúskodtak, mint amennyit távolról feltételezett az ember. Megpróbáltam valahogy megmagyarázni magamnak, vajon mégis mit kereshet itt, gondolataim

azonban üresben forogtak, és semmilyen kapcsolatot sem tudtam felfedezni közte és a saját életem között. Megigazítottam a nyakkendőm. Hátranézett, és végigmérte a szobát.

 

– Fura egy hely – mondta. Felfigyeltem a hangjára. Vaskos volt, és rekedt, de furcsán dallamos,

talán egy leheletnyi keleti kiejtéssel.

 

– Lehetne rosszabb is – válaszoltam. Megpróbáltam tartani a cinikus hangnemet.

 

Samuel szarkazmussal és szánalommal nézett végig, amitől elszégyelltem magam.

 

– Ez a városrész koszos. Nem megfelelő annak, aki bármilyen szintű kényelmet szeretne az életében. Több patkány van, mint ember, a lefolyókat pedig eltömíti a szar.

 

– Akkor miért jött ide?

 

Kicsit bántotta az önérzetemet a szarkasztikus hangnem, ahogy a csillogó, fekete és minden bizonnyal méregdrága luxuszakója is. Zsebébe mélyesztette a kezét, és egy kitépett újságpapírt vett ki belőle, majd az asztalra helyezte. Apróhirdetések voltak rajta, több hirdetés pedig be is volt pirossal karikázva. A hirdetésekben magánnyomozók ajánlgatták szolgálataikat.

 

– Ahogy látja, New Yorkban több százan meg tudnák csinálni azt a munkát, amit önnek ajánlok.

 

– Akkor miért pont én kellek?

 

– Mert ön más.

 

– Meg tudná magyarázni, miért?

 

– Először is, annyiért fog dolgozni, amennyit kap. Nincs olyan helyzetben, hogy követelőzzön.

 

Megint ránéztem a papírra a hirdetésekkel, hátha elő tudok állni valamilyen riposzttal, de nem volt semmi, amivel visszavághattam volna. Minden hirdetésben meg volt határozva a magánnyomozók óradíja; bizonytalan helyzetem pedig még csak azt sem tette lehetővé, hogy valahogy megkerüljem ezt a szégyenteljes tényt.

 

Samuel kivett egy szivarkát és egy doboz gyufát a zsebéből, és megforgatta jobb kezének ujjai között.

 

– Másodszor pedig olyasvalakire van szükségem, aki még sosem vett részt nyomozásban itt New Yorkban.

 

Nyeltem egyet.

 

– És miből gondolja, hogy én vagyok a megfelelő ember erre? Sosem nyomoztam senki és semmi után, sem itt, sem máshol. Egyáltalán nincs tapasztalatom. Semmivel sem tudom garantálni magának, hogy sikerrel járok.

 

Tenyérrel felfelé felemelte a kezeit; szivarkája a szája szélén fityegett.

 

– Ez már az én rizikóm. Ami magát illeti, van más választása?

 

Hátradőltem a székben, és sóhajtottam.

 

– Nem, nincs.

 

– Rendben. Én is így gondoltam. Persze ennek is megvan az oka. Egy egészen érzékeny ügyről van szó, amellyel csak egy, hogy úgy mondjam, a terepen még szűz valaki járhat sikerrel. A magánnyomozók korrupt banda, mind ismerik egymást, ugyanabban a körben mozognak, ez pedig egy ördögi kör. Ha felfogadnék egyet, három óra múlva kapnék egy telefonhívást egy másiktól, aki ugyanazt az információt feleannyiért ajánlaná fel, és ez így menne tovább, egészen addig, amíg már lehetetlen lenne eldönteni, ki mond igazat és ki hazudik.

 

Ezen a ponton Samuel meggyújtotta a szivarkát. A füst kék spirálban szállt fel; erős, aromás illattal töltötte be a levegőt. Az első slukk után erősen köhögött, rekedt, ijesztő köhögéssel.

 

– Folytassa – mondtam. Összefontam kezeimet a fejem mögött, hogy elrejtsem az idegességem, ami kezdett eluralkodni rajtam.

 

– Kétféle eltűnt ember létezik – folytatta. – Vannak olyanok, akiket szeretnénk továbbra is eltűntnek tudni, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne találják meg őket; és vannak azok, akiknek mindenképpen meg kell tudnunk a tartózkodási helyét.

 

– Szóval egy eltűnt emberről van szó.

 

– Pontosan. De nem csak egy eltűnt emberről van szó. Ez az ügy több ennél. Egy igen különleges emberről van szó – később majd rá fog jönni, miért –, akinek az életéről jelenleg nem árulhatok el több részletet.

 

– De hogy várhatja el, hogy megtaláljam, ha nem mond róla semmit?

 

– Nem ezt mondtam – mondta finoman megemelve a hangját, épp csak annyira, hogy többet

ne akarjam félbeszakítani. – Részletekről beszéltem, apró dolgokról, körülményekről vagy nüanszokról, vagy nevezze, ahogy akarja. Csak a legszükségesebbet mondom el önnek, és el is magyarázom, miért: minél kevesebb biztos információ van a birtokában, annál több információt fog szerezni a nyomozás során – olyan dolgokat is megtud majd, amiket még én sem tudhatok, pedig úgy ismertem, mint a tenyeremet.

 

– Azt hiszem, értem, mire gondol.

 

Samuel előredőlt, és ujjával a kitépett lapra pöccintette a hamut.

 

– Ért valamennyire a zenéhez? – kérdezte.

 

Végigpörgettem az emlékeimet. Találtam egy fúvós hangszert valahol egy dobozban, a játékok között, egy klarinétot vagy trombitát a kezemben, még gyerekkoromban; egy nagybőgő sűrű és vibráló hangját.

 

– Csak annyit, amennyi szükséges.

 

– Hallott már a fadóról?

 

– Miről?

 

– A fadóról – erősködött. – Eredetileg egy portugál zenei stílus. Ha utánaolvas egy enciklopédiában, rengeteg adatot talál majd az országról, aminek nincs jelentősége az ügy szempontjából, de talál majd hivatkozásokat erre a zenei műfajra is. Van, aki azt mondja, hogy muszlim eredetű, mások meg azt állítják, hogy brazil hatásra alakult ki. De ennek sincs jelentősége. A maga számára az a fontos, hogy a nyomozása során egy fadistát kell megtalálnia, vagyis egy olyan énekest, aki ebben a műfajban alkotott. Egy olyan fadoénekest, aki valahol itt, New Yorkban tűnt el.

 

– Van bármilyen információ vagy nyom a tartózkodási helyével kapcsolatban?

 

– Lassan a testtel. Mindjárt erre is sor kerül. – Samuel a maradékot a papírlapra szórva elnyomta a szivarkát, és elővett a kabátjából egy papírt és egy tollat. Ráírt egy nevet, és átnyújtotta.

 

 – Ez a neve annak a férfinak, akit meg kellene találnia nekem. Nagyjából hatvanéves, középmagas, sovány, mint maga, a haja sűrű és őszes. Amikor legutoljára láttam, rövid bajszot viselt.

 

Ránéztem a papírra. Az állt rajta: „Daniel da Silva.”

 

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

 

A Memory Hotel novemberben jelent meg a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok névre hallgató sorozatának második köteteként, a Babits-ösztöndíjas Urbán Bálint fordításában. A hard boiled krimi és a noir jegyeit is magán viselő regény egy New York-ba szakadt európai ösztöndíjas rendhagyó nyomozásának története, aki egy tragédia következtében az egyetemi környezetből kiszakadva kénytelen alámerülni az amerikai nagyváros legsötétebb bugyraiba, és egy rejtélyesen eltűnt portugál fadoénekes nyomába eredni. A botcsinálta nyomozó útja lepattant bárokon, harlemi drogbárók tanyáin és milliomos orosz műgyűjtők Ötödik sugárúti palotáin keresztül vezet az ezerszínű, mindent befogadó, de mindent elnyelő Nagy Almában, ahol az emlékezés mindig hiánnyal és fájdalommal párosul, és ahol néha az el nem követett bűnök sem évülnek el. A kontinenseken és évtizedeken átívelő történethez a bakelitlemezek sercegése, a jazz, a fado adják a háttérzajt.   

 

Urbán Bálint fordítása