Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Biró Zsombor Aurél prózája

Még a harmincat sem töltötte be, amikor hullani kezdett a haja, de soha nem késett a számlákkal, a kis Gézának ötéves koráig olyan jó dolga volt, amilyen őneki sose. Csak az iskolakezdés előtt kezdte bántani, hogy látszik a gyereken, cigány, mint az apja. A Feri tudta, hogy a fiát is utoljára választják majd tesiórán, s hogy mindig ő lesz a kimondatlan gyanúsított, ha eltűnik valamelyik kölyök matchbox autója.

 

 

Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten, jelenleg az Óbudai Waldorf Gimnázium végzős diákja, mellette prózaírással foglalkozik.

 

 

Azért van, mert cigány vagy

 

 

Olcsvaapátin kemények voltak a telek, a Bogdán Ferike hét testvére közül három nem élte meg a kamaszkort, és a maradék is csak annyit járt iskolába, hogy tudja, mi az a Trianon. A falu határát se nagyon lépték át, városba meg végképp nem jutottak volna soha, ha nincs a család régi barátja, a Nagy Tóni, aki, mivel állást kapott a budaörsi Auchannál, felajánlotta, hogy elintézi a Ferikének a pesti gimit, a koleszt, de még szemmel is tartja, nehogy elvesszen a Népligetben. A Ferike ugyan nem értette, miért nem elég a nyolc általános, de a szülei erősködtek, hogy menjél, fiam, menjél csak fel Pestre, legalább lesz belőled valami.

 

– De ne gyere vissza többé! – figyelmeztette az apja. – Mert olyan ez, hogy visszajössz látogatóba, és megint itt ragadsz.

 

A Ferike bólogatott, okosan és sűrűn, így döcögött a főváros felé.

 

Mondták a faluban, hogy a Pest milyen őrült és zajos, de a Ferikének úgy tűnt, még annál is zajosabb és őrültebb. Már a buszpályaudvaron annyi ember látott, amennyit még sose, aztán a Körúton is, egészen beleszédült, ha rájuk nézett. Ráadásul rohant mindenki, mintha bármelyik pillanatban visszajöhetnének az oroszok, a gyalogosok arra se vették a fáradtságot, hogy egymásra nézzenek, nemhogy megálljanak köszönni. A Ferike nehezen szokta meg ezt a sok embert, de úgy volt vele, hogy sebaj, Pest az mégiscsak Pest. Megnézte a villamost, a hidakat, a várat, és a metrót is akarta, de oda végül csak akkor mert felülni, amikor gólyatáborba indultak az osztállyal. Ő volt az egyetlen, aki a megállókban is két kézzel kapaszkodott, és a többiek egyből kinézték maguknak, látták rajta, hogy nem bírja felfogni, miért megy a föld alatt a vonat. Attól fogva kerülték, hamar kénytelen volt beletörődni, hogy akkor ő mostantól egyedül. Nem mintha lett volna ideje magányosnak lenni. Rengeteget tanult, mert Pesten valahogy nem ment neki a felelés. Ha valamelyik osztálytársa állt ki a tábla elé, és motyogott három mondatot Julius Caesarról, megkapta rá a négyes alát, de ha ő negyedórát beszélt ugyanarról, örülhetett, ha görbült a jegye.

 

– Azért van, mert cigány vagy – mondta neki a Tamás, aki meg fekete volt, és a földrajztanár folyton ketteseket adott neki. – Meg vidéki. Parasztosan beszélsz. Tanulj meg rendesen, mert az egy dolog, hogy itt nem szeretik a cigókat, de ha még beszélni se tudsz, az úgy nem fog menni.

 

A Tamásnak igaza lehetett, mert a tanárok tényleg sokszor visszakérdeztek tőle, néha meg egyáltalán nem értették. Aztán szünetben hallgathatta vissza a többiektől, amit mondott, például, hogy sezlony, mert azon még az irodalom tanár is röhögött, hogy a Petőfi se használta már, akkor legyen szíves a Ferike is mondja inkább: heverő. Mondott ő bármit, amire kérték, a vége mégis az lett, hogy történelemből pótvizsgázott augusztusban, épphogy átcsúszott, aztán az évnyitón a többiek rögtön azzal kezdték, hogy:

 

– Mi van, mocskos cigány, loptál egy inget a céundából?

 

Pedig az ingje a turkálóból volt, a Nagy Tóni mutatta neki, hogy ott lehet olcsón venni mindenfélét. Az évnyitó után nem hordta többet, de az osztálytársai úgy se hagyták békén. Körbeállták ebédszünetben, mondták, hogy kéne a szendvicsed, rézbőrű, majd amikor odaadta nekik, vihogtak, hogy mit biggyeszted a majompofád, lopsz másikat a nyolckeres haverjaiddal. A Ferikének persze nemhogy nyolckeres haverjai nem voltak, de semmilyen se, csak talán a Tamás, mert őt meg azzal szekálták, hogy fekete, mint a szar. Meg például amikor jöttek ilyen pályaválasztási tanácsadók, és kérdezték, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei, akkor rögtön mondták a többiek, hogy a Tamás apja gyapotot szed, a Ferikéé meg tolvaj. Ezek után jó érzés volt leérettségizni, töri kettes ide vagy oda. A ballagáson lelökdösték őket az osztályfotóról, de a Ferikét ez se zavarta, mert a szülei végre feljöttek meglátogatni. Körbevitte őket a városban, megmutatta nekik a Parlamentet, az állatkertet, a nagy Mekit a Nyugatiban, s egészen belevörösödött, amikor két sajtburger között megjegyezték, mennyire büszkék rá.

 

– Tudjuk, hogy nehéz volt – mondta az apja este a buszpályaudvaron. – De hidd el, most már jobb lesz. A főiskola, az más.

 

Igaza lett, mert a Ferikét a főiskolán nem zaklatták a társai. Nem hívták bulizni, és gyakornoki munkából is neki jutott a legszarabb, hiába a jó jegyek, de legalább békén hagyták. Ennyivel is beérte. Csak hát a főiskola, ahogy jött, úgy ment is, mert lett a Feri életében egy nő, és ezzel a nővel olyan jó volt, hogy mire felocsúdott, elvégezte a műszakit. Ment volna rögtön továbbképzésre, mert azt gondolta, tanár lesz, csakhogy közbejött a gyerek. Nem így tervezték, sem a Klaudia, sem ő. Megszületett a kis Géza, és attól fogva szó se lehetett továbbképzésről. Munka kellett, lakás, pénz a rezsire, ételre, pelenkára, italra, mert mi marad az embernek, egy-két feles reggelente, mielőtt menne aprópénzt gyűjteni a közvécében havi kilencvenért. Más munkát nem talált, hiába a diploma, és segítséget se tudott kérni senkitől, mivel a Tamás öngyilkos lett, a Nagy Tóni meg kiment Ausztriába. Persze nem panaszkodott, a szüleinek is mondta, hogy minden rendben. Még a harmincat sem töltötte be, amikor hullani kezdett a haja, de soha nem késett a számlákkal, a kis Gézának ötéves koráig olyan jó dolga volt, amilyen őneki sose. Csak az iskolakezdés előtt kezdte bántani, hogy látszik a gyereken, cigány, mint az apja. A Feri tudta, hogy a fiát is utoljára választják majd tesiórán, s hogy mindig ő lesz a kimondatlan gyanúsított, ha eltűnik valamelyik kölyök matchbox autója. El sem akart menni az évnyitójára, nehogy miatta már a legelején kiközösítsék. Végül úgy esett, hogy nem is kellett elmennie, a Klaudia pont előtte jelentette be: ő ezt nem bírja tovább, hogy itt van a lakásuk, ahol, és hogy annyiból élnek, amennyiből, meg az ital is, ugye.

 

– Hálás vagyok mindenért – mondta, és sírt, mintha neki fájt volna, nem a Ferinek. – De van ez a férfi, aki segít elit iskolába rakni a Gézát, és nekem most az ő jövőjét kell néznem…

 

Beszélt tovább is, de a Feri nem hallotta, mert a pálinka épp csúszott le a torkán. Utána se figyelt már, csak ült a konyhaszéken, és azon töprengett, hogy ha tótágast áll, sem érti meg a pestieket, hát milyen beteg gondolkozása van ezeknek, hogy csak úgy pikk-pakk otthagyják a családot, mert valami férfi bejuttatja a gyereket a Babitsba, vagy a Harrer Pálba, vagy a faszom tudja hová? Hát mivel lesz ott jobb a gyereknek? Mindenhol ugyanannyira cigány. Nem mindegy, melyik iskolában csúfolják tolvajgecinek?

 

A Klaudia ment, és vitte magával a Gézát. A Feri csak hétvégenként látta, majd egy idő után akkor se, mert szombaton meg vasárnap voltak az ifjúsági sportmérkőzések, és olyankor járt lopni. Eltartott egy darabig, mire itt kötött ki, eleinte mindenféle munkát elvállalt, nem érdekelte, hogy kukás, ablakmosó vagy gyorséttermi pénztáros. Csak piára legyen pénz. Aztán a harmincnegyedik születésnapján a keze ügyébe került a diplomája. Nézte az értéktelen papírdarabot, amit a pestiektől kapott, és elhatározta, hogy akkor most már azt fogja csinálni, amit egész életében gondoltak róla.

 

Telefonokkal kezdte. Iskolásoktól szedte el a villamoson a Nokiákat, Samsungokat. Később rájött, hogy sokkal egyszerűbb, ha iskolákat foszt ki, üres osztálytermeket, ahol a gyerekek otthagyják a holmijukat, vagy tesiöltözőket, mert ott sietni se kellett. Másfél évig csinálta, egészen, amíg majdnem elkapták egy második kerületi általánosban. Rutinmunkának indult, öt perc alatt végigment a táskákon, az utolsón Barcelona címer díszelgett, eszébe jutott, hogy a kis Géza is ilyet akart. Belenyúlt, kitapintotta a pénztárcát, egy ötezres volt benne, aztán a telefont húzta elő, és vele együtt egy füzetet. Dobta volna vissza, de rápillantott, és megállt a keze félúton. A borítón gömbölyű betűkkel állt: Bogdán Géza, 4. osztály, Matematika. Többet nem lopott iskolákból, helyette sportmeccsekre járt. Hamar kitapasztalta, mik a legjobb sportágak. A teniszezők például zárták az öltözőiket, de a focisták meg a kézisek nem, meccsnapon simán be tudott sétálni, csak egy zakó kellett hozzá, meg egy kopott farmer, hogy beolvadjon a kedvetlenül bámuló apukák közé. Még az se tűnt fel senkinek, hogy alig lát a részegségtől.

 

Tudta, hogy előbb-utóbb el fogják kapni, nem lepődött meg, amikor kopogtattak a rendőrök. Elsőre felfüggesztették, de másodjára nem. A bíróságon nem tököltek sokat, csak ránéztek a vádra: lopás, majd a Ferire: visszaeső cigány, és meg is kapta a négy évet. Odabent nem volt olyan rossz, mert a börtönben nem a cigány a cigány. A Feri nem fenyegette a magyarokat, nem járt körbe, mint a többiek, hogy elvegye tőlük a napi két cigit, és cserébe őt is békén hagyta mindenki. Annyira jól viselte magát, hogy tíz hónappal előbb engedték ki. Nem tudta, ennek most örülnie kéne, vagy mi, de az jó volt, hogy újra leihatja magát. Haza se ment a börtönből, elbuszozott az Ikeába, hogy vegyen magának egy tükröt, de nem akarták beengedni, úgy bűzlött a piától, aztán kiengedni se akarták, hiába lóbálta a tízezrest, amit az anyja küldött neki, hogy le tudjon utazni az apja temetésére. Végül sikerült megvennie, s hazaérve a konyhája falának támasztotta. Egész éjszaka a saját fejét nézte benne. A ráncokat, az alkoholtól összeszűkült pupilláit, a májfoltokat, amik már most gyülekeztek a nyakán.

 

Végigitta a buszutat Olcsvaapátiba. Benyakalt két és fél liter bort, majd telehugyozta az üres kannát, és jöhetett a következő. Valahol Nyíregyháza után le kellett ugrania a buszról, mert megindult a hasa. Fosott az útszélen, utána másfél órát várt a következő járatra. Elkésett, és rá sem ismertek, a falusiak nem értették, ki dülöngél az öreg Bogdán temetésén. Miután a földbe helyezték a koporsót, körbejárt a szóbeszéd, hogy az öreg Pesten élő fia jött haza, és akkor azért meghívták egy-egy felesre. Sajnálták, azt hitték az apja miatt részeg. A Feri nem javította ki őket, örült, hogy ingyen ihat. Hajnalban hagyta ott a kocsmát. Hazafelé menet forgatta a fejét jobbra-balra, nézte, hogy semmi se változott a faluban, mintha a fővárostól ilyen messze elakadt volna az idő. A faluház, az ábécé, a posta utca. Mint régen. A házuk előtt megállt. Nézte a félig nyitott, elrozsdásodott kaput, és arra gondolt, hogy mégse sikerült, amit az apjának ígért. Hogy nem jön vissza, ugye. Mert hát csak visszajött végül.

 

Biró Zsombor Aurél