Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Borivoj Kopic versei

Csehy Zoltán műfordításai
Közel a halál. Tudom./ Talán öt, talán húsz év múlva jön el. / Ez az, ami nem látszik. Nem leszek többé. / Vagyis nem leszek itt. A mondat közepén // hirtelen űr lesz. / És tovább virágzik a kökény.

 

 

Régi temető, seprővirág, június, folyó, Bohuš.

A faluból zeneszó hallatszik. Hamarosan leszáll az éj!

 

A búcsúkeringő egy részeg ajkán megjövendölte,

hogy a dülledt falú lövölde,

melyen különös arany fény ragyog

és a körhinta látványa,

melyre emlékezni meddő,

elhagy majd, mint a falu egész tömbje,

s elnyel a rengeteg erdő.

 

A búcsúkeringő egy részeg ajkán megjövendölte.

 

1949.

 

 

Hradeci John Travolta

 

A sors metszéspontja... A város, amelyet nem ismerek...

Itt születtem, itt nyilallt belé a fájdalom

villáma anyámba, aki kinézett a

városi kórház ablakán... Szívesen felkutatnám

 

azt a helyet, ahol először bőgtem!

Visszatérek életem méhlepényéhez...

Nem ismerlek, Hradec Králové, szülővárosom...

És te ismersz? Nem ismerem a várost, és a város sem ismer,

 

a bárban nézem a székeken ücsörgőket,

valamit iszom, mintha születésem szomorúságát kortyolnám ki –

és épp itt! Szavak... Máshol éltem... És mégis,

ha nem is vagyok otthon, a te arcodban, fiú,

 

aki mosolyogva nézel, rokonomra ismerek...

Több vagy, mint másolat, több, mint az eredeti.

Jelkép vagy, te vagy én, durvaság és bizalom,

a hradeci, valahogy így mondják, vagy mégsem?

 

Fölösleges, hiábavaló... Nemsokára indul a vonat vissza...

Villámlátogatás tíz év múltán, unalomból...

Hát, megnéztelek, szülővárosom... Földed porával

beszennyezetten hagylak itt, saját lándzsámba dőlve.

 

1979 szeptembere

 

 

Liptószentmiklósi szauna

 

Üresség, üres tér és mégis –

csupa fehérség... A hegyek durva visszhangjai.

A hó eltünteti a magányos lépteket, s körös-körül mindenen

eluralkodik a tér. Mindent elnyel a tér.

 

Élvezet érezni saját testünket, érezni,

hogy pezseg a vér, él a láb, él a kéz.

Hogy uraljuk érzékeinket, hogy maguk vagyunk az érzékek,

egyetlen érzékké válni, s közben nézni a több ablaknyi havat.

 

Ez az a tisztaság, ezt kerested?

A zsenge hó... a behavazott ösvény,

a hegy ölelte környezet? Ó, igen... a szív

szabadabban lélegzik, most nem aláz meg senki, most tiszta vagy.

 

 

Dzsesszesített Wagner egy nemzetközi hotel éjszakai bárjában Moszkvában

 

Ezt a zenét nem hallottam még soha...

Élet és halál küszöbétől gördül ki.

Zaj, pohárcsengés, mellettem a barátom,

és mindenek fölött halálos csönd madárszárnyon.

 

Legszebb élményem ez, benned, Moszkva...

Nem látom az ellentmondást. Míg a halott Wagner

a pálcáját hajszolja a sorsdöntő pillanatba –

én más zenét hallok játszani magamban.

 

Az idegenek szórakoznak itt, mint Párizsban vagy Rómában.

A hotel mögött utcák keresztvonala, durván, csupa hó.

Mivel érdemelted ki ezt, álszerzetes,

hogy nem egy halcsonton rágódsz a sarki büfében?

 

Halfilé madeirai mártásban! És vodka!

Szemközt veled egy szovjet tengernagy...

Sokat tűrt ez a föld. És te mit adtál neki?

Élvezni jöttél? Az izzadtság és a vér

 

áradatára, mely megvédte magát?

Csak ültem, és hallgattam

a zene sötét áradását, mely az éjből megmaradt,

mintha az erekből a vér árama folyna szét...

 

Moszkva, 1977.

 

 

A Louvre körfolyosójára

 

A hatalom kimúlt... Csak a szobrok maradtak...

A szobrok... A költő szeretője hazudott:

a szerelem nem tűnhet el, mert az örökkévaló.

Csak a szerelem tárgya húzódott kissé hátrébb előlünk –

 

Csak a szobrok maradtak! A mesés panoráma,

a bugyogó vér, és benne a keserű só,

a galambpiszok-mocskolás, vagy talán nem így van?

De hisz ez mind a te dicső múltad,

 

lakomák kövér konca, és most csak a holt

és a márvány testek ragadhatnak el bennünket?

A Louvre folyosóinak kilométerei, a pókháló-labirintus

csak a királyok árnyainak van fenntartva?

 

Hova, hova rejteni a Gioconda mosolyát, hova,

ezt az egykor eleven, ma csupasz misztériumot...

A szobrokra éj borul, s mint az átlátszó, hazug szavak,

Párizs festménnyé változik, melyből csak a ráma marad...

 

Párizs, Louvre, 1973. július 2.

 

 

Megint apám haláláról

 

Halott arc, vicsorgó fogak... Apám iszonyúan

nézett ki a koporsóban. A gyerekkor,

a biztonság maga, melyet évekig gyűlöltem,

pedig másom se volt,

 

c s a k   e z ,  rosszul borotváltan,

vicsorgó fogakkal, munkás dobálta,

sebésztanonc szikéje szabdalta testtel,

tudatosan lemetszett majd visszavarrt fejjel

 

dacol most a sorssal! Az én sorsom ővele!

Szégyenem az övével! A szégyen halálverítéke

folyt az arcomon a mentőautóban,

amikor az intézet rácsai mögé vittek.... Meghalni!

 

Hát, most halott vagy... A halált kevesen

képesek megérteni... Azt, ami többé nem beszél...

Mint egy gyilkos, borulok le a sors

öblös sebe előtt... Késő... A hatalmas űrnek

 

már saját árnya sincs...

 

1970. 11. 5.

 

 

A halál ténye

 

Közel a halál. Tudom.

Talán öt, talán húsz év múlva jön el.

Ez az, ami nem látszik. Nem leszek többé.

Vagyis nem leszek itt. A mondat közepén

 

hirtelen űr lesz.

És tovább virágzik a kökény.

 

1981. 2. 27.

 

 

Borivoj Kopic (1931-1982), a „cseh Pasolini”. Életében mindössze négy verskötete és egy novelláskötete jelent meg. Erős szociális érzékenységű, egyszerre kitárulkozóan erotikus és istenkereső költészete nehezen találta meg a helyét a szocialista Csehszlovákia irodalmi palettáján. Egy fiúprostituált végzett vele: halálát verseiben többször is megjövendölte. A legenda szerint levágott fejét a Moldvába dobták. Ez a történet azonban csak az Orpheusz-mítosz analógiájára kialakuló Kopic-mítosz része.

Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató. Műfordítói érdeklődése az antikvitás irodalmaitól a legújabb kortárs törekvésekig terjed. Grandiózus monográfiák, tanulmánykötetek és nagyhatású verskötetek szerzője. 2004 és 2007 között a Kalligram folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi könyve: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014).