Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Szerényi Tamás prózái

Megkérdeztem, min dolgoznak épp, erre azzal jött, hogy azt nem mondhatja el, a megrendelő valami informatikai cég, aminek a tulajdonosa annyira paranoiás, hogy már a kávéját is Xanax-szal issza. Egy kevésbé tiszta pillanatában még arra is feleskette őket, hogy bizalmasan fogják kezelni a projekt minden apró részletét, aláíratott velük egy halom titoktartásit. – De neked azért megmutatom – mondta vigyorogva, és felcsapta az Apple laptopját. A képernyőn vég nélküli számsorok cikáztak.

 

Szerényi Tamás 1991-ben született Nyíregyházán, közel tíz éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és újságcikkeket ír, de néha prózát is.

 

Fuvar

 

– Már elment – mondta egy gyenge női hang. Rohanás közben fel se tűnt, hogy valaki ott dekkol a sötétben. Zihálva lerogytam a buszmegálló ülésére. Mire a szédülés elmúlt, kilépett a fényre. Ritka gyönyörű jelenség volt: hosszú combok és szempillák, őzike szemek, a seggig érő haját dobálnia se kellet. Épp elnyomta a csikket.

 

– Én is lemaradtam róla, az orrom előtt húzott el… az a paraszt. Pedig máskor pontos. Amíg lemásztam a dombról ebben – mutatott a tűsarkújára – végignéztem, ahogy a többiek sorban felszállnak. De nem bírok kiabálni…

 

Nehezen, erőlködve beszélt, mint aki egész nap cigizett. Vagy hánytatta magát.

 

– Két lány ugyanígy járt, ők elindultak gyalog. Nem csodálom, hogy idegesek voltak.

 

– Inkább be voltak ijedve, nem? – kérdeztem, miközben az izzadtságcseppeket ecseteltem a képemről. Hiába borotválkoztam napközben, azóta friss borostám nőtt, viszketett is rendesen.

 

– Hát, ja. Tuti az én számat is elkenik ezért – mondta kelletlenül, miközben a telójával babrált.

 

Az út kihalt volt, csak a tücskök ciripeltek a susnyásban. Ahogy megfordult, észrevettem, hogy kiszakadt a harisnyája.

 

– Nehéz nap? – kérdeztem.

 

Erre felnézett. Most ő mért végig engem. Arrébb húzódtam, hátha leülne. De nem ült.

 

– A tied nehezebb lehetett – felelte.

 

– Volt már rosszabb – mondtam, és a hajamat a fülem mögé igazítottam, hogy lássa a forradást. Nem szerettem mutogatni, de nem is nagyon kellett, látszott az amúgy is.

 

– Bunyó?

 

– Acélbetétes – mondtam. – Ugyanígy elment a busz, én meg stoppolni akartam. Nem kellett volna.

 

– Ezért nem láttalak még errefelé?

 

– Nem a kedvenc vonalam.

 

– Mióta benne volt a hírekben, mindenki kerüli.

 

– És te? Nem félsz? – kérdeztem tőle, és a szemébe néztem. Egy darabig állta. Végül ő pislogott hamarabb.

 

– Félni? Tőled? – szúrt vissza inkább incselkedve, mint gúnyosan, aztán elnevette magát.

 

 

***

 

 

– Most miért bámulsz?

 

– Csak nézlek – mondta, és elindult felém. Hosszú lábainak árnyékát a lámpafény megtízszerezte. – Furcsa vagy… de szeretem a furcsákat.

 

Ahogy odaért, lehuppant mellém a szomszéd ülésre. Erre felemelkedtem, és a menetrendet kezdtem böngészni, nem mintha segített volna.

 

– Bocsi, ha zavart. Nem tudtam, hogy van ilyen fétised vagy mid.

 

– Úgy érted, fóbiám?

 

– Akkor az.

 

– Nem a te hibád – mondtam neki mosolyogva. – Csak egyedül szoktam várni.

 

– Te megvárod a következőt? – kérdezte hitetlenkedve.

 

– A hajnalit? Dehogy!

 

– Akkor melyikkel mész?

 

– Amelyik elvisz – mondtam, és belekotortam a táskámba. Szerencsére ott volt, amit kerestem: egy színes szalag. Pontosabban az utolsó. Kivettem, és néhány gyakorlott mozdulattal felkötöttem az oszlopra.

 

– Minek az?

 

– Hogy megálljanak.

 

– Mért kell hozzá szalag?

 

– Hogy ne legyen ilyen az egész pofám – mondtam a forradásra mutatva.

 

Az út kihalt volt, nagy ritkán húzott el egy kósza teherautó vagy magányos nájtrájder. De egyik se lassított. A csendben a lány telefonja megszólalt. Megnézte, és káromkodott.

 

– A fiúm egy gyökér.

 

– Bemondta az unalmast?

 

– Be szokta.

 

– Megoldod?

 

– Felhívom apámat.

 

– Részvétem.

 

– Olyan ez, mint letépni a gyantacsíkot. Iszonyat kellemetlen, de jobb túlesni rajta – mondta, és elvonult telefonálni. A tücskök, kabócák és falevelek neszezése közé egyezkedő hangfoszlányok vegyültek. Miközben az apját fűzte, átsétált az úttesten, lehúzta a bugyiját és pisilt. Nem csinált belőle nagy ügyet. Mondjuk én se szoktam, de az azért más.

 

 

***

 

 

– Ez könnyen ment – mondtam, mikor visszaért.

 

– 10 perc, és itt vannak értem. Veled mi lesz?

 

– Nézd csak! – mutattam az útra. A kanyarból egy furgon közeledett. Mikor fényszórótávolságba ért, villantott egyet, lehúzódott, és pár méterre tőlünk megállt.

 

– Elleszel addig? – kérdeztem a lányt.

 

– Persze, menj csak!

 

– Várj!

 

A táskámból elővarázsoltam egy pár harisnyát, és odaadtam neki.

 

– Mindig legyen nálad tartalék – mondtam.

 

– Köszííí! – hálálkodott, és nyomott egy puszit az arcomra. – Remélem, még találkozunk!

 

– Csak ne ilyenkor. Majd a szalagot leszeded?

 

– Persze, menj csak!

 

Megigazítottam a parókámat és a melltartómat, kikészítettem egy gumit, és beszálltam.

 

 

Paleo

 

 

Rögtön érettségi után elhatároztam, hogy én többet a büdös életbe nem veszek fel öltönyt. Annyi épp elég volt, nem fognak belőlem nyakkendős majmot csinálni; inkább megpróbálom kivonni magam a piacgazdaság játékszabályai alól, diploma után a kultúrszférában fogok elhelyezkedni, esetleg valami nonprofit izé játszik még és kész. Nem leszek olyan, mint apám, aki beállt a sorba, végigcsinálta, és mit ért el vele? Azt, hogy a fiát felvették a bölcsészkarra.

 

Később is ehhez tartottam magam, aztán találkoztam Tasival. Az istenadta kreditrendszer hozott össze minket, nem is ugyanarra a tanszékre jártunk, de nálunk az összes kurzusért négy kredit járt, így kiugrott programozóktól, gyomorfájós jogászokon át, pályát tévesztett pedagógushallgatókig mindenki hozzánk jött. Mint egy falat kenyér, úgy kellett az a néhány kredit.

 

A filmelmélet nekem kötelező volt, Tasinak szabadon választható, de addig is hűvösben ült és ingyen wifizhetett. Egyszer előadás helyett egy borzasztóan unalmas felolvasást hallgattunk a hagyományos nőeszmény lebontásáról a 70-es évek nyugat-német filmjében. Akkor vettem észre először a srácot, előttem ült, és végig a telefonját basztatta, ami nem lett volna olyan szokatlan, de Angry Birds helyett egész mást csinált: a telefirkált padból fotózta be a legérdekesebb részleteket.

 

Annyira bámultam, épp csak fölé nem hajoltam, még a tanár is kiszúrta – nyilván engem vont kérdőre, nem azt a srácot, aki egész órán hangosan röhögött az igénytelenül megfogalmazott sorain.

 

Még aznap este szembejött velem egy bődületes aranyköpés az előadásról, valami mikroblog rakta ki, aztán pár csoporttársam továbbosztotta. Rákérdeztem, de senki nem vállalta magára. A következő előadáson a blog jellegzetes, arany vécékefés borítóképét Tasi laptopján pillantottam meg, épp szerkesztette az újabb találatot.

 

– Ez meg mi a szar? – suttogtam a vállát kocogtatva, mire lepisszegett. Félidőben aztán kislisszolt, én meg mentem utána. A kávégépnél értem utol, meghívtam egy automatás kapucsínóra. És akkor elmagyarázta, hogy nem csinál ő semmi különöset, épp csak ottmaradt kicsit repetázni, amikor az élelmességet osztogatták. – Vannak ezek a jobb sorsra érdemes, vad és mókás ötletek, amik egy kerthelyiségben ücsörgő, spangligőzös társaság fejéből pattannak ki, sűrű vihorászások közepette. De mi lenne, ha az igazán eredeti gondolatokból tényleg megvalósulna valami? – kérdezte a műanyag kávékavaróval hadonászva. Ezért összeállt egy grafikuslánnyal, és elkezdtek pályázgatni gyakorlatilag bármire, ami reklám és marketing címszó alatt szembejött velük a Pályázatfigyelőn – szórólap-, logó- és arculattervezés, plakát, poszter, sajtóhirdetés, közösségi média satöbbi. Aztán az első 7-8 sikertelen próbálkozás után rájöttek, hogy ebből így nem fognak megélni. De Tasi előrukkolt egy új stratégiával: keressék meg direktben azokat a vállalkozásokat, akik egy normális, profi reklámügynökséget nem tudnának megfizetni! Persze ebben szerepet játszott még egy fontos tényező – az apja, aki cégjogászként mintegy 150-200 KKV-val ápolt jóval szorosabb viszonyt, mint szerette volna és a magyar törvények engedik. Szóval nem mondja, hogy nem indult egy hangyafasznyi helyzeti előnnyel, de ha már így alakult, tépelődés helyett inkább szégyentelenül kihasználta.

 

– Tasnády Tasi Árpád, kreatív problémamegoldó – mutatkozott be, és egy könnyed, simulékony mozdulattal a tenyerembe csúsztatott egy olyan görcsösen szépelgő, szarrá dizájnolt és persze dombornyomott névjegykártyát.

 

– 3D hatású! – javított ki Tasi minden alkalommal, eleinte még sértetten, később hisztérikusan.

 

– És mi az a szám ott a sarkában?

 

– Ó barátom! Barátocskám… – váltott leereszkedőre, én meg tudtam, hogy most valami megrendítő erejű baromság következik. És mint egy korát meghazudtoló, ferencvárosi Steve Jobs, ott a kihalt aulában fel-alá járkálva adta elő, hogy az a bizonyos sorszám egy nagyon kényes jószág, okosan kell használni, de ha sikerül, a tenyerünkből eszik – fokozta a képzavart. – A sorszámmal mindig az ügyfélhez mérten lehet zsonglőrködni. Minél óvatosabb, annál nagyobbat; minél exkluzívabbnak akarja hinni magát, annál kisebbet kap – magyarázta komolykodva. – A lebukás esélye: nulla. Ezek nem járnak partiba, legfeljebb apámnál futhatnak össze, ott meg nem cserélnek névjegykártyát, inkább elnézést kérnek, és a hátsó ajtón iszkolnak kifelé. Ha valaki mégis elől távozik, és találkozunk, olyan fejet vág, mint akit rajtakaptak, hogy a rosszlányok.hu-t böngészi. Végig van ez gondolva! – mondta kevésbé végiggondolt nyelvi megformáltsággal.

 

– Aha. És van, aki ezt beveszi? – kérdeztem unottan, és otthagytam. Már a feltételezés is sértett, hogy azt képzeli, egy ilyen olcsó taxisanekdotával a szélvédőre lapátolhat. Ennél már alsósként komolyabb szélhámossággal találkoztam, amikor a farsangi sulivásárban az Ukránba’ vett narancs Orbitot 150-ért akarta adni Juhász, én meg mondtam neki, hogy öcsém, attól, hogy ezt valaki – aki történetesen az apád – átgurította a határon, odakint még mindig kemény 70 forintba kerül, szóval veszélyességi pótlékkal együtt is megéri neked egy százasért eladni, és mivel az igazi lóvé egyébként is a kanna benzinen van, nem fogok egy fillérrel se többet fizetni érte.

 

Ahogy hazaértem, rákerestem Tasi kamucégére, erre a legkevésbé se kamu weboldalt ugrott fel. A csodálkozásból eszmélve be kellett látnom, hogy igényes munka, a kezdőoldal kellően kipattintva, a felület felhasználóbarát, ergonomikus meg minden, pofás nyitóanimációval, egy vaskos bullshitekből gyúrt Magunkról rész, kellően semmitmondó és persze teljesen lopott háttérsztorival, Szolgáltatási csomagok, Portfólió, Rólunk mondták, Elérhetőség, Tasi telefonszámával, amiről a találkozásunk óta többször is hívott, de mindig kinyomtam. Végső bizonyítékként Tasi fejét is megtaláltam (pedig el volt dugva rendesen), láthatóan öregített magán, nem is keveset, varázsolt némi arcszőrzetet a képére, és egy nulldioptriás szemüveggel próbálta meg elhitetni, hogy őt igen is, komolyan lehet venni. Annyira röhejesen nézett ki, de sajnos nem tudtam belenagyítani. Bizonyára elővigyázatosságból rakatta fel olyan hiperkicsi felbontásban, nehogy felhasználhassák ellene a bíróságon.

 

– Hogy is van ez? Mit csináltok ti pontosan? – kérdeztem tőle másnap, egy belvárosi tejivóban üldögélve.

 

– A posztszocialista piacgazdaság utolsó megkísértése. Más szavakkal: mi az apróért is lehajolunk. Ha babonás lennék, lekopognám, de eddig bejött – mondta, majd elnézést kért, kiment a klotyóra, és mire visszaért, már eggyel több referencia szerepelt a honlapon. Én meg akkorákat pislogtam, hogy lassan cseppentenem kellett.

 

Igazi szélhámostempót diktált, és amilyen pofátlanul csinálta, néha előadások alatt kipörgette azt a 3-4 posztot, ami az aznapi penzuma volt, ahelyett, hogy – mint minden normális egyetemista – A homoszexualitásból táplálkozó feminista nézőpont különféle értelmezési lehetőségei Fassbinder filmművészetében II-t hallgatta volna.

 

– Most uborkaszezon van, ügyfelekre vadászunk. De azért így is jól megy – magyarázta, és mintha az elhangzottakat akarná nyomatékosítani, rendelt magának egy méregdrága paleo csokitortát.

 

Megkérdeztem, min dolgoznak épp, erre azzal jött, hogy azt nem mondhatja el, a megrendelő valami informatikai cég, aminek a tulajdonosa annyira paranoiás, hogy már a kávéját is Xanax-szal issza. Egy kevésbé tiszta pillanatában még arra is feleskette őket, hogy bizalmasan fogják kezelni a projekt minden apró részletét, aláíratott velük egy halom titoktartásit. – De neked azért megmutatom – mondta vigyorogva, és felcsapta az Apple laptopját.

 

A képernyőn vég nélküli számsorok cikáztak. Próbáltam értelmezni őket, mire Tasi rázni kezdte a fejét. – Ja, bocs, ez a bevételünk – mutatott a leghosszabbra, aztán jót röhögött a saját poénján. – El ne hidd! Ebből lesz az infografika: mindenféle görbék, grafikonhegyek meg számzuhatagok, igazi dataporn. Ők a számokban jók, mi a vizuálban.

 

– És nálatok? Mik a számok? – tértem a lényegre.

 

– Nocsak! Téged is érdekelne a dolog? – kérdezte meglepettséget színlelve, de azért felpillantott, hogy lássa, milyen arcot vágok hozzá.

 

Hát rezzenéstelent. Minden online pókeres rutinomat beleadva nyugalmat erőltettem a vonásaimra, pedig az asztal alatt már a négynegyedet vertem a lábammal. Nyilván nagyokat mondott, de ahogy ette… mit ette, habzsolta ott azt a tortát, meggyőzött arról, hogy ő 21 évesen tényleg megcsinálta, neki bejött az élet, és ez valahol egészen tiszteletreméltó volt. Valahol máshol meg iszonyatosan lehangoló, de akkor még nem tartottam annál a másnál – különösen azután, hogy nekem is kért egy szelettel. Céges számlára.

 

– Szóval? – kérdezett rá újra, miközben a tányéromban kapirgáltam. Nem akartam elkapkodni a választ. Inkább ráérősen megtöröltem a számat, és csak azután nyitottam ki.

 

– Mondtam már, hogy egész jó az öltönyöd?

 

Szerényi Tamás