Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Al Berto versei

oda menj ahol már senki sem beszél hozzád / és ismer fel – menj át ezen a kihunyt / krátermezőn – menj át ezen az vízajtón / ami széles mint az éjszaka - Al Berto versei Urbán Bálint fordításában

Al Berto (Alberto Raposo Pidwell Tavares, 1948–1997) portugál költő. A 80-as, 90-es évek egyik legmeghatározóbb, legmarkánsabb és talán legapo­kaliptikusabb költői hangját képviseli a portugál költészetben. Összegyűjtött versei a közel 600 oldalas, monumentális O Medo (A félelem) című kötetben kerültek kiadásra, mely egészen a mai napig újabb és újabb költőgenerációk inspirálója és állandó referenciája. A demokratikus fordulat után kiteljesedő posztmodern portugál költészet megkerülhetetlen és emblematikus figurája.

 

 

Akherón

 

bevérzett az álmok forrása

hunyd hát le szemed és lásd

hogy a vágy már elapadt – nézd

hogy borítja be mocskos ezüst

a szerelmeseket csillogó

selymek tükrök és tüzek között

hol az órák suttogása elveszik

a szenvedély végzetes loncában

 

nézd

hogy védik egymást – hogy keresnek

tiszta spermát

és egy szó sem marad el vagy lesz kimondva

úgy mint azelőtt

 

nézd

hogy folyik szájból szájba

a föld mint a selyem

szomorú méregnektár

az ajkakon ahogy búcsúznak a háztól

az érzelmektől

a barátoktól

a jelentéktelen dolgoktól

és az utcától, amit nem látnak már többé

 

távol a világtól

a folyók sóvárgó tompaságában éjszakázva

utaznak a súlyos hajó padlóján kiterülve – mint az éter

lassan lépnek be a lerombolt városba

a pestises idő hasadékában

ami már nem tartozik hozzájuk

 

 

 

Pokol

 

az ordítás lebegő szárnyán tükröződik az idő

ehető fénye – polippá vált

kar rázza a száraz kórót

a hajnal vérében

 

ez a gyógyíthatatlan sebek csodavilága

a pokol

még álmodban is magányosan remegsz

az üvegen kopogó eső

és a zsalugáteren táncoló szél hangjára

 

sosem ismered fel saját átváltozásod

illanó párduccá – megtiltom neked

hogy sétálj

a fájdalmak és a bútorok felett

 

és hogy bosszút állj

az állatok ravasz csábítóján

 

 

 

Üzenet

 

figyelj rám

legyen tiszta a napod és

legyen erőd minden fénysarkon

elég táplálékot gyűjteni saját halálodhoz

 

oda menj ahol már senki sem beszél hozzád

és ismer fel – menj át ezen a kihunyt

krátermezőn – menj át ezen az vízajtón

ami széles mint az éjszaka

 

hagyd hogy beborítsanak a kassziopeiafák

és hogy a savmarta őrült mogyorók

kiemelkedjenek a repülés szédületében – hagyd

hogy az ősz elhozza a madarakat és a méheket

hogy az éjszakát

szűk szíved édesében töltsék – hagyd

 

legyen tiszta a napod

és a bőrön túl építs egy sóboltívet

örök menedéket – hol meghúzza magát a tenger

az éjszaka illanó látogatója

 

ne feledd a fénnyel rakott hajót

a poros vágyakkal – ne feledd az aranyat

az ébent – a hatvan halálos tablettát

reggelire

 

 

                                                                       Urbán Bálint fordításai

Al Berto