Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Soltész Béla prózái

Próbált visszaemlékezni, hogy hogyan végződött az este. A Síp utcában ittak egy helyen a Janiékkal, és mint annyiszor, most is szóba került Kata, és szégyen ide vagy oda, Robi kiborult és bőgött. Aztán volt valami szóváltás, valami ismeretlennel, még az utcára is kimentek. Verekedett volna? Volt egy kis tükör a konyhában, pont ott, ahol az emlékei alapján kereste. Belenézett.

 

(Molnár Anikó felvétele)

 

 

Soltész Béla 1981-ben született Budapesten. Író, társadalomkutató. A Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör tagja. Megjelent kötetei: Clandestino - Egy év Latin-Amerikában (útleírás, Publikon, 2012), Rabszolgasors (regény, Ab Ovo, 2014), Inbox (novellák, Fiatal Írók Szövetsége, 2015), Hátizsákkal Brazíliában (útleírás, Európa, 2016).

 

 

Gazdagrét

 

Arra ébredt, hogy iszonyú görcsbe rándul a hasa. Kiugrott az ágyból, végigviharzott a szűk folyosón, kinyitotta a vécéajtót és az utolsó pillanatban a kagylóra ült. Az előző esti gyros, a sörök és a pálinkák kiszabadultak a beleiből. Robi jólesően felsóhajtott.

 

Jó, gondolta, de mit keresek ebben a lakásban?

 

Hacsak valami furcsa játékot nem játszik vele a szétcsapott tudata, akkor előző éjszaka lefeküdt Katával.

 

Vagy az is lehet, hogy csak álmodta? Vagy hallucinálta?

 

Másfél év telt el azóta, hogy legutoljára ebben a lakásban járt. A vécé melletti kispolcon még mindig ott volt A tetovált lány, alatta a rejtvényújságok, az ajtóra ragasztva pedig egy Harry Potter-plakát.

 

Ez Kata lakása, nem vitás.

 

Megtörtént volna az, amire annyiszor gondolt, amire annyira vágyott, amiért kétségbeesetten könyörgött a sorsnak bebaszva, betépve, begombázva? Visszament volna az időben, körülbelül két évet, hogy még épp legyen ideje megtenni azt a néhány nagyon egyszerű dolgot, amit ha megtett volna, Kata nem döntött volna úgy, hogy kiadja az útját? És az azóta eltelt nyomorúságos idő nem történt meg egyáltalán?

 

De meg kellett történnie, mert mindenre emlékezett ebből az időből. Illetve mindenre nem: például arra sem, hogy mi történt, miután előző este kitámolygott az Astoriához és felszállt a Nyugati felé menő éjszakai buszra.

 

Vajon hogy került Gazdagrétre?

 

Lehúzta a vécét. Meztelenül, ahogy volt, kiment a konyhába. Kinézett az ablakon: a látvány pont olyan volt, mint az emlékeiben. A panelek aljában a játszótér, kicsit arrébb a buszmegálló, meg a híres Muskátli presszó, ahová soha nem ment be, csak mindig elcsodálkozott rajta, hogy ez a hely tényleg létezik. Robi Dombóváron nőtt fel, a nagyanyja rendszeresen nézte a Szomszédokat, és soha nem gondolta volna, hogy az unokája egyszer a sorozatban szereplő házzal szemközt fog majd meztelenül cigizni esténként, szex után a balkonon egy gyönyörű nővel. Akit különben ez az egész Szomszédok-téma teljesen hidegen hagyott: Kata ott nőtt fel, Gazdagréten, neki ebben nem volt semmi különös.

 

Robi egyszer bement a ház aljában lévő turkálóba, és megtalálta Mágenheim Julcsi egyik pulóverét, de Kata azt sem értékelte különösebben.

 

Ahogy nézte a tízemeletes paneleket, Robi úgy érezte, hogy nem lát semmit, ami alapján biztosan kijelenthetné: még mindig 2017 van-e, vagy visszakerült 2015-be. Ez a látkép alighanem harminc éve nem változott.

 

Próbált visszaemlékezni, hogy hogyan végződött az este. A Síp utcában ittak egy helyen a Janiékkal, és mint annyiszor, most is szóba került Kata, és szégyen ide vagy oda, Robi kiborult és bőgött. Aztán volt valami szóváltás, valami ismeretlennel, még az utcára is kimentek. Verekedett volna?

 

Volt egy kis tükör a konyhában, pont ott, ahol az emlékei alapján kereste. Belenézett: az arca nem volt véres, se puffadt, egyszerűen csak szarul nézett ki, de nem jobban és nem is kevésbé, mint amennyire egy ilyen este után elvárható volt.

 

Vizet akart inni.

 

Kinyitotta a kredencet. Végignézett a viharvert kávéspoharakon, söröspoharakon, pöttyös bögréken. A kredenc tartalmán semmit sem változtatott az, hogy Robi három és fél éven át rendszeres látogató volt itt. De még az sem, hogy Kata megszületett, gyerek, kamasz, aztán felnőtt lett ebben a lakásban, majd a szülei kiköltöztek Biatorbágyra, ő pedig itt maradt Robival, akit végül lapátra tett.

 

Egy férfi minden itt hagyott nyoma, de még egy hatalmon lévő rendszer is előbb tűnik el, mint az edények egy gazdagréti lakás konyhájából.

 

Megitta a vizet a bögréből. Összeszedte a bátorságát és visszament a hálószobába. Kata ott feküdt az ágyon, meztelenül, kitakarózva.  A combjai íve, az anyajegy a köldöke fölött, az apró mellbimbói, a sötétvörös haja, a fintor az arcán, ahogy álmodott – nem változott rajta semmi.

 

–  Hogy kerülsz te ide? – kérdezte halkan. 

 

Robi hirtelenjében nem tudott válaszolni. Nem akarta azt mondani, hogy ő sem tudja. Már épp kinyögött volna valami semmitmondót, amikor rájött, hogy Kata álmában beszél.

 

Akár most van most, akár két évet visszamentem az időben, nekem ott a helyem, mellette – gondolta Robi, és bebújt az ágyba. Megcsókolta. Kata csukott szemmel elmosolyodott és visszacsókolt. Robi finoman megérintette a mellét. A másik kezével a csípője felé nyúlt, de ekkor egy üres borosüveg, amit addig nem is vett észre, legurult az ágyról és hatalmas csörömpöléssel széttört a padlón.

 

– Hogy kerülsz te ide? – kiáltott fel Kata. Ösztönös mozdulattal ellökte Robit és magára rántotta a takarót.

 

Robi most sem tudott válaszolni. Hátrébb húzódott az ágyon, és véletlenül lelökött egy másik üres borosüveget, ami nem tört szét, csak hangosan nekiütődött a padlónak, aztán az ágy lábának.

 

– Igen, azokat én ittam meg – mondta Kata, inkább saját magának, mint Robinak. – Már emlékszem. Pont azon gondolkodtam, hogy tekerek még egy spanglit, amikor megjöttél. Nem sűrűn csinálok ilyet, hidd el. Vagy ne hidd el, mindegy. Rossz passzban voltam, érted? Bebasztam és betéptem egyedül, itthon. Van ilyen. Sorozatokat néztem. Aztán hallottam, hogy nyílik az ajtó. Kiabáltam, hogy ki az. Azt mondtad, hogy a Vágási Feri.

 

– Pont, mint régen – röhögött Robi.

 

– Igen. Már akkor sem volt vicces. Na, szóval megkérdeztem, hogy hogyan jöttél be, és azt mondtad, hogy itt ébredtél a megállóban, leparancsolt az éjszakairól a sofőr, és rájöttél, hogy itt vagy, és fáztál, és még megvan a kulcsod… én meg nem zavartalak el.

 

– Hát… ha így történt… akkor bizonyára így kellett történnie.

 

Kata elmélázva nézett maga elé.

 

– Nincs itthon kávé – mondta végül.

 

– Lemenjek a CBA-ba? – kérdezte Robi.

 

– A CBA már egy éve bezárt.

 

Egymásra néztek. Kata elkapta a tekintetét.

 

– Figyelj. Ez most így adódott. Így jött ki, érted? Ez még nem jelent semmit.

 

– Biztos vagy benne?

 

– Biztos. Én már túl vagyok ezen.

 

– Látom.

 

– Szórakozol? Mondom, most ilyen passzban voltam, de amúgy jól vagyok, van valaki, akivel alakul valami…

 

– Örülne, ha ezt látná.

 

– Ne kezdd megint a megjegyzéseidet! Édes istenem!

 

Kata kiment az előszobába, és a villanyóra mellől behozta a partvist. Robi nem mozdult, nem is szólt semmit. Csak az üvegcserepek csörögtek.

 

– Na – mondta végül Kata. – Bocs. Kérlek, most menj el.

 

A lépcsőházban kinn voltak a fontos kerületi telefonszámok és néhány hirdetmény, de a legfrissebben is 2012-es volt az évszám. A csótányirtásra figyelmeztető plakát 2009-ből maradt ott. A ház aljában még megvolt a turkáló és a cipész. A betonutak továbbra is rossz irányba mentek, a buszmegállóhoz a kitaposott ösvényen lehetett eljutni. Jött a 153-as, Robi felszállt, kibámult az ablakon, és az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem érzi magát rosszabbul, mint ha a tévében látta volna ezt a helyet, ezt a lakást, és benne Katát és saját magát. Mire ezt végiggondolta, a busz már meg is érkezett a Móriczra.

 

Robi leszállt, kipattintotta a régi kulcsot a kulcstartójából és beledobta az egyik narancssárga kukába.

 

Miközben átsétált a villamoshoz, arra gondolt, hogy ha ez egy epizód lenne a Szomszédokból, akkor most belenézne a kamerába, és mondana valami kurva nagy igazságot.

 

 

Mein Name ist Helmut

 

Ervint végre behívták forgatásra. Pontosabban kihívták: egy órán át ment az S-Bahn, panelek és kiskertek között, amíg kiért a külvárosba. A stúdió egy ablaktalan szerelőcsarnokban volt. Ervin tíz percet késett, a rendező türelmetlenül fogadta.           

 

Verstehen Sie Deutsch? – kérdezte.

 

Ervin bólogatott, kapott egy A/4-es oldalnyi szöveget, hogy fussa át és írja alá. Kezébe nyomták a tollat, aztán egy kis fülkébe vezették. Ausziehen, ennyit értett, és már gombolta is a nadrágját.

 

Tulajdonképpen nem ezért jött Berlinbe, de így alakult.

 

Felkapcsolták a lámpákat, a díszlet egy szállodai szobát mintázott. Az ágyon ott feküdt egy meztelen férfi, félkemény fasszal. Ervin odalépett hozzá, bal kezével az ágyékát takarta, jobb kezét üdvözlésre nyújtotta.

 

– Ervin.

 

A férfi zavarba jött, felült, közben lekókadt neki.

 

– Martin – nyújtotta ő is a kezét.

 

A rendező is bemutatkozott, mein Name ist Alex, aztán hosszasan beszélt. Ervin annyit értett meg belőle, hogy az ő filmbeli neve Helmut, és meg kell büntetnie azt a másikat, jó alaposan, bestrafen.

 

De az a másik nem akart úgy fordulni sehogy se, sőt ő akart hátulra kerülni. Tétován lökdöste Ervint, egyre idegesebben. Ervin is egyre idegesebb lett, a reflektorok égették a bőrét, megizzadt a tarkója és a háta. Végül leszorította Martin kezét, a szemébe nézett, és azt mondta: mein Name ist Helmut.

 

Mire a másik azt felelte, hogy: nein, mein Name ist Helmut.

 

Ervin nyugodtan, jól artikuláltan megismételte: mein Name ist Helmut.

 

Martin kirántotta a kezét Ervin szorításából, és azt mondta: doch nicht, mein Name ist Helmut!

 

Erre már Ervin is ideges lett, és azt mondta, hogy: a jó kurva anyád picsájával szórakozzál bazmeg, m-e-i-n Name ist Helmut.

 

Mire a másiknak kikerekedtek a szemei.

 

– Te is magyar vagy? – kérdezte Martin.

 

Ervin bólintott. Nahiszen! A legjobb féléből, gondolta. Egyenesen Hargita megyéből!

 

Ez egy örömteli pillanat is lehetne, futott át Ervin agyán, hiszen könnyedén megbeszélhetnék, ki hova helyezkedik. Sőt, forgatás után elmehetnének meginni egy sört a Nollendorfplatzhoz, mesélhetne a szülővárosáról, Székelykeresztúrról, mindenféle seftelős meg medvés sztorit, meg hogy hogyan került ide kamionstoppal és hogyan húzta meg magát egy csótányjárta WG-ben. És hogy megnevettesse ezt a Martint, aki így ránézésre bizonyára pesti, mondhatna neki ízes trágárságokat, hogy például kurogasson szanaszíjjel a villásfaszú öregisten.

 

De végül csak annyit mondott, hogy:

 

– Meg kéne kérdezni azt a németet – és arra bökött, amerre a rendező kiment.

 

– Alexet? – kérdezte Martin. – Ő is magyar!

 

Ez meg aztán végképp olyan pillanat volt, amikor más irányt vehetett volna minden, gondolta később Ervin. Összenevethettek volna, kaphattak volna egy kis prémiumot Alextől, magyar magyarnak ott segít ugye, ahol... Úgyhogy talán még valami elegánsabb helyre is beülhettek volna meginni egy Aperol Spritzet, hát nem lett volna nagyszerű? Martin mesélhetett volna a sok fülledt éjszakáról a régi pesti buzibárokban, amiket Ervin csak hallomásból ismert. Capella! Limo! Alibi! Angel! Órákon át beszélhettek volna őrületről, glamourról, szenvedélyről és fényben úszó, túlexponált vasárnap reggelekről. Röhögcsélhettek volna, kibeszélhették volna ezeket a halfejű németeket, nem lett volna több értelmetlen péntek éjszaka és másnap reggeli megbánás, talán még egymásba is szerethettek volna! És boldogan élhettek volna itt Berlinben...

 

De nem. Egymásra néztek, és mindketten azt mondták, egyszerre, ellentmondást nem tűrő hangon:

 

Mein Name ist Helmut.

 

Soltész Béla