Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Mán-Várhegyi Réka regényrészlete

Mintha már ott toporogtak volna azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai. Különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet. Az előadót már nem hallom, gondolatban így szólok magamhoz: Réka, jó helyen vagy. Egy lehetséges valóság képei úsznak a képzeletembe. Nyári tópart, visítozó gyerekek, főtt kukorica illata. Félálomban a tóparton ülök egy fehér műanyagszékben, fölöttem szomorúfűz és ecetfa lombja hullámzik a szélben.

 

(Bach Máté felvétele)

 

Mán-Várhegyi Réka 1979-ben született Szászrégenben. Boldogtalanság az Auróra-telepen (József Attila Kör + Prae.hu, Budapest, 2014.) című könyvéért Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjban részesült. Jelenleg új regényén dolgozik.

 

Mágneshegy

 

(regényrészlet)

 

Az itt következő történet szereplőit egy vidéki konferencián ismerem meg. 2000 júniusa van, langymeleg délután.  Elsőéves egyetemi hallgatóként nem bírok magammal az izgalomtól. Egy kelet-magyarországi városban vagyunk, a konferencia helyszíne egy főtéri reprezentatív épület, talán a városháza. A közelből tompa harangszó hallatszik, a mögöttem lévő ablakon kikukucskálva látom, hogy a kertben virágzik a kakastaréj, a portula, a mályvabokor, a leander.

 

A konferenciaterem hosszúkás, legalább harminc sorban állnak a székek, soronként alig nyolc-tíz. Én leghátul ülök, úgy éreztem, nem illene előrébb furakodnom, hiszen csak néhány hónapja nyertem bebocsátást a társadalomtudományok világába, és még hosszú évekig kell dolgoznom, hogy értékelhető eredményt mutassak fel. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy egy szép napon majd én is felállok egy olyan pódiumra, mint amilyenre ott elől az előadók felállnak, és beszámolok a kutatási eredményeimről. Kár, hogy nem látom tisztán az arcukat. Ennek főleg az az oka, hogy nem hordok szemüveget, pedig rossz a szemem . Itt van a táskámban, de csak akkor teszem fel, ha a távolban el kell valamit olvasni, például a moziban a feliratot, vagy amit az előadóteremben a tanár felír a táblára. De az egyetemen igyekszem inkább előrébb ülni.

 

Az eddigi szekciók előadói kivétel nélkül öreg férfiak. Mivel a második félévben véletlenül betévedtem, majd egyre növekvő lelkesedéssel jártam egy társadalmi nemek tematikájú szemináriumra, most minden megilletődöttségem ellenére időnként félhangos megjegyzéseket teszek a mellettem ülőknek a konferencián tapasztalható nemi és életkori egyenlőtlenségekre, azt kétszer is megemlítem, hogy míg a szakon tanulók között legalább hatvan százalék a nők aránya, addig az előadók között kereken nulla. Epés megjegyzéseimet hallgatótársaim egykedvűen fogadják, udvariasan mosolyognak, csak egy lány húzza el a száját, ezzel talán azt jelzi, hogy osztozik a véleményemben, ugyanakkor éppen az tűnik számára nevetségesnek, hogy ezt ilyen szimplán, közhelyesen tegye bárki szóvá. Nem tudom, ehelyett mit javasolna, hogy hallgassunk inkább, vagy éppen ellenkezőleg, lépjünk föl erélyesebben, mindenesetre elönt a módszeresen belém nevelt szégyenérzet. A lány arcát évekre megjegyzem.

 

Úgy emlékszem, a délelőtti előadásokon még tudtam figyelni. Azóta leterített a konferenciaebéd – húsleves cérnametélttel, csirkepaprikás nokedlivel, gesztenyepüré tejszínhabbal –, szorít a ballagáson és a szóbeli felvételin viselt fekete szoknyám, mellemen feszül a vasalt fehér ing. 

 

Az Egymás szemében – szlovákok és magyarok című előadást egy alacsony, szemüveges miskolci hadarja el, az utána következő Nacionalizmuselméletek az ezredfordulón előadója ugyancsak darál, ebből sem értek egy szót sem.

 

– Ezek az őskövületek kurvára nem tudnak előadni – nyögi valaki a közelemben. Tény, hogy a legtöbben gyorsan, hangsúlyozás nélkül, a papírjukba temetkezve, szinte felolvassák az előadásukat. Érthető a sietség, hiszen a szöveg mindig hosszabb, mint ami húsz percbe belefér. Azért én inkább magamat hibáztatom, valami hiányozhat belőlem, különben tudnék figyelni. Álmosodom és küzdök.

 

Néhány sorral előttem ül egy Vadkerti Levente nevezetű évfolyamtársam, aki hónapok óta mindenkit azzal traktál, hogy szerelmes belém. Levente magas és sportos, én kicsi és kövér vagyok. Tulajdonképpen jóban vagyunk, időnként az ablakba kiülve együtt cigizgetünk, és afölött siránkozunk, hogy az évfolyamtársaink többsége lehangolóan ostoba.  Leventének jó a humora, tájékozott, olvassa a fontosabb napi- és hetilapokat. Most időnként hátrapillant, változatos grimaszokkal jelzi, hogy mit gondol az adott előadóról. Nem akarok tőle semmit, mégsem szeretném, hogy lássa, amint lecsukódik a szemem, vagy előrebukik a fejem.

 

– Nagyon kéne egy kis oxigén, valaki nyisson már egy ablakot – szólal meg egy nő a közelben, és mint aki közben jött rá, hogy szigorú, szemrehányó hangja belerondít az előadás nyugodt monotóniájába, a mondat végét krákogásba fordítja. Nem érzem megszólítva magam, tanácstalanul pillantok körbe, akárcsak a többiek. Kis késéssel feltápászkodik egy tagbaszakadt lány, keresi az ablakkilincset, legelöl az előadó elhallgat, úgy tűnik, csak akkor tud beszélni, ha tényleg minden szem rá szegeződik, ha nincs egyetlen zavaró körülmény sem. Figyeljük, ahogy nyílik végre az ablak, és hogy teljesen kitáruljon, az útjából lehúzzuk a fejünket vagy öten.

 

Mintha már ott toporogtak volna azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai. Különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet. Az előadót már nem hallom, gondolatban így szólok magamhoz: Réka, jó helyen vagy. Egy lehetséges valóság képei úsznak a képzeletembe. Nyári tópart, visítozó gyerekek, főtt kukorica illata. Félálomban a tóparton ülök egy fehér műanyagszékben, fölöttem szomorúfűz és ecetfa lombja hullámzik a szélben. Az út felől öregek tartanak a víz felé, fürdőruhás férfiak és nők, fejükön szalmakalap, sarkainál csomózott zsebkendő. Mezítláb jönnek végig a köves úton, talpuk rég megedződött már, testük örökké barna, évtizedek óta minden nyarat itt töltenek. Közeli utcákból érkeznek a partra, törülközőt sem hoznak ilyenkor magukkal, csak egy-két felfújható strandjáték van náluk, az unokájuk kacsás úszógumija, egy kopott dinoszaurusz. Egyenletes sebességgel közelednek, elhaladnak mellettem, arcukon nem tükröződik lelkesedés, nem tükröződik semmi, így menetelnek be a tóba, nem lassítanak, hogy szokják a vizet.

 

Felriadok, és még látom, ahogy az egyik sárga lepke elrugaszkodik az orrom hegyéről. Vadkerti Levente rám nevet, néhányan felém fordulnak. Talán elpirulok. De miért? Nem nézek rájuk. Melegem van.

 

Az előadó egy pécsi ötvenes, valószínűleg már ő is régóta beszél. A téma a Magyarországon élő kínaiak. De az is lehet, hogy örmények. Adatokat sorol, számokat és százalékokat, úgy tűnik, néhány oldalnyi táblázatot olvas fel. A programfüzet szerint most valakinek egy összehasonlító himnuszvizsgálat tanulságairól kellene beszámolnia, de ez a gyűrött pécsi egyszer sem ejti ki a himnusz szót. Lehet, hogy a himnuszos még nem érkezett meg, és helyette előrehozták a pécsi kínaist (örményest).

 

Hosszú idő telik el, de aztán megköszöni a figyelmet, és leül. Befejezte.

 

– Ebből a szekcióból már csak két előadás van hátra – áll föl a moderátor. Az órájára néz, számol. – A tervekhez képest negyven perc csúszásban vagyunk. Fontos lenne, hogy mostantól tényleg odafigyeljünk az időre.

 

Egy nő lép a pódiumra. Felismerem, ő állt előttem, amikor az ebédszünetben a mosdóban várakoztam. A zakója gyönyörű mélybarna kordbársony. A nadrágja a legkékebb kék, és bár farmer, elmondhatatlanul elegáns. Soha életemben nem láttam ilyen szép kéket és barnát. Amíg várakoztunk, ő a szemöldökét szedte. Fordítottbőrtáskáját a hóna alá szorította, az egyik kezében tartotta a táskából előkotort tükröcskét, a másikban a szemöldökcsipeszt. Arcával a kicsi ablakból beszivárgó fényt kereste, és mivel a barna táska egyre lejjebb csúszott, a combjával a falhoz nyomva igyekezett megtartani a mélybe zuhanástól. Amikor befejezte a szemöldökszedést, figyelmesen méregette az eredményt, aztán a haját vizsgálgatta. A zsebtükörben találkozott a pillantásunk. Amikor felém fordult, meglepve láttam, hogy a szeme vörös, orrcimpái mentén a bőr sötétlilán repedezett, az arca leharcolt, legalábbis fáradt benyomást kelt.

 

Az egyetlen működő vécében már rég elhalt a csorgatás hangja, teljes csönd honolt, mintha az, aki korábban még minden jel szerint ott volt, időközben köddé vált volna. Aztán ez a valaki hosszan szellentett. A vékony, bátortalan hang azt sugallta, hogy az illető minden erejével igyekszik visszafogni a belülről kitörő erőket, és a szellentés éppen ezért lesz ilyen kínosan hosszú. Mintha egy kiskutya sírna álmában.

 

– Nem bírom – mondta az előttem álló, átsiklott rajtam a tekintete, amitől olyan érzés fogott el, mintha miattam lenne felháborodva, mintha én lennék az, aki a vécét előle elfoglalja. A táskáját a fűtőtestre akasztotta, és engem finoman félretolva a mosdókagylókhoz sietett, majd, mintha meggondolta volna magát, visszatért, de csak a táskájáért, menj előre, mondta nekem, harmadszor is félretolt, majd az egyik mosdókagylóhoz lépett, és megeresztette a vizet. A vécéből ezután evickélt ki a hölgy, aki szellentett. Nehézkésen préselte ki magát a fülkéből, kezében a kosztümfelsőjével, táskájával, ballonkabátjával és az egyik drogériamárka zacskójával. Talán a zacskó az oka, vagy a szépen vasalt kosztümfelső, hogy arra gondoltam, ő az a típusú idősebb asszony lehet, aki a higiéniára mindig kényes volt, viszont a koordinációs képességeit soha nem fejlesztette, és így idősebb korára a legnagyobb kihívást azok a terek jelentik számára, amik nemcsak szűkek, de piszkosak is. 

 

– A másik vécé nem jó? – kérdezte tőlem a hangjában némi szemrehányással. Természetesen azt hitte, hogy én vagyok az, aki nem bírja, vagyis én szégyenítettem meg teljesen igazságtalanul azért, hogy szellentett.

 

– Nem, az rossz – válaszoltam. – Ki van rá írva.

 

Odabent a fülkében vettem észre, hogy a kezem remeg, mint ekkoriban mindig, ha feszült helyzetbe kerülök. Odakint zubogott a víz. A hangokból arra következtettem, hogy valaki az egész testét lecsutakolja. Úgy hallottam, mintha lögybölne és fröcskölne, mintha szétterítené magán a vizet, és nagy levegőket venne, mint aki épp elmerülni készül. Arra gondoltam, ilyen profán bugyborékoló hangokat nem adhat ki olyasvalaki, akinek ilyen mélybarna zakója és azúrkék farmernadrágja van.

 

De az idősebb hölgy már eltűnt, mire előjöttem. Újdonsült ismerősöm pedig épp ekkor emelte ki a fejét a csap alól. A kagyló tele habbal, a folyékony szappanos flakon felborulva. A kordbársony zakó a térdei között, a táska a földön. A farmeron vízfoltok.

 

– Megmostam a hajam – mondta, a jelek szerint hozzám intézve szavait, hiszen más nem volt a mosdóban. – Nem bírom, ha zsíros.

 

– Végül is meleg van – válaszoltam kis szünet után.

 

Rövid hajából kinyomogatta a vizet, majd, ahogy a kutyák a bundájukat, úgy rázta meg a fejét. Az egész mosdót vízcseppek borították. Engem is. Őszintén elcsodálkoztam, hogy ilyen természetes felszabadultsággal intézi a dolgait, mit sem törődve azzal, hogy a tettei következményekkel járnak a környezetére nézve.

 

Még beletúrt párszor a hajába, aztán egy papírtörlővel megtörölte az arcát, a mellkasát és a kezét, majd egy-egy újabb papírtörlőt dugott be mindkét hónalja alá.

 

– Kicsit izgulok – mondta, és ellépett a mosdókagylótól. – Tiéd a pálya. 

 

Most ott áll a pulpituson. A haja már megszáradt, és az egész egy irányba áll, mintha fújná a szél.

 

– Előadásom témája nem magától értetődő – kezdi. – Ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy az elején magát a témaválasztást úgymond tisztázzam, és kicsit explikáljam, hogy miről is van szó itt.

 

Van valami ideges vibrálás benne, hangosan, keményen beszél, minden egyes szót úgy hajít a közönség sorai közé, mint egy félkilós követ. Nem írta meg előre az előadását, legalábbis nem mondatról mondatra, a kezében jegyzetfüzetet tart, a későbbiekben ebben lapozgat előre-hátra, keres valamit. Folyamatosan gondban van, láthatóan kihívást jelent a számára annak mérlegelése, hogy az előadása vázlatából mit tegyen közkincsé, illetve mit hagyjon ki. Mondatait bombasztikus jelzőkkel és fokozásokkal pakolja tele. Már vagy tíz perce beszél, amikor rájövök, hogy fogalmam sincs, miről.

 

A mellettem ülők összesúgnak, nem hallom, hogy mit mondanak, de sejtem, hogy az előadást szidják. Utak és tévutak az antiszemitizmus-kutatások hazai gyakorlatában, áll a programfüzetben. A nő neve Börönd Enikő. Adjunktus azon az egyetemen, ahol én is tanulok. Még nem hallottam róla.

 

– Ahogy azt többen is állítják, és ahogy azt ma már – szünet –, ugye, Bélától is meghallgathattuk, az antiszemitizmus ma Magyarországon nem szalonképes eszme, és még a hagyományosan – szünet – erre fogékony társadalmi rétegek sem érzik, hogy többé-kevésbé antiszemita nézeteiket ildomos lenne mások előtt hangoztatni. Nagyon sok helyen és nagyon gyakran olvashatjuk – szünet – tanulmányokban és újságokban egyaránt, hogy a társadalom immunrendszere be van oltva az antiszemitizmus ellen.

 

Mintha csak settenkedne a témája körül. Nem értem, hogy az idézett tanulmányok állításait alátámasztani vagy megcáfolni akarja, utóbbira csak abból következtetek, hogy dérrel-dúrral szalad neki minden mondatának. Elhadar néhány szót, és mint aki kifulladt, szünetet tart. Majd újra nekilendül. Szabálytalan időközönként elmosolyodik. Ez az a típusú jelentőségteljes mosoly, amellyel azt jelzi, hogy a kérdést, amit éppen szőrmentén érintett, az állítást, amit kicsit talán pongyolán odakent, szükségtelen kifejteni, hiszen aki itt ül, mind érti, tudja, hogy miről van szó, és hogy az éppen úgy van, és nem máshogy.

 

Az előadások többségére jellemző kimért tudományos stílust részben elhagyja, és élőbeszédszerű fordulatokkal tölti ki a réseket. Ez tetszik nekem. Noha képtelen vagyok eldönteni, hogy ez szándékos, vagy a nem tökéletes felkészülés következménye. 

 

– Azt, hogy az említett könyvet ismertessem, mellőzném, mert kevés az idő – szünet –, pedig ez egy rettenetesen fontos kérdés. Ilyen típusú antiszemitizmusra rengeteg példa van – szünet –, százféle, ezerféle. Ezerféle.

 

Kifújja az orrát, a papír zsebkendőt a jegyzetfüzet lapjai közé gyűri.

 

Az előadás tizennyolcadik percében a moderátor egy mondat közepén áll fel, karikás a szeme, mint akin most tört ki az egész napos fáradtság, arcán fájdalmas fintor, és az órájára mutogatva közli, hogy mindjárt lejár az idő, sietni kell. Börönd Enikő megígéri, hogy ettől kezdve a lényegre koncentrál, lendületesen lapoz, repül a papír zsebkendő, de kit érdekel, neki meg kell találnia azokat a bejegyzéseket, amiket feltétlenül bele kell szorítania a maradék időbe. Megrendítő véghajrába kezd.

 

Aztán újra egy férfi beszél. Antropológiai módszerek a szociológiai kutatásban, áll nagybetűkkel a vetítővásznon. Ő ma az utolsó előadó, talán ennek köszönhetően a közönség apátiáján rések keletkeznek. Megélénkülnek mindazok, akik még itt vannak. Az előadó középkorú, inge és nadrágja egyaránt drapp, a kettő összemosódik, úgy látom, mintha kezeslábasban lenne. Ezután a vállai csapottsága tűnik fel. Ezek a vállak már-már függőlegesek. Elönt az undor, de nyomban tisztázom magammal, hogy ezt azért érzem, mert az apám tornatanár volt, akitől azt tanultam, hogy azok a testek, amelyeken látszik, hogy nem tartják őket kordában sportolással, megvetést érdemelnek. Apám, ha a tévében elhízott politikusokat, anorexiás filmsztárokat, trampli műsorvezetőket látott, mindig ugyanazzal kommentálta: ez is fel volt mentve tornából. A drapp előadóra is ugyanezt mondaná, engem pedig kinevetne, amiért egy ilyen ember monológját hallgatom. Pedig a meggörbült hátú egyetemi tanárokhoz képest mozgékonynak, sőt ruganyosnak tűnik, testtartását gyakran és gyorsan változtatja, lendületesen gesztikulál, igaz, csak a kézfejével, könyökét, felkarját, mint egy büszke szárnyas, öntudatosan a hóna aljáig felhúzva tartja. Miközben a kvantitatív kutatási módszerek árnyoldalait tárgyalja, úgy mosolyog, mint az a tanító bácsi, aki lassan és élvezettel adagolja az angyali gyermek szüleinek, hogy szemük fénye becsapja őket, valójában egy átokfajzat, aki terrorizálja a nála kisebbeket, és még csak nem is olyan okos, mint képzelik. A közönség egy része kuncog, időnként páran felnevetnek. Végigmegyünk néhány közelmúltbeli kutatás részletein, amelyek többnyire néhány ezer válaszadót megkérdezve próbáltak következtetni a teljes lakosság ideológiai beállítódásaira, és előadónk meggyőző példákkal bizonyítja, hogy a kapott eredmények bizonytalan lábakon állnak. Szinte lehetetlen úgy összeállítani egy kérdőívet, úgy megfogalmazni a kérdéseinket, hogy ne ágyazzunk meg félreértéseknek. Az egyetlen járható út a terepmunka, természetesen nem abban az értelemben, ahogy azt a kulturális antropológia alapító atyái elgondolták, de hogy pontosan milyen értelemben, arra már jelen előadásában nem tud kitérni, azonban a konferenciakiadványba igyekszik olyan szöveget küldeni, már ha nem lesz limitálva a terjedelem, ami ezzel a kérdéssel is foglalkozik. Mivel maradt még egy perce, mindenfajta magyarázat nélkül, csupán felsorolásszerűen ismerteti a kvalitatív kutatások, azon belül is a terepmunka előnyeit, amikor a közönségből felpattan egy lány, aztán még egy, aztán még kettő, máris ott állnak a pódium mellett, ketten az egyik oldalán, ketten a másik oldalán, majd az egyikük felkiált, és ez a kiáltás sikoltásnak tűnik, de annál harciasabb, hosszabban kitartott, éles hang, és erre a jelre balról jobbra egymás után ledobják a pólójukat lányok. A gondosan melltartózott mellükön felirat díszeleg, az elsőn „MI”, a másodikon, keskeny betűkkel, hogy kiférjen, „VAGYUNK”, a harmadikon egy jókora „A”, a negyediken „TEREP”. Ott állnak mozdulatlanul, némán, talán azt várják, hogy a közönségben ülők kisilabizálják a kicsit elmaszatolódott betűket, ami a hátsó sorokból egyáltalán nem könnyű, de a sutyorgás hullámain ugyanolyan gyorsan jut el hozzánk az üzenet, mintha magunk is olvasnánk. Ekkor már néhányan fontolgatják, hogy közbelépjenek, de senki sem mozdul, talán azért sem, mert előadónk makacsul mondja a magáét, nem néz a lányokra, mintha ott sem lennének. Aztán a szekció moderátora a szokásos modorban az órájára mutat.

 

– Letelt az idő, Tamás. Próbáld meg befejezni, most már úgyis mindenki csak a kávéra gondol.

 

Ekkor a feliratozott lányok egyszerre felvisítanak, majd indiánszökdelésben ugrálva elindulnak a pódium körül, előbb halkan, majd egyre hangosabban kántálnak valamit, alig hiszek a fülemnek, de valószínűleg tényleg azt ismételgetik, hogy unga-bunga.

 

– Mit akarnak ezek? – kérdezi mellettem valaki.

– Unga-bunga? – kérdezi egy másik. – Ez valami vicc?

– Nyugi – fordul hátra egy jól értesült harmadik. – Ez egy intervenció.

– Elég! – kiáltja a pódiumon az előadó. A feje céklavörös. Most telt be nála a pohár.

 

Erre az első sorokban ülők felugranak, és kivonszolják az unga-bungázókat a teremből. Aztán csönd van, a pódiumon lehajtott fejjel álló előadó, Tamás, két ujjával az orrtövét szorítja, mintha lenne ott egy szelep, amit most be kell fognia.

 

– Elnézést kérek – mondja, s bár messze van tőlem a pódium, mégis az a képzetem támad, hogy amikor felemeli a fejét, az én szemembe néz.

 

A kávészünet eseménytelenül telik, a társaság nagyobb része kereket old, mint utólag kiderül, a városka strandfürdőjére szivárognak át, ami végül is érthető, mert az intézmény tavaly megnyerte az év strandfürdője díjat, ráadásul délután négy óra után már fél áron lehet jegyet venni. Csak a legfiatalabbak és a legidősebbek maradnak, és a következő szekció előadói. A késő délutáni nap fénye aranyba foglal mindannyiunkat.

 

Mán-Várhegyi Réka