Szöllősi Mátyás prózája

Részletek

(Csudai Sándor felvétele)

Szöllősi Mátyás 1984-ben született Budapesten. Margó-díjas író, költő, fotóriporter. Váltóáram című prózakötete 2016-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. 2017-ben Látó Nívódíjban részesült.

A másik én

(részlet)

Simon már ott állt az előtérben, ahová csak kevés fény hatolt be, és ahonnan jó néhány ajtó nyílt. Érezte, hogy a fény hiánya a hőmérsékletben is megmutatkozik. Hátul, ahol már csak a csupasz, szürkés fal tátongott, aránytalanul távol tőle, egy lépcső vezetett lefelé. Talán a pincehelyiségekhez, gondolta. Mivel azonban a lépcső jobbra kanyarodva kijátszotta a kíváncsiskodó tekinteteket, így ebben az esetben Simonét is, nem volt biztos benne, hová is hatol le az, aki lelépdel a fokokon. És a hideg meg a félhomály nem is bíztatta, hogy utánajárjon. Minden ajtó fa borítású volt, egyforma, még a háború előtti időszakból. Kis ablak nyújtózott mindegyiken, amit egytől egyig fekete rács fedett, s amin a kezét is nehezen tudta volna bedugni, olyan szűk volt a kialakított, négyzet alakú rés. Mégis, vágyott rá, hogy megpróbálja, mert közben felfedezte, hogy a rács mögött húzódó homályos üvegen apró mélyedések vannak. És maga az üveg is az a fajta recés üveg volt, amit mindig meg akart érinteni, ha csak lehetősége volt rá. Lassan dugta be a kezét. Aztán határozottan meg is kellett tolja a karjával, hogy a kézfej vastagabb része átfurakodjon a rácson, s hogy végre elérje a recés üveget. Megnyugtató volt a változékonysága. Az apró barázdák és egyenetlenségek az alapvetően tiszta felületen, s ahogy az ujjbegyével finoman megérintette, olyan volt, mint a ruganyos bőr, ami ráadásul még nedves is. Újra eszébe jutott, hogy ezeknek a késztetéseknek szinte képtelen ellenállni, és arra jutott, nem először, hogy talán nem is érdemes vívódnia velük. Leküzdhetetlennek tűntek, s tudta, a legtöbb ideje az ellenük folytatott harccal telik el, és ennek már nem látta sok értelmét. Eszébe jutott az is, hogy az üveg ugyan homályos, de azt, amit csinál, belülről jól láthatja, aki esetleg ott van. Megijedt, hogy hirtelen kinyílik az ajtó, s hogy rászólnak, ne tapogassa az üveget, miközben a keze könnyen be is szorulhat a fémek közé. Sőt, a hirtelen ajtónyitás következtében akár előre is zuhanhat. Gyorsan ki akarta húzni a kézfejét, de a rács nem engedte. A vastagabb résznél mintha satu szorult volna rá, és hiába ráncigálta, sehogy se szabadult ki. Ráfogott a másik kezével az alkarjára, hátha úgy nagyobb erőt tud kifejteni, de a ráncigálás, a feszítés csak egyre erősebb fájdalmat okozott. Érezte, hogy hámlik a bőre, s hogy a húson át mintha a csontot karcolná a fém. Körbepillantott, hogy jön-e valaki, aki segíthet rajta, de közben arra gondolt, hogy nem volna szerencsés, ha bárki, aki épp ide érkezik, azt látná, hogy a kis ablak rácsába szorult kézzel álldogál egy ajtó előtt, mint valami szerencsétlen, aki csapdába esett a saját ostobasága miatt. Nem hihette, hogy értelmes, elfogadható magyarázatot képes adni rá, ha bárki megkérdezi, mi történt pontosan. Egyre sűrűbb lett benne a düh és a tehetetlenség keveréke. Visszanézett a kis ablakra. A keze ökölbe szorulva feszült a rács mögött. Kiengedte, hogy valamivel lazább legyen. A szorítás enyhült, majd, szinte ösztönösen, elfordította a kezét, hogy srégen álljon, mert újabb késztetése támadt, hogy a sarkokhoz igazítsa, és úgy már alig érezte a fém érintését a bőrén. Végül, bár nem tudatosan, inkább csak egy megérzésre hagyatkozva, elkezdte kifelé húzni a kezét abban a szokatlan tartásban, és a rácsot alig érintve már szabad is volt. Végre leengedhette, hogy a karizmaiban beállt feszültség oldódhasson. Hátrébb lépett, hogy kellő távolság legyen közte és az ajtó között. Észrevette, hogy az ajtókon nincs számozás, s hogy tényleg teljesen egyforma mind. Maga a tér is, ahogy benne állva meg tudta ítélni, egy kockára emlékeztetett. Amint körbenézve megvizsgálta az egymással szemben elhelyezkedő lapjait, vagyis a falakat, úgy látta, egyforma méretűek, s hogy az ajtók is mintha szabályos rend szerint lennének elhelyezve rajtuk. Ez persze nem volt meglepő, az viszont igen, hogy a méretbeli összefüggések foglalkoztatják. Nem emlékezett rá, hogy bármikor korábban megvizsgálta volna, egy helyiség oldalai miként viszonyulnak egymáshoz. Az pedig különösen szokatlan volt, hogy ezeket az arányosságokat szépnek és mindenekelőtt érthetőnek találta. Volt a méretekben és az arányokban valami kellemes, még úgy is, hogy sejtette, nem sok köze van a valódi összefüggésekhez, hiszen a szemmértékére hiába hagyatkozik, s hogy nincs is lehetősége, sem képessége alaposabb vizsgálatnak alávetni a dolgot. Bántó volt a felismerés, pedig nem is emiatt érkezett ide. Akkor vette csak észre, hogy a padló, ami a gyenge fényben addig nem igazán került a látóterébe, fekete és fehér, négyzet alakú kőlapokból áll, melyek szimmetrikusan, váltva helyezkednek el a talpa alatt, mintegy meghatározva, hogyan is lépjen, ha lépni akar. Nem volt biztos abban, hogy az ajtó, ahol áll, az az ajtó-e, amin be kell kopogtatnia. Izgalom fogta el, hogy beengedik-e egyáltalán, hiszen ő – nem tudta már félresöpörni ezt az érzést – nem egészen az, akinek gondolja magát, s hogy még inkább nem az, akinek gondolja majd talán az, aki ajtót nyit. Megriadt, hogy nem a saját nevén szólítják majd. Még úgy is, hogy már olyan ismerős az a név, hogy odakapja a fejét, ha mondják – jutottak eszébe a csupán egy órával korábban történtek. Tisztán emlékezett rá, ahogy sétál a park felé, és valaki azt kiáltja, talán az egyik kapualjban állva, vagy egy kocsi ablakán kihajolva, hogy Péter, nem pedig azt, hogy Simon. És ő mégis hátrafordult. Nem tudta, hogy csak a félelem, az ijedtség miatt-e, vagy mert teljes mértékben sajátjának érzi már azt a másik nevet. Ebből a bizonytalanságból erőt merített. Mintha a kétség hajszolná előre, nem a bizonyosság. Körbejárt, de fogalma sem volt, melyik az az ajtó. Hármas szám, jutott eszébe, de sehol se látott hármast, és ami az illeti, más számokat se. Végül arra jutott, hogy talán teljesen mindegy is, hová kopogtat be. Közelebb lépett az ajtóhoz, ami előtt korábban is állt, majd két rövidet koppintott a fa burkolaton. Érezte, hogy ez kevés. Hogy így biztosan nem veszi észre senki, s hogy álldogálhat akár egész nap itt az ajtó előtt, semmi sem fog történni. Koppantott még egy határozottat, megerősítve a szándékát, de aztán elrántotta a kezét. Arra gondolt, amint ismét körbepillantott, hogy nem is valószínű, hogy most bárki idejön, miközben fogalma sem volt, mire alapozza mindezt. A kinti szél megmozdította az előtérbe vezető, vastag üvegajtót. A fém keret reccsent egyet, mintha ketté akarna törni, és Simonnak az az érzése támadt, hogy talán sosincs teljesen egyedül. Ismét kinyújtotta a karját, hogy kopogjon, amikor a rács mögötti üvegen elmozdult a fény, mintha magát az üveget hajlították volna meg, aztán a fénycsík leszaladt a felületről, és eltűnt a sötétben. Rájött, hogy valaki, aki talán az ajtó túloldalán áll, kinyithatta a kis üvegablakot, de a kis négyzet olyan sötét volt, hogy semmit se látott. A szél mozgása hallatszott még kintről, Simont mégis zavarta a körülötte egyre határozottabbá váló csönd. Mintha bentről hatolt volna kifelé. Nem tudta, van-e elég bátorsága ahhoz, hogy ha kinyílik az ajtó, belépjen. Enyhe légmozgást észlelt. Így már biztos volt, hogy nyitva a kis ablak, de az nem volt egyértelmű, hogy csupán a huzat vagy egy emberi kéz nyitotta-e ki. Oldalra mozdította a fejét, mert abban reménykedett, hogy meglátja, ha valaki bentről figyeli őt, de a sötéten sehogy se hatolt át a tekintete. Csak a levegő finom áramlását érezte, és valami keserű, áporodott szagot, ami a színházi kelléktár félhomályát juttatta eszébe. A tárgyakat, és az ott dolgozókat, akikkel képtelen volt egy értelmes szót váltani. Az ajtó repedéseit még látta ugyan, de közöttük ott volt a tátongó lyuk, s már a rács vonalai sem látszottak, hiszen azok is ugyanolyan fekete színűek voltak, mint a mögöttük fokozatosan mélyülő sötét. Simon hosszan meredt előre. Egyrészt várta, hogy az arcára áramló hideg levegőn kívül valami más is felbukkanjon, másrészt a sötét mintha vonzotta volna, és ahogy egyre jobban figyelt, majdnem előredőlt, arccal neki az ajtónak, s csak úgy tudta kiegyensúlyozni magát, hogy az egyik lábával hirtelen előrelépett. Megigazította a kabátját. Kissé le is porolta magát, arra gondolva, hogy ha most mégis kinyílik az ajtó, rendbe szedetten álljon ott. Már kerekítette a száját, hogy megszólaljon. Meg is fogalmazódott benne egy egyszerű mondat, de aztán elbizonytalanodott, mert sejtette, hogy nagyon kellemetlenül érezné magát, ha kiderülne, senki sincs ott. Ha csupán az ürességhez beszélne. – Én vagyok – mondta ki mégis. Rádöbbent, hogy a mondat szerencsére semmiben sem gátolja, hiszen nevet nem mondott, és az a kijelentés, hogy csak ő az, alapjában véve igaz volt. Még akkor is, ha netán az, aki hallja, másnak gondolja, mint aki ő valójában. Megcsillant valami a sötét részen és Simon már egészen biztos volt benne, hogy valaki áll az ajtó mögött. Arra gondolt, hogy jó ideje várhat, bár nem tudta, miért gondolja ezt.

 – Én vagyok – ismételte meg a mondatot, mert válasz nem érkezett. Megijedt, hogy a bent álldogáló nem hallja, és ő szóra akarta bírni. Most minden csöndes volt körülötte. Olyan hosszan, hogy Simon előbb tanácstalanná vált, aztán pedig az unalomhoz hasonló érzés kerítette hatalmába, és azon gondolkodott, hogy elmegy, majd később visszajön.

– Te vagy az, Péter? – szólalt meg bentről egy idős női hang. Simon egy lépéssel hátrébb lépett. Meglepte a hang mélysége, és az is, hogy azt érzi, van benne valami gyanakvás, de aztán rájött, hogy csak azért gondolja ezt, mert valójában őbenne van. Rádöbbent, hogy arra számított, a nő azonnal kinyitja majd az ajtót, s bár nem tudta, látja-e egyáltalán, vagy csak egyszerűen kiszólt, hogy megtudja, ő-e az, mármint Péter, de a lényeg mégis ugyanaz volt, hogy ezek szerint sokkal körülményesebb lesz a bejutása, mint ahogyan abban reménykedett. Ha nem egy nő kérdezi ezt, bizonyára jobban megijedt volna és azonnal elmegy. Egyébként is vágyott rá, hogy a tiszta levegőn legyen, mondjuk egy padon üldögélve, ahol élvezheti a friss, téli ürességet, illattalanságot, elfelejtve pár percre mindezt, s legfőképp önmagát. De így, hogy megszólalt, és a másik számára is nyilvánvaló lett a jelenléte, nem volt már hová mennie. Azt sem tudta, hogy az, aki odabent áll, mit lát belőle – alapvetően az előtérben is sötét volt. És arra gondolt, hogy a nőnek, mivel hogy idős, bizonyára rossz a szeme, s hogy emiatt a kérdésének valóságossága is kétes. Kíváncsi lett, hogy ha netán mégis látja, valóban őt, már hogy Pétert látja-e benne. Tudta, hogy csakis akkor engedi be, ha igenlő választ ad, ami ugyanakkor félelmetes volt, mert már nem csak arról van szó, gondolt rá közben, hogy egy cél elérése érdekében akár hazudni is képes, hanem sokkal többről. Azok után, ami az elmúlt napokban történt, nem tudott úgy tekinteni erre a kérdésre, és a lehetséges válaszára, ami ne kérdőjelezné meg, ki is ő tulajdonképpen. Újra végiggondolta mindezt, mert a csöndben lehetősége volt rá, és rájött, hogy másnak kell lennie. Most legalábbis biztosan, pont azért, mert egyrészt eddig hiába ragaszkodott ahhoz, hogy bebizonyítsa, ki is ő, egyfolytában falakba ütközött. Mintha egy erő azt akarná, hogy ő maga is másnak higgye magát, és egyébként is, kezdett belefáradni a folyamatos ellenkezésbe. Másrészt úgy látta, végre, egy kis kerülővel, elérheti a célját. Megszerezheti, ami ahhoz kell, hogy a dolog végére járjon, s hogy nyugodtan lehessen megint csak önmaga.