Szöllősi Mátyás regényrészlete

Részletek

Szöllősi Mátyás 1984-ben született Budapesten. Író, fotóriporter. Legutóbbi kötete az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Első regénye idén ősszel jelenik meg Simon Péter címmel.

Simon Péter

(részlet)

Hazafelé Simon a pályaudvar előtti téren haladt át, ahol a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz állt, föltűnt neki a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman tartózkodnak egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nemcsak a fejek tűntek föl, hanem a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében. Elhaladt vagy negyven-ötven személy mellett a leterített plédek, matracok közt lépkedve, és megnyugtatta, hogy nem kelt semmiféle feltűnést. Tudta, hogy képtelen lenne aludni azok után, ami történt, vagy csak a sötétben gondolkodni otthon, egyedül. Megállt az egyik oszlopnál, hogy alkalmat adjon valamiféle meglepetésnek. Figyelte a sátrak mellett üldögélő férfiakat, a beburkolt arcú nőket és a mellettük megbújó kölykök arcát, akik egymást tépdesve nevetgéltek. Simontól csupán pár méterre, egy szürke kőkockán idős ember ült, s egy konzerv kibontásával bajlódott. A fém láthatóan ellenállt. Nem sikerült benyomnia egyik oldalát sem, hogy a lé, és a benne úszó hal a szájába folyjon, így aztán a betontömb élével próbálkozott. Végül felrepedt a doboz oldala, majd kibuggyant a sűrű, sárgás olaj. Simon látta, hogy a férfi fölemeli a konzervet és a tartalmát a szájába csorgatja, aminek nagy része az ősz szakállának szálai mentén a nyakába folyt. Akár az apja is lehetne, gondolta, de nem ő volt. Hátrébb páran épp sátort állítottak, miközben egy család tagjai jöttek lefelé a lépcsőn. A kerengő belseje felé tartva áthaladtak az oszlopok között, majd fokozatosan olvadtak bele a magas falak határolta színtelenségbe. Pár percig figyelte még a mozgást. A gyerekek játékát, ahogy az egyikük bekötött szemmel sétál a térség közepén, s körbetapogatva keresi a többieket a szétszórt kacatok közt bukdácsolva, sután. Simon észrevette, hogy a többi gyerek az oszlopok mögött állva figyeli a fiút. Néha arrébb mozdultak, ha netán közel járt már. A kölyök előrenyújtott karral haladt, és a látás hiánya a mozdulatait is sötétbe vonta, mintha parancsnak engedelmeskedne. Néhány perc elteltével aztán föleszmélhetett, mert lehúzta szeméről a kötést, majd nevetve szaladt keresztül a nyílt térségen, hogy beérje a közben már menekülőket. Simon újra a táplálkozó férfit figyelte, ahogy az ujjával kaparja ki a beton ütötte résen át a maradékot. Idővel késztetést érzett, hogy elinduljon a kerengő belseje felé. A hátsó részen olyan sötét volt, hogy alig látta az alakokat, de annyit azért érzékelt, hogy szótlanul és éberen ülnek. Megértette, hogy a tömegnél csak a várakozás feszültsége hatalmasabb, s hogy az kezdettől fogva egyetlen arcban is sűrűsödve benne volt. Az aluljáró hátul zárt térként folytatódik. Átvágott az oszlopok között, mert észrevette, hogy a metrólejárattól nem messze páran összegyűltek, és valami éledő zajt is hallott, mintha zokogna valaki. Közelebb ment. Félkörben álltak az emberek. A férfiak előrébb, a nők hátul, a saját árnyékukon. Figyelték a földön fekvő asszonyt, aki valakit takart a testével. Tíz-tizenkét ember nézte mereven, ahogy a nő aztán föltérdel, s akkor már látszott, mögötte egy fiatal lány vonaglik a földön. A szeméből csupán a fehérje világított. A szájából bugyborékoló nyál ömlött kifelé. A háta időnként megfeszült, a fejét hátravetette, mintha a teste valamit ki akarna vetni magából a nyálkán és a gurgulázó hangokon kívül. Az arca elkékült. A mozgás a földön aztán olyan heves lett, hogy páran hátrébb léptek, és az visszaterelte Simont a teljes látványhoz. Úgy állt ott az a tucatnyi ember, mintha tartanának a gyerektől. Felnőtt emberek összeszorult szájjal, félelemtől taglózottan. A nő zokogott. Föl-le emelgette a kezét. Úgy tűnt, nem mer a gyerekhez nyúlni, merthogy nem tudja, mit szabad és mit nem. A többiek mozdulatlanul álltak, miközben a feszültség ott dongott körülöttük. Simon el-elkapta a tekintetét, mert eleinte nem bírta nézni, ami a padlón zajlik. A szenvedés látványa, annak összetettsége mindig nagyon erősen hat rá. Végignézett az arcokon. Páran az egyik oszlop körül álltak. Néhányan előrébb, a lánytól mintegy négy-öt méternyire. Vékony emberek voltak egytől egyig, a legtöbb borostás, sötétebb bőrű, melegítőnadrágban, széldzsekiben, vagy csak egy-egy pólóval a felsőtestükön, amin átderengett szőrös mellkasuk. Simon látta, hogy az egyikük a körmét rágja kikerekedett szemmel, majd a haját simította hátra, erőteljesen bele is markolt, mintha osztozni akarna, még ha csekély módon is, a fájdalomban. A vonaglás folytatódott, s mivel nem tett senki semmit, Simon átfurakodott két ember között, hogy odaférjen a lányhoz. Félő volt, hogy a nyál eltömi a száját és visszacsorogva esetleg megfullasztja, úgyhogy az oldalára fordította, hogy a váladék a padlóra folyjon. Nem bírt volna tovább egy helyben állni. Tehetetlenül nézni a szenvedését, a kifordult szemeit a hátravetett fején. Amikor belépett a körbe, páran rá emelték a tekintetüket. Oldalról is érzékelte, ahogy végigmérik, de nem tettek semmit. A földön térdeplő nő csak akkor vette észre Simont, amikor már mellette guggolt. Fölváltva hol a gyerekre, hol rá nézett, majd hirtelen fölemelte mindkét kezét. Simon azt hitte, meg akarja markolni, hogy ne nyúlhasson hozzá, de a nő csupán a saját fejét fogta meg és úgy ringatózott előre-hátra, csukott szemmel. A lány hörgött. A teste pedig küzdött minden lélegzetvételért, s az az erő egyszerre rángatta, miközben le is fojtotta a mozdulatait. Bárki azt hihette, valami a testébe költözött, és az bünteti úgy. A vékony test olyan hevesen vonaglott a földön, hogy Simon csak nagyon lassan mert hozzáérni újra. A bal kezét fogta meg. Sejtette, a görcs magától is lelohad majd, mégis mozdult Simonban valami a lány felé, hogy a két irány összetalálkozzon, hogy közös úttá váljon, amin menni kell. Elveszítette az arcokat, és csak a nedves, izzadt kéz remegése volt az övé. Megsokszorozódva érezte, s akkor erősen hitt benne, csakis benne tud lecsendesedni. Kívánta, hogy a lány neki adja, ami egészen máshogy és máshol fog kiütközni rajta, merthogy a vágyban már eleve ott a büntetés is. A remegés alábbhagyott. A ruhán keresztül is látta Simon, hogy elernyednek az izmai, s az addig feszült nyak engedi a fejnek, hogy végre megpihenjen. A lába még egyet-egyet rándult, végül teljesen elcsendesedett testében a görcs. A nő zokogása is abbamaradt. A kezét elvette a fejéről, mintha újra felkészült lenne, hogy szembesüljön, elsősorban önmagával. Kétségbeesett arccal nézett Simonra, aki akkor figyelt föl először arra, hogy a lány és a nő milyen elképesztően hasonlítanak. Ugyanazt az arcot nézte két évtizednyi különbséggel, és még a meggyötörtség is hasonló módon ült ki a szemük köré. A nő beszélni kezdett. A dallamos hangokból kiérezhető pánik letaglózta Simont. Hogy a szavak értelme nélkül is megmutatkozik a nő tehetetlensége, s hogy nem először beszél már így. A félkörben állók közül egy férfi szólalt meg, de nem mozdult senki, csak álltak, és nézték a hevesen lihegő lányt. A nő rájuk nézett, majd széttárt karokkal mondott valamit, amit Simon ugyancsak nem értett. A gyerek megmozdult. Simon érezte a kemény felületet, mintha alatta kopogna a kő, a lány feje időnként a padlóhoz ért. Körbenézett, hátha talál valamit, amit betehet a gyerek feje alá, hogy szintbe hozza, de mivel nem vett észre semmi alkalmasat, levette a kabátját, hogy azt használja párnaként. Ezalatt páran még köréjük gyűltek, s az volt az érzése, talán távolabbról is végig követték, mi történik. Egyre biztosabb volt benne, hogy félnek, amint az elképedt arcokra, majd ismét a földön fekvő gyerekre nézett. Néhány férfi összesúgott. Mutogatni kezdtek. Simon nem tudta eldönteni, hogy a lányra vagy rá. Aztán, mintha hívnák őket, és egyszerre szólalt volna meg egy hang a fejükben, szétszéledtek, s csak egy sötét hajú kölyök, meg egy nagyon vékony, szakállas kis ember maradt ott a neonlámpák fényében állva. A nő meredt arccal figyelt, s finoman a gyerek oldalára tette a tenyerét, de azonnal el is vette, miközben a férfi közelebb jött, és odaguggolt melléjük. A férfi Simonra nézett. Mondott pár szót, ami talán számonkérés volt, vagy utasítás, de semmiképp se kérés, aztán a nő felé fordult, és hozzá kezdett beszélni, aki időnként válaszolt remegő, sírásba hajló hanggal, meghunyászkodva. Simont meglepte, hogy az indulat hevessége nem felzaklatja, inkább lecsillapít benne valamit. Arra gondolt, elindul, mert úgy tűnt, nincs már semmi dolga ott. Páran a távolabb állók közül azonban folyamatosan nézték, s a tekintetük súlya a földön tartotta őt is. Főleg egy göndör, magas férfi arca, aki a többiek fölé magasodott, s az a vékony kimértség tette Simont még engedelmesebbé. Figyelte a földön fekvő lányt a párbeszéd árnyékában, ahogy mozog a mellkasa, lélegzik és rebben egy-egyet a szemhéja, mintha álmodna. Köhintett párat. Kezdte visszanyerni az eszméletét. Mozdult a keze. Fölnyitotta a szemét, nagyokat pislogott. A bal karjával föl akarta tolni magát. Simon megmozdult, hogy jelezze, ez még korai, de nem fért oda a lányhoz, és nem is akarta újra megérinteni, mintha már nem volna joga hozzá. A csupasz arcon egy hullámot látott átvonulni, a nagy, barna szemei elnehezültek, a színük is más lett, talán a felismeréstől, hogy újra ébren van. A nő és a férfi mindebből semmit sem észlelt. Úgy magyaráztak, és annyira közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeért az arcuk, Simont mégis a távolság egyértelműsége döbbentette meg. Nem volt világos, miről beszélnek. Csak hogy egyre inkább a férfi hangja tölti be a teret, és az alakja szinte megnőtt ott az asszony mellett. Hadonászott is, s mintha a nőt okolta volna a történtekért. Simon a hátul álldogáló fiúra nézett, aki mozdulatlanul, ijedt képpel figyelte a család többi tagját ott a földön. Hosszú, fülledt percek teltek el. Simon nem volt képes megmozdulni, ameddig el nem csöndesednek. Amíg azt nem látja, hogy a földön fekvő gyerekre néznek, és nem egymásra vagy rá. Körülöttük mozgolódás támadt. A hátsó tér kezdett megtelni emberekkel, akik visszatértek az aluljáróba. Néhányan elterültek a matracokon, mások pedig bemásztak a sátrakba, hogy láthatatlanná váljanak. Legalább száz ember tartózkodott ott, pedig szűk a belső tér. A hosszú, folyosószerű részt ráadásul középen oszlopsor vágja ketté, ami még felismerhetetlenebbé tette akkor a köztük derengő arcokat. A lány mosolygott. Simon nem volt biztos benne, mit néz. Azt hitte, talán egy szempárt mögötte, vagy valami olyasmit lát, ami nincs is ott, de egy idő után nyilvánvalóvá vált, rá mosolyog úgy. Mozdulatlan, könnyű volt az arca, mintha enyhe szél puhítaná, amitől hűvösség járja át az egész testet. Simon nem tudta, mennyi idő telt el, de nagyon hosszúnak tűnt, ahogy figyelik egymást. Abban reménykedett, hogy régóta először őszinteségről árulkodik az arca, még ha közben az is csak valaki más érdeme. A fiú ezalatt a lány mellé guggolt, aki behunyta a szemét, az arcizmai elernyedtek, a légzése is puhább lett. A kölyök az arcát simogatta, nagyon lassan és egyszerűen. Erre már a két felnőtt is odafordult. A férfi nem beszélt tovább, s bár Simon csak oldalról látta a szemét, úgy vette észre, megilletődött a látvány miatt. Aztán a nő arcára nézve annyira megdöbbentő lett megint a hasonlóság, hogy nem bírta nem az asszonyt figyelni, miközben a lány tekintete volt előtte. Arra eszmélt, hogy a nő könnyezik, de hogy másfajta sírás az, mint a korábbi. Hangtalan beleegyezés a látványba, ami a lány érzéseit is tükrözi, nem csak az övét.

Simon már az aluljáró belső részénél járt, amikor többen köréje gyűltek, s bár nem értek hozzá, csak nézték, látható volt, hogy nem engedik tovább. A hátsó traktusokból szivárgott némi zaj, talán egy rádióé, és a fönt vonuló autók hangja motoszkált a háttérben. Pufók, szakállas ember lépett elő, s kezdett el magyarázni. Egyre többen gyűltek össze, majd keresztbe font karokkal bólogattak, mintha szentenciát hallgatnának, amire csak ráhagyatkozni lehet. Simon egy szót sem értett, csupán a kifejezésekben rejlő határozottság volt egyértelmű. Biztos volt benne, hogy tudják, nem érti a szavakat egyenként sem, a mondatok egymásutánja pedig inkább monoton zúgás, nem is beszéd, egy idegennek, aki hallgatja. Két-három perc is eltelt, mire megszólalt valaki, aki mindkét nyelven értett és beszélt. A fiatal, vöröses hajú kölyök az egyik oszlopnál állt még a beszéd kezdetekor, aztán közelebb lépett Simonhoz, aki még ennek ellenére is azt érezte, hogy bár sokan vannak körülötte, egyedül van. Ebből az is kiderült, a szerepe kitüntetett abban a szituációban, s hogy bizonyára összefügg azzal, ami az azt megelőző fél órában történt. Látta, hogy a nők hátul állnak, az oszlopsor mögött, az árnyékos részeken. Mintha a sötét sáv határt képezne, és annál a vonalnál nem jöhetnének tovább. Sokaknak az arca is fedett volt, így leginkább a szemek csillogása tűnt ki a félhomályból. A fiatal fiú beszélni kezdett. Először csak odasúgta Simonnak, hogy a lányról van szó, majd egy rövid szünetet követően hozzáfűzte, hogy ne sok jóra számítson, mert már az érkezése előtt igen feszült volt a hangulat, és azzal, hogy segíteni akart, csak rontott a helyzeten. Simon nem értette, miért mondja azt, mivel azonban a férfi velük szemben folyamatosan beszélt, nem kérdezett vissza. A fiú vékony volt, sápadt, a pergamenszerű, fehér bőrén áttünedeztek a vékony erek. Összemosódott a hangja a szakállas férfi szavaival, ám Simon idővel fölfogta, egy az egyben fordítja, amit hallanak. A férfi a lányról beszélt, és hogy nem önmaga. Ez a kijelentés összhangban volt azzal, amire korábban Simon is gondolt. A férfi úgy állt ott az oszlopsor előtt, mint egy vezető, akinek kötelessége elmondani, amit tud. A mögötte állók aprókat bólogatva figyeltek, és Simonnak az egész úgy jelent meg, mint egy kinyilatkoztatás, amit közben egyedül képtelen megérteni. A lányt már korábban el akarták távolítani, az első ilyen eset idején, mondta a fiatal fiú mellette. Látta, hogy miközben neki súgja a szavakat, a szakállas férfit nézi, és erősen koncentrál, mintha ő maga sem értene mindent abból, amit beszél. Elmondta még, hogy a lány veszélyben van, mert rossz mindenkinek, ami vele történik, s hogy sokan jobbnak látnák, ha máshová kerülne, nehogy baja essen. Simon visszakérdezett, hogy milyen módon eshet baja, mert az utalás mintha nem elsősorban a betegségére vonatkozott volna, de közben a fiú intett, és Simon azonnal tudta, ha most válaszol, lemarad a fordításban. Aztán Simonról esett szó. És arról, amit tett. Vagyis hogy segített a lánynak, pedig arra senki nem kérte. A szakállas férfi rá is nézett párszor, és az még egyértelműbbé tette a szerepét, s hogy bizonyos szögből nézve a jó szándék is lehet káros. Közben Simon észrevette, mert az ott állók közül néhányan időnként ránéztek, hogy a szikár kis ember, aki korábban a lány mellett guggolt, az egyik oszlopnál áll. Megszeppenve hallgatta, hogy róluk esik szó. Látványos volt, milyen apró, ahhoz képest, ahogy pár perce tűnt föl neki. Várta, hogy megszólaljon, de nem tette, csak föl-le emelgette a fejét. Időnként a férfira, néha pedig Simonra nézett, akit egyre jobban zavart, hogy a kis ember nem beszél, de gyanús volt, hogy nem teheti. Nőtt benne az indulat, hogy ő maga sem tudja elmondani, amit szeretne, másrészt a szégyenérzet is, mert valóban senki nem kért tőle semmit. Hátul megrezzent pár alak, majd ismét kimerevedett tekintettel hallgatták a férfit, mintha a mondatok folyama építené bennük a fegyelmet. A férfi Simonra nézett, s bár nyilvánvaló volt, hogy nem érti, amit mond, mégis hozzá, neki beszélt. A fiú is ránézett, majd arról érdeklődött, miért segített a lányon. Meglepte a kérdés, mert nem olyan dolog volt az számára, amit magyarázni kéne. Aztán csak annyit mondott, hogy azért, nehogy megfulladjon. A fiú lefordította a szavait, a férfi válaszul pedig bólintott egy jól láthatót, majd újra kérdezett, amit a mondat lejtéséből kihallott Simon. A második kérdés, ami arra vonatkozott, hogy szerinte mi baja a lánynak, még inkább összezavarta. Teljesen nyilvánvaló volt a roham oka, és nem tudta, hogy a tudatlanságuk miatt érdeklődnek-e, vagy provokációról van inkább szó. A férfi a közösség nevében beszélt, ez az első mondat óta biztos volt, Simon azonban nem tudta, az hány emberből áll, kik tartoznak bele azok közül, akik ott vannak az aluljáróban, de sejtette, zárt csoportról lehet szó a tömegen belül. Az oszlopok között elpillantva észrevette, ahogy a kinti, nyitott részeken gyűlnek az emberek és a sárga, esti fényekben ázva még többen ültek a kerengő közepén, matracokon, s akkor lett csak feltűnő, hogy folyamatos, és nagy a zaj. Az egyik falból, néhány csőcsonkon keresztül víz ömlött kifelé. A hideg levegőben pára bontakozott ki a testek körül. Sokan álltak sorban, hogy megmosakodjanak, igyanak, a fali kútnál egy kövér, zsíros hajú férfi borotválkozott félmeztelenül. Előrébb, a magasra emelkedő lépcső tövében vagy tíz-tizenöt gyerek bőrlabdát kergetett egy zárt területen, amit táskák és színes sátrak határoltak. Miközben Simon figyelte őket, hogy csak igen szűk területük van a játékra, szomorúvá tette, hogy olyan alkalmazkodóak. Vékony sávban látta az égboltot, a sötéttől dagadtan és szürkén nehezedett a házak tetejére. Az utcaszinten húzódó fehér korlát szinte kiugrott a térből, s azok is, akik ott álltak és nézték, hogy mi történik odalent. Néhányan a kezükben mobillal hajoltak a korlát fölé. Arrébb egy forgatócsoport is föltűnt. A kamera lámpája megvilágította a fiatal riporternő arcát, aki időnként a korlát fölé hajolva mutatta, hogy a nézőknek abból a biztonságos távolból mire érdemes figyelniük.