Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Mucha Dorka prózái

Amarilla anyja, Klára néni nem jött el megnézni az albérletünket. Az apja is csak pár lépésnyire jött be a lakásba, csak annyi időre, amíg letette a dobozokat. Tök fölöslegesen rejtettem el a Yoda szobromat. A lakás szerintünk menő, rohadt nagy, külön szobák, nappali, konyha, amit akarsz. Amarilla apja meg csak hümmögött egyet a bejáratból. Kinyaltuk az egészet, hogy egy szava se lehessen, még gyöngyvirágos illatosítót is fújtunk mindenhova. Ahogy letette az egyik dobozt a bejáratnál, valami csörömpölt a dobozon belül.

 

 

Mucha Dorka 1989-ben született Budapesten. Író, az ELTÉ-n végzett esztétika, majd összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakon. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek és a felvidéki Márai Sándor Író Körnek. Jelenleg a reklámszakmában dolgozik.

 

 

A megállóban

 

 

A buszmegállóban hárman ácsorgunk. Mindhárman úgy helyezkedünk, hogy a lehető legmesszebb álljunk egymástól. Egyikünk sem ül le, csak az idősebb nő pakolja a székekre az aldis szatyrait. Döbbenet, hogy most ment el bevásárolni, ebben a szar időben. Eddig nem tudtam, hogy néznek ki a külvárosi vagy elővárosi buszmegállók, de pont így képzeltem el őket. Leszakadt Edda plakátokkal, „kútfúrást vállalok” hirdetésekkel és „D209 Moszad spion” graffitivel. Az aldis szatyros néni próbál beszélgetni, de sem én, sem a megálló másik csücskében rostokoló fickó nem tud mit mondani, arra, hogy „Jaj, de rossz időnk van, csak állna már el!” Csöndben bólogatunk, és mindenki nézegeti az ázó csikkeket a cipőjénél.

 

Az eső tényleg kitartóan esik, ahogy a szatyros néni mondja. Az ég sötétszürke, nem úgy tűnik, hogy valaha is ki fog tisztulni. Már percek óta szobrozunk ott, amikor megáll egy ismerős autó a buszmegálló végében. Megkockáztatok egy kisebb lépést a megálló széle felé, még akkor is, ha így már telibe csöpög a lábamra a víz. Látnom kell, hogy ki ül az autóban.

 

A kútfúrós cetli mögül úgy tudom megvizsgálni a sofőrt, hogy közben ne gondolja azt az aldis szatyros meg a csikk vizsgálgató fickó, hogy valami idióta kukkoló vagyok.

Egy nő ül a volánnál, először a hosszú piros műkörmeit látszanak. Hosszú ujjain, több gyűrűt is visel, mind csillog. A kormányra borul, és két kézzel, felül fogja a kormányt, kicsit rázkódik a válla. Nem állítja le a motort, nem kapcsolja ki a biztonsági övet, valószínűleg csak egy percre állt meg. Valami baja lehet.

 

-Nem elég ez az ócska idő, még a busz sem jön! – mondja közben a szatyros, én meg bólogatok, összeszorítom az ajkaim, komoly arcot vágok, mintha nekem is ez lenne életem tragédiája.

 

A nő közben felemelkedik a kormányról, megtörli az arcát, mintha elkenődött volna a sminkje. Pedig nem. Végre látom az arcát is. Megállt sírni egyet, mielőtt hazamegy. Önkéntelenül is megcsóválom a fejem. Most kéne bűntudatot éreznem, azt hiszem. Az öregasszony a megállóban észrevette, hogy figyelem az autót.

 

-Hihetetlen, hogy ennek pont itt kellett leparkolnia! Hát hogy fog a busz majd beállni? –  lamentált, én meg bólogattam.

 

-Az­ – bólogattam. – Hihetetlen.

 

Nagy, ívelt szemöldöke van – ismertem ezt az ívet–, azt is, hogy hogy hordja a haját. Valószínűleg évek óta így hordja – legalábbis minden képen pont ugyanígy nézett ki a lakásukban. Ez a nő tökéletesnek tűnt már a fotókon is, de a valóságban is éppen olyan gyönyörű volt.

 

A nadrágom szára teljesen átázott az esőben, annyira lefoglalt a saját bűntudatom, hogy percek teltek el, mire észbe kaptam. A szatyros néni már egy ideje hozzám beszélhetett, de én csak az autót figyeltem.

 

-Az uram hétvégente későn kel, én meg csak bedobom a sütőbe. Ő meg azt hiszi, hogy órák óta fent vagyok és készítettem neki friss almás pitét! – hangosan nevet, az orrom alá dugja a pités dobozt.

 

-Milyen kedves. – mosolygok kínosan. Mire megint odanézek, a nő a hátsó üléshez hajol és egy gyerekhez beszél.  – Jézusmária – nyögöm hangosan – A gyerek.

 

-Ott? Az autóban?  - kérdezi a nő és kilép az esőbe, hogy jobban megnézhesse az autót és a benne ülőket. – Nem értem, mit csinál itt már ennyi ideje, nincs jobb dolga, mint itt parkolgatni?

 

A nő az autóban megigazít a gyerek ülésén valami szíjat, még egyszer megtörli a szemét, és előrébb hajol. Ő is jól megnézi az öregasszonyt a megállóban. Kiver a víz. Kínomban gyorsan hátat fordítok mindenkinek, a sarokba bámulok, és úgy csinálok, mintha Pataki Attila kopasz feje kötne le rohadtul. Kattogok, hogy, ha csak pár perccel később indulok el a tanárom lakásáról, akkor találkoztam volna a feleségével. Megint számolok magamban, hogy tudjam, hogy telik az idő. Egy, kettő, baszki, baszki, három, négy, bassza meg. Végre hallom, ahogy elhajt egy autó. Elment, vége, megfordulhatok, megint lehetek önmagam. A lány, aki most találkozott azzal, akinek tönkreteszi az életét.

 

Megint minden normális, vagy legalábbis olyan, mint korábban. Megint figyelhetek az aldis öregasszonyra. Meghallgatom a tökéletes francia saláta receptjét, miközben a fickó addig rugdossa a csikkeket, amíg meg nem jön a busz.

 

 

Pezsgő

 

 

Amarilla anyja, Klára néni nem jött el megnézni az albérletünket. Az apja is csak pár lépésnyire jött be a lakásba, csak annyi időre, amíg letette a dobozokat. Tök fölöslegesen rejtettem el a Yoda szobromat. A lakás szerintünk menő, rohadt nagy, külön szobák, nappali, konyha, amit akarsz. Amarilla apja meg csak hümmögött egyet a bejáratból.  Kinyaltuk az egészet, hogy egy szava se lehessen, még gyöngyvirágos illatosítót is fújtunk mindenhova.

 

Ahogy letette az egyik dobozt a bejáratnál, valami csörömpölt a dobozon belül. Nem szólt semmit, ment le a többi dobozért, mintha mi sem történt volna.

 

- Mindig ennyit beszélgettek? – kérdeztem, ő meg csak a fejét vakarta.

 

- Aha, ezért vagyunk jóban.

 

- Anyukád tényleg nem jön?

 

- Kétszer hívott, de nem vettem fel. Megvagyok az üvöltözése nélkül.

 

Olyan családból jött, ahol vicsorgó medvefej van az ebédlőben. Sosem használt ezüst kancsók, antik autómodellek, aranykeretes tükrök. Amarilla szerint mindig sötét volt, nem emlékszik arra, hogy gyerekkorában sütött volna a nap. Elit iskolák egész sorát tudta maga mögött, négyféle egyenruha lógott a szekrényében, más-más címerrel.

 

Kínai vázák, lakkcipők, oroszlánszobor a bejáratnál, vitorlázás. Amarilla apja nem az a garázsban bütykölős típus volt, az anyja meg nem az a kislányának uzsonnát csomagolósok. Világ életükben szarságokkal voltak elfoglalva. Puccos partikat rendeztek, koktéllal és rákfalatokkal tömték a vendégeket. Közben valahogy nem tűnt fel nekik, hogy egy vén fasz megerőszakolja a lányukat az emeleten. Klára néni szerint Amarilla tehet róla, úgyhogy nem zavartatta magát. Elment vásárolgatni a Kieselbachba.

 

 - Hol van a hűtő?  - kérdezte Amarilla apja pár doboz mögül.

 

- Ott, az ablak mellett! – Amarilla már repült is megmutatni, hogy totál üres az egész.

 

- Hoztam nektek egy pezsgőt, azt betehetnéd – az egyik doboz tetejéről levett egy üveget.

 

Később tudtam meg, hogy többe került a pezsgő, mint a havi lakbérünk. Amarilla meg sem tudott szólalni, csak nézte az apját, mint egy idióta. – Mi van? Na, jó, beteszem én.

Kicsit meglöktem Amarillát, suttogtam, hogy mit csinálsz? De csak kerek szemekkel állt. Közben az apja matatott valamit a hűtőben, magyarázta, hogy igazán vehetnénk majd egy jobb hűtőt, meg egy nagyobb étkezőasztal sem ártana. Tudja, hogy nem kértünk semmit, de azért alégkondit majd beszerelteti. Amarilla még mindig csak nézte kerek szemekkel az apját.

 

 - Na? Minden oké? Mert indulok anyádért. A Deáknál csavarog, azt mondta. – Puszit adott nekem is, a lányának is – Tudom, hogy nincs kedved, de néha azért hazatelefonálhatnál. Anyád is várja.

 

Amúgy szerintem tök jófej fickó, segített meg minden, egy szavam sem lehet. Azt hiszem, csak nekem volt kínos ez az egész nap, nekik ez a normális. Amarilla elvonult egy órára pityeregni a fürdőbe. Az volt az egyetlen hely, ahol le lehetett ülni. Mire kijött, én rendet raktam valamennyire a kanapé környékén és rendeltem pizzát. Ő újrasminkelt. Ha valaki a nap közepén képes erre, akkor vagy pasi van a dologban, vagy bőgött. A kettő nem zárja ki egymást.

 

- Ez bent volt a neszesszered alatt, egyfolytában rezgett, azt hittem, valami állatot hoztál – nyomta a kezembe a telefonomat.

 

Négy nem fogadott. Bálint. Amarilla a vállam fölött nézi a telefont.

 

- Mi van veletek? Miért nem hívod vissza? Szerintem már egy ideg.

 

- Nem láttad a töltőmet? Úgy rémlik, hogy kipakoltam már valahova, de...

 

- Terelsz. Miért nem veszed fel neki? – Van egy olyan csodálatos képessége, hogy akkor feszeget bizonyos témákat, amikor rohadtul nem kellene és egy pillanatig sem zavartatja magát – Szuper gyerek, inkább örülnél neki, hogy...

 

- Azt hittem, hogy itt hagytam valahol a komódnál, már csak hét százalékon van. – Próbálok távolabb menni tőle, hátha véget ér a beszélgetés.

 

- Valaki ennyi energiát rád szán, basszus, én mit meg nem tennék egy csávóért, aki ilyen romantikus, meg érted, már az, hogy visszahív. Engem nem hívott vissza soha egyik sem. Legutóbb sem hívott fel az a srác a Szimplából. Pedig, eskü, láttam rajta, hogy bejövök neki. 

 

- Van nálad kápé? Nálam van két és fél, ha még lenne egy ezresed, az szuper lenne – terelek tovább, hátha észreveszi magát, közben már átmegyek a másik szobába. Jön utánam.

 

- Én tudom amúgy, hogy milyen most Bálintnak, szemét dolog nem visszahívni valakit.

 

- Befejeznéd? Kurvára semmi közöd az egészhez. Majd visszahívom, ha akarom. Én se baszogatlak, hogy hívd fel az anyádat – kiáltom már a lakás másik feléből. – Hol van már az a kurva töltő?

 

- Végig ott volt – mutat arra a helyre, ahol eredetileg álltunk. Csöndben bámuljuk egymást egy darabig. Nem kellett volna így beszélnem vele. – És itt van egy ezres. Bocs az egészért. Semmi közöm hozzá.

 

Hagyom, hogy ő kérjen bocsánatot, miközben én voltam megint a tuskó. Hosszú percek telnek el. Megszólal a kapucsengő, először, amióta itt vagyunk. Pizzafutár. Ahogy visszaérek a nappaliba, Amarilla megölel. Csak egy kicsit kínos, mire elkezdenék számolni magamban, véget is ér. Bólogatunk egy kört, továbblépünk.

 

- Akkor? A pizzához pezsgőt? – kérdezem, Amarilla pedig elővakar egy doboz mélyéről két bögrét. – Remélem, már lehűlt már – A hűtő középső, üres polcán egy vastag boríték is van.

 

 

Inkognitó

 

- Nahát, nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk! – vigyorog jobbra a nőjére, aztán balra rám. Úgy csinálunk, mintha az előadás előtt nem is vettük volna észre egymást az előtérben. Kedvem lenne megfejelni. – Ő az egyik tanítványom... illetve volt tanítványom!

 

 - Igen, igen, hál’ Istennek, már vége az egyetemnek. Bocsánat, de a barátom vár rám, szerintem mindjárt vége a szünetnek. Örülök nagyon, hogy találkoztunk! – Kisiskolás koromban nem tudtam ilyen kamuvigyorokat produkálni. Persze, ők is nagyon örülnek, de leginkább én, hogy tudom, hogy kije van még rajtam kívül. Hogy ki az, akin kívül még én vagyok.

 

Aznap derült ki, hogy a kis marihuána növényke, amit sikeresen nevelgettem már kábé három hete, az hím. Zénó, Amarilla friss hódítása, emiatt iszonyatosan boldog volt, és úgy gondolta, hogy egész nap ott fog ülni az ablakban törökülésben, és vigyáz a növényre. Amarilla a negyedik napon lett féltékeny a növényre, és arra, hogy Zénó többet fantáziál szexelő marihuána palántákról és a magokról, ameg hogycsinálhatna egy lánynövénnyel, hogy egyedül mentem színházba. Amarilla elhatározta, hogy visszahódítja Zénót. Utálom a kísérleti darabokat, de egy este a csábító üzemmódba állított Amarillával még sokkal szarabbul hangzott.

 

Odafelé vettem két sajtburgert, amitől műanyag szaga lett a számnak. Kisboltban még gyorsan cigi, meggyes rágó.

 

Az előtérben megnéztem az összes létező prospektust, elolvastam az elmúlt fél év programfüzeteit. Ami csak egy kicsit is érdekelt volna, arról rég lemaradtam. Kurva lelkesek ezek az emberek, hogy ilyen szarokon képesek dolgozni, mint amit most fogok megnézni. Egy fehér nadrágos nő lépett mellém, elnézést kért, és lelkendezve mesélt egy előadásról a mellette állónak, amit nemrég látott Berlinben. Nem is izgat, hogy miről beszél. Milyen idióta vesz magának fehér nadrágot. Full gáz.

 

Ismerős illatot érzek. Amikor felkapom a fejem, ott áll a tanárom egy nő mellett. Egymásra nézünk, hosszasan, egy, kettő, majdnem három másodpercig. Zavaromban pofákat vágok, elejtem a szórólapokat. Görcsösen kapkodva ugrálni kezdek a szétszóródott fecnikért, aztán az üres büfébe rohanok. Annyira szar a hely, hogy nyilván minden normális ember tudja, hogy itt minimum herpeszt kap, ha pohárból iszik, de ez sem izgat. Kérek két decit, a ház borából, persze, jó lesz, csak gyorsan, mkezdődik a második felvonás.

 

Besunnyogok a nézőtére. Abban a pillantásban benne volt, hogy most kussolni kell. Mintha mi sem. Mintha semmi sem. Mintha ott se és máskor se. Leülök valahol hátul, a sor szélére, próbálok jelentéktelenebbnek tűnni, mint amilyen valójában vagyok. Elmerülök egy könyvben, amit ő adott és várom, hogy vége legyen és arra menjek haza, hogy Amarilla végzett Zénóval és Zénó nem szerelmes már a növénybe.

 

Egyszer csak lecsapják a villanyt, mellettem bekapcsol egy UV-lámpa a lépcső szélén. Srégen előttem elkezd világítani egy nadrág. Este nyolc óra tizenhét perc, kis színház, kis közönségnek kis nézőtér. A tanárom és a felesége előttem ülnek.

 

A második bazmegnél eldöntöm, hogy ha lesz szünet, lelépek.

 

A sor legszélén ülünk, én a hatodikban, ő a feleségével az ötödikben. Korábban csak annyit láttam, hogy egy fehér nadrágos nő kényelmetlenül fészkelődik, helyezkedik, forgolódik, aztán hátranéz. Nem csak találkozik a tekintetünk, egy, kettő, majdnem három másodpercig egymás szemébe nézünk. Múlt hétvégén egy kandalló tetején lévő képről nézett rám pont ugyanígy. Visszafordul, odasúg valamit a férfinak. A nyakára teszi a kezét, kicsit rámászik, sutyorognak. Én közben a padlót nézem, várom, hogy megnyíljon a föld, és elnyeljen a pokol.

 

Hétszáznyolcvanhétnél a nő végül feláll, és kimegy a nézőtérről. Otthagyta a cuccát, úgyhogy bármikor visszajöhet. Tanár urat ez egy percig sem zavarja, anélkül, hogy megfordulna, hátranyúl, és megfogja a lábam. Nem akarom, hogy a mellettem ülő észrevegye, hogy mi történik, ezért előrecsúszok az ülésben, és előretolom a táskám, eltakarom a lábamat. Ez az ember komolyan nem normális. Megnézem az órám, még tuti tart húsz percig ez a felvonás. Próbálom nem feltűnően lehessegetni a combomról a kezét, mintha csak egy légy szállt volna rám.

 

Amikor a nő visszajön, a homlokomat fogom, és biztosan azt hiszi, hogy elaludtam az előadás alatt. Meg sem mozdulok, nem nézek fel, nem számolok, levegőt sem veszek. Olyan jól tüntetem el magam, hogy fel sem tűnik, hogy már rég szünet van, és a tanárom kamulelkendezésére kellene válaszolnom.

 

Kínos mosolygások, görcsös totyogás a kijárat felé. Nem mutat be a feleségének. A felesége nem szól hozzám, csak kedvesen néz, bólogat és nevetgél. Sajnálnom kellene őt, vagy bűntudatot éreznem, azt hiszem. Nem szólítjuk egymást a nevén. Ő csak Tanár úr, én csak a kedves, arc nélküli, névtelen diáklány.

 

Otthon térek magamhoz, amikor Zénó keresgéli a DVD-it a nappaliban, a szennyese mellé gyömöszöli őket a hátizsákjába. Nem is kérdezek semmit, csak a kezébe nyomom a kis lila cserepet a növénnyel. Nem igazán jófejségből, hanem mert tudom, hogy Amarilla úgyis széttépné. Zénó annyira hálás, hogy alig akar eltűnni, Amarilla meg nem jön elő a fürdőből, a kádban fekve bőg. A mosogatóban mosok fogat, és az előszobai tükörnél törlöm le a sminkem. Hosszasan grimaszolok a tükörben, nézem az arcom. Nézem, hogy megvan még.

 

Mucha Dorka