Borivoj Kopic versei
- Részletek
Csehy Zoltán műfordításai
Közel a halál. Tudom./ Talán öt, talán húsz év múlva jön el. / Ez az, ami nem látszik. Nem leszek többé. / Vagyis nem leszek itt. A mondat közepén // hirtelen űr lesz. / És tovább virágzik a kökény.
Régi temető, seprővirág, június, folyó, Bohuš.
A faluból zeneszó hallatszik. Hamarosan leszáll az éj!
A búcsúkeringő egy részeg ajkán megjövendölte,
hogy a dülledt falú lövölde,
melyen különös arany fény ragyog
és a körhinta látványa,
melyre emlékezni meddő,
elhagy majd, mint a falu egész tömbje,
s elnyel a rengeteg erdő.
A búcsúkeringő egy részeg ajkán megjövendölte.
1949.
Hradeci John Travolta
A sors metszéspontja... A város, amelyet nem ismerek...
Itt születtem, itt nyilallt belé a fájdalom
villáma anyámba, aki kinézett a
városi kórház ablakán... Szívesen felkutatnám
azt a helyet, ahol először bőgtem!
Visszatérek életem méhlepényéhez...
Nem ismerlek, Hradec Králové, szülővárosom...
És te ismersz? Nem ismerem a várost, és a város sem ismer,
a bárban nézem a székeken ücsörgőket,
valamit iszom, mintha születésem szomorúságát kortyolnám ki –
és épp itt! Szavak... Máshol éltem... És mégis,
ha nem is vagyok otthon, a te arcodban, fiú,
aki mosolyogva nézel, rokonomra ismerek...
Több vagy, mint másolat, több, mint az eredeti.
Jelkép vagy, te vagy én, durvaság és bizalom,
a hradeci, valahogy így mondják, vagy mégsem?
Fölösleges, hiábavaló... Nemsokára indul a vonat vissza...
Villámlátogatás tíz év múltán, unalomból...
Hát, megnéztelek, szülővárosom... Földed porával
beszennyezetten hagylak itt, saját lándzsámba dőlve.
1979 szeptembere
Liptószentmiklósi szauna
Üresség, üres tér és mégis –
csupa fehérség... A hegyek durva visszhangjai.
A hó eltünteti a magányos lépteket, s körös-körül mindenen
eluralkodik a tér. Mindent elnyel a tér.
Élvezet érezni saját testünket, érezni,
hogy pezseg a vér, él a láb, él a kéz.
Hogy uraljuk érzékeinket, hogy maguk vagyunk az érzékek,
egyetlen érzékké válni, s közben nézni a több ablaknyi havat.
Ez az a tisztaság, ezt kerested?
A zsenge hó... a behavazott ösvény,
a hegy ölelte környezet? Ó, igen... a szív
szabadabban lélegzik, most nem aláz meg senki, most tiszta vagy.
Dzsesszesített Wagner egy nemzetközi hotel éjszakai bárjában Moszkvában
Ezt a zenét nem hallottam még soha...
Élet és halál küszöbétől gördül ki.
Zaj, pohárcsengés, mellettem a barátom,
és mindenek fölött halálos csönd madárszárnyon.
Legszebb élményem ez, benned, Moszkva...
Nem látom az ellentmondást. Míg a halott Wagner
a pálcáját hajszolja a sorsdöntő pillanatba –
én más zenét hallok játszani magamban.
Az idegenek szórakoznak itt, mint Párizsban vagy Rómában.
A hotel mögött utcák keresztvonala, durván, csupa hó.
Mivel érdemelted ki ezt, álszerzetes,
hogy nem egy halcsonton rágódsz a sarki büfében?
Halfilé madeirai mártásban! És vodka!
Szemközt veled egy szovjet tengernagy...
Sokat tűrt ez a föld. És te mit adtál neki?
Élvezni jöttél? Az izzadtság és a vér
áradatára, mely megvédte magát?
Csak ültem, és hallgattam
a zene sötét áradását, mely az éjből megmaradt,
mintha az erekből a vér árama folyna szét...
Moszkva, 1977.
A Louvre körfolyosójára
A hatalom kimúlt... Csak a szobrok maradtak...
A szobrok... A költő szeretője hazudott:
a szerelem nem tűnhet el, mert az örökkévaló.
Csak a szerelem tárgya húzódott kissé hátrébb előlünk –
Csak a szobrok maradtak! A mesés panoráma,
a bugyogó vér, és benne a keserű só,
a galambpiszok-mocskolás, vagy talán nem így van?
De hisz ez mind a te dicső múltad,
lakomák kövér konca, és most csak a holt
és a márvány testek ragadhatnak el bennünket?
A Louvre folyosóinak kilométerei, a pókháló-labirintus
csak a királyok árnyainak van fenntartva?
Hova, hova rejteni a Gioconda mosolyát, hova,
ezt az egykor eleven, ma csupasz misztériumot...
A szobrokra éj borul, s mint az átlátszó, hazug szavak,
Párizs festménnyé változik, melyből csak a ráma marad...
Párizs, Louvre, 1973. július 2.
Megint apám haláláról
Halott arc, vicsorgó fogak... Apám iszonyúan
nézett ki a koporsóban. A gyerekkor,
a biztonság maga, melyet évekig gyűlöltem,
pedig másom se volt,
c s a k e z , rosszul borotváltan,
vicsorgó fogakkal, munkás dobálta,
sebésztanonc szikéje szabdalta testtel,
tudatosan lemetszett majd visszavarrt fejjel
dacol most a sorssal! Az én sorsom ővele!
Szégyenem az övével! A szégyen halálverítéke
folyt az arcomon a mentőautóban,
amikor az intézet rácsai mögé vittek.... Meghalni!
Hát, most halott vagy... A halált kevesen
képesek megérteni... Azt, ami többé nem beszél...
Mint egy gyilkos, borulok le a sors
öblös sebe előtt... Késő... A hatalmas űrnek
már saját árnya sincs...
1970. 11. 5.
A halál ténye
Közel a halál. Tudom.
Talán öt, talán húsz év múlva jön el.
Ez az, ami nem látszik. Nem leszek többé.
Vagyis nem leszek itt. A mondat közepén
hirtelen űr lesz.
És tovább virágzik a kökény.
1981. 2. 27.
Borivoj Kopic (1931-1982), a „cseh Pasolini”. Életében mindössze négy verskötete és egy novelláskötete jelent meg. Erős szociális érzékenységű, egyszerre kitárulkozóan erotikus és istenkereső költészete nehezen találta meg a helyét a szocialista Csehszlovákia irodalmi palettáján. Egy fiúprostituált végzett vele: halálát verseiben többször is megjövendölte. A legenda szerint levágott fejét a Moldvába dobták. Ez a történet azonban csak az Orpheusz-mítosz analógiájára kialakuló Kopic-mítosz része.
Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató. Műfordítói érdeklődése az antikvitás irodalmaitól a legújabb kortárs törekvésekig terjed. Grandiózus monográfiák, tanulmánykötetek és nagyhatású verskötetek szerzője. 2004 és 2007 között a Kalligram folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi könyve: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014).
