Tamás Dénes esszéje

Részletek

Tamás Dénes 1975-ben született Rétyen. Író, esszéista, a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakának tanára. Megjelent kötetei: Honfoglaló esszék (Korunk–Komp-Press Kiadó, 2013), Minden egész… (Lector Kiadó, 2016)

Folyóhasonlat

„Hasonlítsd mármost természetünket

– abból a szempontból, hogy részesül-e nevelésben vagy sem –

 a következő helyzethez.”

Platón: Barlanghasonlat

Talán még nincs egy olyan elkoptatott, elhasznált szavunk, mint az „élet”. Legszívesebben szabadulnánk is tőle, vagy ha nagyon muszáj szájra venni, akkor az irónia eszközével próbáljuk meg a távolságunkat kifejezni vele kapcsolatosan. „A zélet”. Mintha ez a „zöngésedés” valóban eltávolíthatná tőlünk. Mintha így uralhatóvá válna. Hát nem. „Talán” – ezzel a szóval kezdtem a szövegem. Nem véletlenül. Az életben van a legtöbb „talán”. És talány is. Hisz benne él minden elvétett szavunkban, félrecsúszott nyakkendőnkben, mondhatnám: „egész elhibázott életünkben”. De akkor kétszeresen is benne lenne, élet az életben, és benne is van, ahogy mi is benne, többszörösen, megfoghatatlanul és megfoghatóan, a közelségben és a távolságban, a nehézségben és a könnyedségben, bennünk és körülöttünk; talán legönkéntelenebb, legelemibb módon a káromkodásainkban.

Valahogy így veszítettük el az „élet” szavunk. Túlságosan sok lett belőle, túlságosan komolytalanná vált a használata. Pedig a XIX. és XX. század eleji filozófiában még egészen otthonosan érezte magát, vagy éppen hátborzongatóan otthontalanul. „Élj veszélyesen!”, mondta volt még Nietzsche, és a felhívásában mintha maga az „élet” született volna újjá. Ahhoz, hogy később hanyatlani kezdjen, esetleg bujkálni, olyan kifejezésekben, mint az „együttlét”, „társadalmi lét”, hogy aztán megint csak a káromkodások maradjanak, a félrecsúszott nyakkendők. A zélet.

Pedig szükségünk van rá. Szeretnénk érteni, ne adj isten, értelmet adni neki, uralni, birtokolni, sajáttá tenni, vagy legalább harmóniába kerülni vele. Aztán egyszer csak azt érezzük, kicsúszott a kezünkből, elszalasztottuk, és valahol rajta kívül egzisztálunk. Hogy élet nélkül élünk. Hogy így vagyunk benne. Kívül. Mert ez is lehet.

Talán ilyenkor érezzük a legjobban, hogy mennyire szükségünk lenne arra, hogy egészében átlássuk. Szeretnénk tudni, minek vagyunk kiszolgáltatva. Szeretnénk érteni az alapvető viszonyulásainkat, a mélyebb dinamikákat, amelyek áthatják az egészet. Ezért le szeretnénk tisztázni a dolgokat, valamilyen mátrixon, struktúrán keresztül szemlélni.

Szeretnénk képbe kerülni az élettel kapcsolatosan.

Az élet hasonlításra szorul. Ami önmagában nem ragadható meg, azt valamilyen analógián, metaforán, hasonlaton keresztül kíséreljük meg átláthatóvá tenni. Így próbáljuk meg a láthatatlant a láthatóba belelátni. Sivatag, fa, meteor, madár röpte – mind hasonlítóul szerepelhet az élet esetében. Általában valamilyen természeti jelenség. Barlang. Hiába mondja Platón, hogy a hasonlata az emberi természetről szól, tudjuk, többről van szó benne. Az ember általános léthelyzetéről. Az életről. Hogy mennyire sikeres ez a hasonlat, az abból is látszik, hogy a filozófia azóta is lábjegyzeteli. És a folyó természetesen. Amibe nem lehet kétszer belelépni. Hiszen folyamatosan benne vagyunk. Az életfolyóba. Szinte magam is ásítok ettől a metaforától. Az élet közhelyeitől. Pedig bennük is élet van. Ahogy a folyóban is. Mert ez lesz a szövegem központi hasonlata. Az fog érdekelni, hogyan vagyunk benne, vagy éppen rajta kívül. A folyóban. Az életben. Ezernyi módon – mondanám önkéntelenül. Én ezek közül csak négy módozatot fogok alább áttekinteni. A bennem lévő strukturáló ész ezeket a kiemelendő típusokat választotta ki, tudván azt, hogy ez korlátozást jelent, beszűkítést. Hogy ezek csak típusok, az életben tisztán sohasem fordulnak elő. A hasonlítás eleve jelentésszűkítéssel jár. Becsatornázzuk a jelentést. Az életet a folyóban. Mert nemcsak az idő, hanem az élet is folyik. Néha egyenesen eliramlik. Mi pedig benne vagyunk ebben a folyásban.

Benne vagyunk és visz magával a víz. Sodor. Ez lesz az első módozatom. Mert így is lehet élni. Sodortatva, utaztatva. Felvéve a tempót. Megfelelve neki. Teljesen belesüllyedve. Sokan tesszük ezt, és ez nem jelent feltétlenül tudatlanságot. Igazolhatjuk is ezt.  Társadalmi rendről beszélhetünk, örök értékekről, a dolgok állásáról, megfelelésről, kiegyezésről, szolgálatról. Sőt azt is hihetjük, hogy nem vagyunk belesüllyedve a folyóba, hogy átlátunk az egészen, hogy mi diktáljuk a tempót, pedig ekkor is a folyó beszél belőlünk, ő adja a szavakat a szánkba. Vannak más kifejezéseink is erre. Akárkikről beszélünk, a tömegek lázadásáról, átgyúrható masszáról, félrevezetett nyájról. Ha pedig szorult belénk némi társadalmi érzékenység, felfigyelhetünk a megalázottakra, a nyomorultakra, a semmibe vettek millióira, azokra, akik kívül rekedtek mindenen, akik még a megszólalás lehetőségét is elveszítették. Aztán vitethetjük magunkat a vízzel, lubickolhatunk, pancsolhatunk benne. Elemünkben érezhetjük magunkat. De van, amikor kibírhatatlan nyűg ez a sodródás. Letehetetlen teher. Igazságtalan az élet. Nem ránk méretezett. Horzsolja a bőrt, lemarja rólunk, felsebez. Mi pedig, mit is tehetnénk, nyüglődünk, de vele megyünk, botladozunk, pedig már alig bírjuk, néhányunk egyáltalán nem…

Innen érthető meg leginkább a második módozatom. Mert sokan vannak, akik nem akarják elfogadni a sodródást. Akik elégedetlenek vele. Akiknek semmi se úgy jó, ahogy van. Ők szembefordulnak a sodrással, de akár a víz vágtájával is. Szembemennek, úsznak vele. Dacolnak az elemekkel. Harcban vannak, viaskodnak, kockáztatnak mindent. Még az életüket is. Mert annyira gyűlölik, annyira elfogadhatatlannak érzik az egészet. A lázadók, a rebellisek, a forradalmárok ők, az örökös tiltakozók, elégedetlenek. Gátakat, torlaszokat, barikádokat emelnek a víz útjába, megpróbálják eltéríteni, megtörni a folyását. A felfedezők, a kísérletezők, az ismeretlenbe útra kelők. Ők repülik át először az óceánt, ők merülnek le oxigénpalack nélkül a mélybe. Néha azonban az töri meg őket, aminek nekimennek. Ilyenkor összeesnek, megsemmisülnek, de még a földön fekve is tiltakoznak, dacosan csillog a szemük. Majd felnőnek a dolgokhoz, és helyre igazítják a félrecsúszott nyakkendőjüket. A víz ugyanis tovább folyik. Áttöri a gátakat, szétszedi a torlaszokat, kisimítja az egyenetlenségeket.

Talán ezt tudják leginkább azok, akik a harmadik típusba tartoznak. Hogy a víz az úr. Hogy eredménytelen és felesleges vele harcba kezdeni. Ők csak megállnak a vízben, és az egészet magukra engedik. Jól megvetik a lábukat a talajon. Kimozdíthatatlanok. Majd mérőónokat engednek le a víz mélyére, kutatják a mélységet, a víz munkáját próbálják felmérni, megpróbálják azonosítani azokat a rejtett áramlatokat, örvényeket, amelyeket a testük vált ki a víz folyásában. Vagy egyszerűen kiúsznak a partra, és onnan próbálnak szétnézni. Áttekinteni az egészet. Kívül lenni mindenen. Hallgatják, hogy fecseg a felszín, s hallgat a mély. Felfigyelnek egy elúszó dinnyehéjra. Belemártják az arcukat a szél fúvásába. Azon merengnek, hogyan kel az égre az éji folyó csillaga. Étlen és szomjan negyven napra a pusztába vonulnak. Még mindig ott üldögélnének a folyó szélén, ha a szennyes ár nem göngyölítette volna fel már a partokat is maga után.

Ekkor jelennek meg az igazán kevesek. A kiválasztottak, a megváltók. A történelem alakítói. Akik után másként lesznek a dolgok, mint a megjelenésük előtt. Ők az egész folyót akarják átirányítani. Az szeretnék, hogy egészen másként folyjon. Vízátalakító rendszereket találnak fel, és kivesznek egy hidrogén atomot a H2O-ból. Vagy éppen hozzátesznek egy harmadikat. Árkokat, alagutakat ásatnak, elvezető csatornákat kapartatnak, munkába fogják a mélyvízi áramlatokat. Vagy hatalmas hajókat indítanak lefele a folyón, és kormányosoknak képzelik magukat. Ha pedig szelídebbek, pásztoroknak. Létpásztoroknak. Akikről az szokott kiderülni, hogy fasiszták. De ha már nincs akiket megvezessenek, ha semmi sem sikerül, akkor egyszerűen átnevezik a folyót. Megpróbálják bornak hívni a vizet. Hiába nem válik azzá soha.

Folyik az életfolyó. Mindig változik, ide-oda mozog. Hol vad hullámok keletkeznek rajta, fröcsögnek a habok, hol kisimul a felszín, és kékeszölden irizál a lenti mélység. Visz a víz. De nem csak visz, mert van amikor megpróbálunk szembeszállni sodrásával, máskor kivonni magunkat belőle, vagy éppen a teljes átalakításán munkálkodni. Többet értünk-e meg ezáltal belőle? Többet értünk-e meg az életből a folyón keresztül? Nem túl merev, halott ez a kép, amit megpróbáltam kialakítani az életről? Nem tagadja-e azt, ami nem folyószerű benne, hanem inkább tóhoz, patakhoz, buzgárhoz, gátszakadáshoz hasonlítható? Vagy éppen sivataghoz, fához, meteorhoz, madár röptéhez, szentjánosbogár pislákolásához. Most mondjam azt, hogy az élet nem folyó? Nem fogom ezt mondani. Hanem az olvasóra bízom, hogy – miután felmászott ezen a létrán – hajítsa el a hasonlatom.

Különben úgy is összecsapnak a hullámok felette.