Fehér Miklós prózája

Részletek

Fehér Miklós 1994-ben született Zentán. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanul, a szépírás mellett újságírással is foglalkozik. Első prózakötete 2016-ban jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában, Fekete normalitás címmel.

Zavickyék lánya és anyám kolbászos paprikása

A falunapi ünnepségsorozat idején lépett be az életembe. Futott utánam. Szó szerint. (Futnak utánam a nők... Persze, ez ebben a formában nem igaz, ferdítés, hazugság. Csak ő futott, előtte senki.) Zavicky Sarolta virágmintás pulóvert és fekete nadrágot viselt. Festett barna haja copfba kötve ugrált, verdeste hátát. Odaugrott mellém, szinte orra bukott, csuklott egyet, köszönt. Szia. Édes hang, emlékszem, ez volt az első gondolatom. A második, hogy a lehető legrosszabb pillanatban küldte őt hozzám a Jóisten, a helyzet pikantériáját fokozta, hogy a falu kijelöletlen, ámde szótlan megbeszélés során mégiscsak többszörösen megjelölt bokra felé vettem az irányt. Pisálni mentem. Mit kellett volna mondanom? Bocs, Sári, épp összehugyozom magam, nem tudnál két perc múlva visszajönni? Ha elküldöm, soha többé nem látom. Vagy esetleg: ha már úgyis erre jártál, segítesz fogni?

Utóbbira esett a választásom. Megfogta. Na, nem azt, hanem a kabátomat. Szorította, magára vette. Megkerestem a falu legszebb bokrát, kifolyt belőlem minden, amit aznap este ittam (vizet), józan szerettem volna lenni. Részegen felfoghatatlan a varázs, ahogyan leszakad az ég, zuhog az eső, mindenki megbolondul, rohannak haza, a koncert félbeszakad, lebontják a színpadot, Zaviczky Sári meg ott áll, mint fasz a lakodalomban, és fogja a kabátomat. Senki nem tud úgy bármit is tartani, mint az öreg Zavicky lánya. Kint laknak a tanyán, a Pintér Janiéknál kell hozzájuk befordulni, menni tovább, sokáig, egyenesen a Csiga Józsiék farmjáig, azzal szemben van a birtokuk. Terebélyes porta, istállókkal, vendégházzal. Sári abban a házban szokta fogadni a barátait, egyszer engem is elhívott, kártyáztunk és társasjátékot játszottunk. Utolsóként mentem el, kaptam tőle egy puszit. Olyan igazit, hogy az ember belepirul. A tanyán tanult meg ilyen jól fogni dolgokat. Kötelet, sámlit, kantárt, birkalábat. (Birkanyíráskor mindig ő tartotta legédesebben azokat a csúnya, vaskos patákat, erősebben, ne engedd el!, ordították neki, jól rászorított, meg se mozdult az állat utána.) Gyakorlottan nyúlt hozzá bármihez, még most is, ebben az esőben. Zuhogott az átkozottja, féltem, nehogy őneki is elege legyen, szaladjon kiféle az életemből, belőlem, holott az imént botlott bele. Szaladtam volna vele, elkísértem volna a drágáját, ha évekig fut, akkor is. Maratont már teljesítettem, mit nekem pár év futás, ha a Zavickyék lánya mellettem van. Szerencsére nem ment ő semerre, nézett, visszaadta a kabátomat, ujjait összekulcsolta az enyémmel. Mint a puzzle darabkái, úgy álltak össze. Lekísértem a tóhoz, a dokknál leültünk, ráterítettem a felsőmet, bebújtunk a kapucni alá, ne ázzunk tovább. Egész közel feküdt hozzám a teste, majdnem összeértünk, képtelen voltam gondolkodni, ökögtem-makogtam, pedig azért szerettem volna józan maradni, hogy tudjam követni a fejben előre elkészített forgatókönyvet. De ott volt mellettem Zavicky Sarolta keze, lába, a Jóisten se segíthetett. Kuncogott, kivillantotta fogait, ő se beszélt sokat, bár részeg volt, úgy talán könnyebb. Cselekedni kellett, ha már a beszéd nem ment, csókolózni kellett, smárolni, ahogy a faluban mondják a fiatalok. Szívesen adtam meg magam a kísértésnek, összefonódott a nyelvünk, gusztustalanul, de jólesően, hogy kiérezzem belőle a tanyasi világ ízeit, illatait, mert a falu központjában lakva különcnek, kirekesztettnek éreztem magam. Én úgy tanultam, hogy a rendes ember tanyán él, nem házban, udvarral; bográcsosban főzi a kolbászos paprikást, nem edényben, mint anyám. És ahogy a Zavicky-lány szájüregében matattam, örömhullámok leptek el, éreztem a tanyát, az ottani tájat, lelki szemeim előtt vetítették a filmet, orrlyukaimon keresztül szívtam magamba a romantikus levegőjét. A mamát is láttam, pucolta a csirkét a vörös lábosban, tépkedte a tollakat mesterien, a tata állt, botjára támaszkodva figyelte a birkanyájat, képiesen lefestve, mintha odacövekelték volna, mellette a Patyi, mindenki Patyija, igazi juhászkutya, büszkén hallgatott, ezúttal nem kellett csaholnia. Aztán az örömhullámok hirtelen eltűntek, pedig Zavicky Sarolta bújt hozzám, mintha nem létezne a holnap, én meg a bográcsos kolbászos paprikásra gondoltam, mégsem olyan jó az, anyámét meg sem közelíti, nem úgy fortyog a pattogó tűz felett, mint a gázrezsón. Lehet, hogy a tanyának vannak hibái, a falu sem tökéletes, csak anyám paprikása az. Városba kellene költöznünk Sárival, mert vele akarom tölteni a hátralévő életemet, mielőtt hetvenegy évesen Tokióba nem kerülök, ott pedig elüt egy busz, de addig vele akarok lenni, józanon vagy részegen, vasárnap reggel pálinkát kortyolgatva. Csak maradjon mellettem a Csiga Józsiék szomszédja. És egy életnyi élet után elmondhatom neki, miután a városból visszaköltöztünk a tanyára, hogy Sári, jobban szeretlek téged, mint anyám kolbászos paprikását, viccesen még matematikailag is kifejezném, így: Sári > anyu kolbászos paprikása. Ő meg csak mosolyog majd, hogy istenem, milyen hülye vagy, bazmeg!, hát ez nem igaz, anyád kolbászos paprikásánál semmi sem jobb. Igazat adok neki, megcsókolom a homlokát, legbelül pedig tudom, hogy dehogynem..., dehogynem kedves Sári, te még a paprikásnál is finomabb vagy.