Csutak Gabi prózái

Részletek

Csutak Gabi 1977-ben született Szatmárnémetiben. Író, fordító, Budapesten él. Első prózakötete 2017-ben jelenik meg a JAK-füzetek sorozatban Csendélet sárkánnyal címen.

Tapstér

Amikor bejelentették, hogy a Vezér ismét városunkba látogat, beválogattak a betűtéglák közé. A tornatanár azt mondta, hogy ez nagy megtiszteltetés, hiszen így mi is előkelő helyről nézhetjük majd végig az ünnepséget. Ráadásul a gyakorlás ideje alatt árnyékban ülhetünk, és talán még vizet is ihatunk külön engedély nélkül.

Nekem persze az tetszett a legjobban, hogy egy hétig a tapstérre, az Óriásrobottal szemben felállított tribünre jártunk iskola helyett. A legalább húszemeletes épület, állítólag a legmagasabb toronyház volt az országban, és tervezője szerint egy juhászt ábrázolt. Hogy mitől volt juhász, azt nem nagyon lehetett látni, de szemet, orrot, szájat mindenki bele tudott képzelni, és arckifejezése is legalább annyira beazonosítható volt, mint mondjuk egy ábrándos Trabanté, intelligens Ladáé vagy szigorú Dacijáé. Barátságunk akkor kezdődött, amikor éppen egy asztal alatt gubbasztottam az óvodában, és egy számra ragasztott ragtapaszt nyalogattam szorgalmasan, hogy ne fájjon annyira, amikor jön az óvónő, hogy letépje. Akkor láttam meg az ablakon keresztül az Óriásrobot bánatos tekintetét. Rögtön tudtam, hogy ő sem érzi igazán otthon magát a városban, mert egy másik bolygóról érkezett közénk, és alig várja, hogy teljesítse küldetését, és végre hazamehessen.  Nem tudtam pontosan, hogy mi is a feladata, csak abban voltam biztos, hogy valamiképpen a Vezérhez van köze.

Még jól emlékeztem arra, amikor az Óriásrobot két évvel korábban, a felszabadulás ünnepén megmentette az életemet. Akkor a címerben kellett állnom, a fúrótorony alsó részén, ezért rengeteg gyerek zsúfolódott össze körülöttem. A naptól valamennyire védett a barna sapka, amit a fúrótornyosoknak kellett viselniük, de sokkal jobban jártak a búzakalászt meg a napsugarakat ábrázoló sárgafejűek. Viszont a beton mindenkinek ugyanúgy égette a talpát az egyenszandál talpán keresztül. A Vezér halaszthatatlan tennivalói miatt már négy órája késett, de bármelyik pillanatban megérkezhetett, így tanáraink vizet sem mertek osztani, nehogy eltorzuljon a címer. Egy idő után nemcsak a virágok, de még a papírzászlók is elfonnyadtak a kezünkben. A ragasztó annyira megolvadt, hogy a kartonlapok leváltak a vattacukor pálcikákról, amikre már hetek óta gondosan ragasztgattuk őket műhelyórán. Hirtelen nemzeti színű buborékok kezdtek cikázni a szemem előtt, a lábam meg puha lett, mint a gyurma. Már hallottam is a hatalmas csattanást, amint szétreped a koponyám, és a vérem sisteregve folyik ki a betonra, majd eltűnik a teret átszelő vörös szőnyegben. De mégsem így történt. Abban a pillanatban, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, az Óriásrobot megrázkódott, majd méltóságteljesen megemelkedett az egész tapstérrel együtt. Lebegtek a virágba borult teherautók, a tribünön ülő díszalattvalók és a középen izzó címer is. Én pedig olyan könnyedén ereszkedtem le a betonra, mint egy tollpihe. A többiek nem vettek észre semmit az egészből. Egy tanár gyorsan felsegített és visszaállított a kijelölt helyemre, így végül én is lengethettem a zászlócskámat, amikor az ünnepi konvoj elhaladt előttünk.

A tribünt viszont már a gyakorlat első napján ponyvával óvták a naptól és az esőtől, a műanyagszékek alatt pedig elfértek a kulacsok, sőt az uzsonnás zacskók is. A széktámlák mögött pedig már elő voltak készítve a piros, kék és a sárga préseltlemez táblák. Miután mindenki leült, szétosztották a listákat. Az enyémen tizenhét szám állt, mindegyikhez egy-egy nemzeti szín volt rendelve. Ettől kezdve az Óriásrobot fogai között megjelenő számjegyeket kellett figyelni, ahol a pálcikaembernek látszó párttitkár-helyettes cserélgette a kartonlapokat. Nekünk annyi volt a dolgunk, hogy mindig a megadott szám mellett szereplő színt emeljük a fejünk fölé. A négyzetekből hatalmas éljenző feliratok álltak össze, amiket a tér túloldaláról, az Óriásrobot csípőjénél elhelyezett díszpáholyból lehetett a legjobban látni.

Egy héten keresztül napi négy órán át gyakoroltunk. Közben arra is rájöttünk, hogy egy ember két táblát is tud emelgetni, ameddig a mellette ülő eszik, vagy pár sorral odébb kúszik a barátaihoz. Mire elérkezett a nagy nap, már sikerült olyan tökélyre fejlesztenünk a táblaemelgetést, hogy egyszerre mozogtunk, mint egy precíz gépezet. 

A Vezér mindössze két óra késéssel foglalta el helyét a díszpáholyban, és miután abbamaradt a taps, meg is jelent egy nagy egyes az Óriásrobot fogai között, mi pedig felemeltük a hozzá rendelt színt. Már a hármasnál tartottunk, amikor a tornatanár a teret megkerülve átfutott a tribünre. Nagyon ijedtnek tűnt, összevetett néhány listát és táblát, és amikor látta, hogy látszólag minden egyezik, még rémültebbnek látszott. Valaki összekeverte a listákat, semmi nem látszik a feliratokból, mondta fulladozva. Pár perc múlva már bőrkabátosok lepték el a tribünt. Villámgyorsan végigfutottak a sorokon, és arra utasítottak mindenkit, hogy a vörös színű táblát emelje a magasba. Mivel több parancs nem érkezett, úgy kellett maradnunk az ünnepség végéig.

Arra senki sem gondolt, hogy ez nem is olyan egyszerű. Már fél óra után mindenkinek elzsibbadt a karja. Egy ideig jó megoldás volt, hogy hol az egyik, hol a másik kezünkkel tartottuk a vörös négyzetet, közben meg a leengedett karunkat rázogattuk és tornáztattuk, hogy eltűnjenek a bőrünk alatt mászkáló hangyák. Csakhogy egyre rövidebb ideig bírtuk egy kézzel tartani, mert már nemcsak zsibbadt, hanem fájt is. Valakinek eszébe jutott, hogy a fejére tegye a táblát, így elég volt egy kézzel egyensúlyban tartani. Egy darabig mindenki örült az új módszernek, de ahogy telt az idő, már ettől a kis erőfeszítéstől is begörcsölt a karunk, ráadásul az a pont is egyre vadabbul löktetett, ahol a préseltlemez tábla a fejünk búbjához ért. Néha annyira elzsibbadt a karom és a fejem, hogy nem is voltam ott, vörös palaszárnyaimmal felrepültem a magasba, és belenéztem az Óriásrobot rombusz alakú szemébe. Láttam hogyan remeg és hullámzik odalent a vörösbe borult tribün. Arra gondoltam, milyen jó lenne berepülni a Küklopsz-szembe, és eltűnni a húsz emeletnyi sötétségben, de amikor lendületet vettem, nyílvessző szúrta át a szárnyamat, és megint ott ültem a többiek között. A gyerekek karja remegett és hullámzott az átnedvesedett pionír-ingben, halántékukról csorgott az izzadtság. A mellettem ülő fiúnak már a könnyei is folytak. Két sorral lejjebb egy civil ruhás jehovista lány imádkozott, egyel feljebb pedig az ortodox pap fia iskolaparancsnoki díszegyenruhában. Én is imádkoztam volna, de csak az elalvás előtti imádság jutott eszembe, amit nagymama tanított, és ami sehogy sem illett oda. Ezért inkább megint felrepültem. A Küklopsz-szem párkányáról a díszpáholyt is jól lehetett látni. A Vezér ott állt a mikrofonnál, és jobb karjával körkörösen gesztikulálva hazánk mérhetetlen gazdagságáról beszélt. Ettől a karja is egyre gyorsabban forgott, és már láttam is, ahogy a jólét dübörgő gőzmozdonyként szeli át hazánk hegyeit, síkságait, míg sisteregve a tengerhez nem ér. Szerencsére mindenki a Vezért nézte, ezért nem tűnt fel azonnal, hogy a reszkető és hullámzó tribün lassanként összeomlott: a vörös négyzetek sorra eldőltek, majd el is tűntek, mint amikor egy jégtörő hajó nekimegy egy összefüggő jégtáblának, és kis szabályos darabokra zúzza, majd teljesen maga alá gyűri.

Az Óriásrobot szerencsére ismét megmentett minket. A fogai közé elhelyezett hangszórókból felcsendült a himnusz, ami az ünnepség végét jelezte.

Három nappal később az egész iskolát felsorakoztatták az udvaron. Az igazgató azt mondta, hogy bizonyos sajnálatos események miatt mindenkinek gyógyszert kell bevennie. Nyilvánvaló volt, hogy ez a büntetés az elrontott feliratok miatt. Az osztályfőnökünk megpróbált megnyugtatni minket. Valami olyasmit magyarázott, hogy egy atomerőmű meghibásodott, azért adják a tablettákat. Senki nem hitte el neki, hogy létezhet gyógyszer atomkatasztrófa ellen. Arról viszont megoszlottak a vélemények, hogy meghalunk-e a gyógyszerektől, vagy csak erős fájdalmaink lesznek.

Néhányan elájultak, mint mindig, ha sokáig kellett a napon állnunk, de a többiek fegyelmezetten vártak a sorukra. Egészen könnyűnek és üresnek éreztem magam, ahogy közeledtem a fehérköpenyes nő felé. Hogy ne tudjunk csalni, egyenesen a nyelvünkre helyezték a pirulát, mint az ostyát a templomban. Hét madarat számoltam meg a vakítóan kék égen, miközben fejemet hátrahajtva hagytam, hogy magától lecsússzon a torkomon. 

Anya hattyúkkal

Anya szerette a hattyúkat. Ha szép időben látogatott meg, rám adta az ünneplőruhámat, szoros kontyba tekerte a hajamat, és kivitt a parkba, aminek sétatér volt a neve. Biztos azért hívták így, mert ott mindenki lassan lépkedett és vanília szagú volt, mintha vattacukorban járna. A félhomályban hangtalanul libegtek mellettünk a léggömbök, a kutyák és a gyerekek. Csak anya cipője kopogott hangosan, és egyre gyorsabban, amíg a tóhoz nem értünk. Ott végre megállt, mély levegőt vett. Már nem szorította olyan erősen a csuklómat.

Két hattyú hetykén parádézott a tó közepén. Ők is lassítva mozogtak, tökéletes összhangban, mint a jégtáncosok a tévében. Egymással párhuzamosan szabályos félkört írtak le, csőrüket az ég felé nyújtóztatták, majd a szárnyuk alá dugták, aztán megint föl, és a másik oldalon egészen mélyen a vízbe merítették. Hosszú nyakukkal kérdőjelet rajzoltak, nagy lendületet vettek, kitárták szárnyukat, mintha repülni akarnának, de aztán meggondolták magukat, csak megrebbentették a hatalmas tollzuhatagot, hogy mindenki megcsodálhassa.

A legtöbben a parthoz közel úsztak, az embereket figyelték, és minden zacskózörgésre felkapták a fejüket. Többen álldogáltak a tavacska beton szegélyén kiflivéget, vagy zsömlét morzsolgatva. Néha odavetettek nekik egy-egy darabot. Ilyenkor a hattyúk megfeledkeztek méltóságteljes mozgásukról és rávetették magukat a zsákmányra. Ahogy mélyen belehajoltak a vízbe kilátszott rücskös, fekete lábuk, amit első pillantásra rothadó faágnak hittem, ami véletlenül beakadt a tollak közé.

Anya büszke volt rá, hogy azok az amatőr bámészkodók nem vehetik fel vele a versenyt: egy egész kenyeret hozott magával. Belevájta hosszú körmeit a közepébe, és addig marcangolta, amíg ketté nem szakadt. A grimasz még ott volt az arcán, mikor kedvesen hívogatni kezdte a hattyúkat. Jó nagy darabokat tépett a kenyérből, és úgy dobta a vízbe, hogy minél közelebb kelljen jönniük hozzánk. Én igyekeztem minél keményebb és nehezebb galacsinokat gyúrni, hogy távol tartsam őket.

A hónom alá szorítottam a fél veknit, belemarkoltam, és kitéptem a még langyos kenyérbelet. Gyorsan kellett sodorni a galacsinokat, hogy legyen tartalék a zsebemben, mire odaér az egész csapat. Az igazán jó muníció sötétszürke volt és kőkemény, és jó messzire el lehetett dobni. Így a hattyúk egy darabig a parttól távolabb kapkodtak a falatok után. De nem tudtam elég gyorsan rendes galacsinokat gyúrni, ha pedig puhábbak lettek, már nem lehetett olyan messzire dobni őket.

Így nemsokára már ott tolongott előttünk a rengeteg követelődző hattyú. Kívül narancsszínnel álcázott csőrük egészen sötét volt belül, középen pedig villás nyelv lüktetett. Ilyen közelről már az is jól látszott, hogy mohó gombszemükből kúszik csőrükre a feketeség. Egyre vadabbul téptem a kenyeret, már nem is céloztam, csak dobáltam az erőtlen foszlányokat, hogy nehogy még a végén hozzám érjen valamelyik rothadó levelekkel bélelt üregből felém nyújtózkodó kígyónyelv.

Tudtam, ha nem vagyok elég gyors, a szememet fogják kiszippantani, mert valójában az a kedvenc ételük. És az egész parádézós mutatvány csak azért van, hogy magukhoz csalogassák a zsákmányt.