Tamás Dénes regényrészlete

Részletek

Részlet Az élő ház munkacímű kéziratból

(Toró Attila felvétele)

Tamás Dénes 1975-ben született Rétyen. Író, esszéista, a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakának tanára. Megjelent kötetei: Honfoglaló esszék (Korunk–Komp-Press Kiadó, 2013), Minden egész… (Lector Kiadó, 2016).

(a szoba)

Nem jó felébredni a szobában. „Ébresztő”, már hatkor elkiáltja magát Giziné, a maga éles, emelkedő-ereszkedő hangján, ami mint éles olló, vágja el az álom szalagját. A kiáltást azonnal az álmos testek védekezése követi, mocorgás, forgolódás, távolból érkező szörcsögés, valaki a taknyát szívja fel a túloldalon. Ezzel még lehet nyerni néhány percet, míg Giziné végigmegy és visszatér a folyóson, egyelőre távolodik hangjának szirénázása. Addig is, visszasüllyedve a meleg hálózsák mélyére, még össze lehet bogozni az álom fonalát, még át lehet a szobába emelni a jóleső kábulatot, öntudatlanságot az álom túlpartjáról, alá lehet zuhanni a tigris hasába, miközben az agy mélyén már számol valami, jelzi, hogy csak pillanatok vannak hátra, jön, érkezik újra a kiáltás, s akkor már nincs pardon, az teljesen széttöri az álom tükrét, a kábulatot, az öntudatlanságot, és nincs mit  csinálni, ki kell kászálódni az ágyból, s le kell lépni a szúrós, szilánkos valóságba.

Lefeküdni már sokkal jobb. Jó utat engedni a napközben félreszorított álmosságnak, a végigunatkozott tanórák kótyagosságának, a szilenciumok döglődésének, amelyek ott ragadtak valahol az egész napos rohanás, tevés-vevés réseibe megtapadva, most azonban kikívánkoznak, kinyújtózkodni, elfeküdni akarnak. De nem megy egyszerűen a lefekvés. Nehezen csillapszik le a sok fiús lendület, kíváncsiság, akarat. Pedig, ha lassan is, de az elalvás fele mutatnak az események. A szomszéd ágyban Zika masszírozza Mihályt, akinek idevillan széles, izmos, meztelen háta. Mindenki Zikával masszíroztatja magát, csak most tűnik fel, mint régi görög szobornak, olyan a kinézete: göndör, gyapjas haj keretezi arcát, ajkai húsosak, orra széles, tekintete mindig vidám. A kékszínű masszírozógép van a kezében, amit mindenki félve használ, amióta, állítólag, Retek magán is kipróbálta. De mindegy mivel masszíroz, a végén úgy is a hajával kell befejezze a műsort, azzal kell csiklandozza a hátat, a leglégiesebb, legtünékenyebb simogatással. A „büdös sarok” még él, az ajtóval átlósan átellenben található két emeletes ágy; az alsó ágyakon Kristóf és Hajaska, felül Madár és Alki alszik. Alki nincs itt, biztos a budin cigizik. Hajaska megint a könyveit bújja. Felülről Madár dugja ki a pattanásos fejét, lefele tekintget, szeme riadt, mint mindig. Lekapcsolják a villanyt, összezár a szoba tere. Az ágyak, mint nagy testű állatok, sötétségbe burkolózva kérődzik fel magukból az egész napos mozgalmasságot: meg-meg mozdulnak, nyikorgó hangokat adnak ki. Még pörög az Omega Gammapolis című lemeze, „időm lejárt, a földet elhagyom”, dalolja Kápé zenéjét a szintetizátor csilingelésére ráúszó sejtelmes hang. Ma este Hevi forgatja a lemezt, ott görnyedezik az ajtó mellett, a lemezjátszó melletti széken, ő kell kifülelje, mikor alszik el Kápé, mikor szűrődik át a zenén egyenletes lélegzetvétele, hogy kikapcsolhassa a lemezjátszót, és ő is bemászhasson az ágyába. Mélyül egyet a sötétség. Furcsán tekergőző, sötétlila áramlatok indulnak el a levegőben, átvágnak a szoba terén, utat nyitnak a falon, a bezárt palettákon, kifele, a már alvó városba hívnak, ki az utcákra, át a folyón, be a Dzsungelbe. Utaztatni akarnak. Közben Alki is megérkezik, óvatosan próbál felkapaszkodni az emeletre, bevackolódik a piros hálózsákjába, elcsendesül. De ritkán alszik el így, néhány perc múlva ringatózni, finoman előre-hátra mozogni, nyikorogni kezd az ágy, lehet tudni, magához nyúlt, bár napközben váltig állítja, az ágyban sohasem veri ki, csak ingereli magát, készülődik péntekre, amikor végre kiengedi a vécében az egész heti feszültséget. Nem zavaró, megszokott ez az előre-hátra mozgás, megemel, elringat, bár a csikorgás már az álom falát kapargatja. Végre nem indul újra a lemez, Kápé biztos elaludt. Még szétválik a lilás áramlás, hogy feltűnhessen Flóra arca, de már nincs mibe kapaszkodni, egyszerre zuhan bele minden egy fekete lyukba. Összeér az éjszaka a reggellel.

„Ébresztő”.

De van, amikor mozgásba jön a szoba. Azonban nem folynak egymásba az események, hanem, mintha egy régi diavetítő dobná ki magából akadozva, egymás után villannak fel a képek. Tüske ül az asztal mellett, szürke, térdig érő, rojtozott szarvasbőrutánzat kabátjában. Egyik kezében egy hosszú, fémnyelű kést markol, a másik keze az asztalon nyugszik, tenyérrel lefele, széttartott újakkal. Visszafogott eszelőség, koncentráció ül a szemében, miközben a kést, egyre gyorsuló, de mégis hanyag mozdulatokkal, a széttartott újak résein keresztül az asztalba döfködi. Közben, az asztal két oldalán állva, Mihály és Cika labdát passzolgat, focizni készülnek hátra a salakra. Combközépig érő rövidnadrág van rajtuk, Mihály lábán a foszlott thrasher cipő. Erősek, ruganyosok, lendület van bennük; alig férnek a szobába. Az ajtó melletti emeletes vaságy alsó része a felső ágyszélekhez erősített narancssárga ágyterítőkkel van elfüggönyözve. A hétvégi délutáni alváshoz szokták így előkészíteni az ágy alsó részét, egy teljesen elsötétített teret hozva létre. De most nem alvás lesz, a szobarádió kezd működésbe, Alki, akinek gyönyörű, lányos hangja van, de „irtó ronda a feje”, röhög fel valaki, ezért kell letakarni, a lelógó ágyterítők mögé elrejteni, hogy onnan énekeljen kifele, a lágy, szívbemarkoló hangján dalolja, valahonnan távolról, szinte alig hallhatóan: „madárka, madárka, csámcsogó madárka”. Mennyire meleg van idebent. Ábel magyaráz. Mindig mond, mindig magyaráz valamit, ha kell, mesét is költ Aranka Sándorról, a székely betyárról, amit estenként, széles kézmozdulatokkal kísérve, a nagyoknak ad elő. Féloldalasan fekszik az emeleti ágyán, elfeküdve a házilag vart hálózsákján, akár egy hedonista filozófus. Csak a műanyagszálas, kék rövidnadrágja van rajta, de túl bő a nadrág neki, mindene kilátszik, és nem is ő az, aki beszél, hanem a puhány, enyhén hájas teste, alabástromszínű bőre. Beszéde furcsa kántálásnak hat. Az állítja: téved a determinizmus. Okról és okozatról beszél, pedig sem térben, sem időben nem érnek össze a dolgok. Két lap, két atom között üresség van, ahogy az asztal lába sem éri a földet. Minden lebeg, minden szál, repül. Ahol összefüggést, folytonosságot feltételezünk, ott üresség van, rések vannak, és csak azért nem zuhan magába a világ, azért nem omlik össze minden, mint egy kártyavár, mert a réseket kitölti az Isten. És hiába öltétek meg őt, csűri-csavarja tovább a szót, az, hogy itt vagyunk, egymással vitatkozunk, hogy áll ez a szoba, benne az ágyakkal, az asztallal, az éjjeliszekrényekkel, a kopott szőnyeggel, bizonyítja, hogy Isten létezik. Magyaráz Ábel, magyaráz, de lassan egybefolynak a szavai, beszéde mormolássá szelídül. De így is jó, így is igaz, amit mond. Olyan jó látni, hallani őt, a többieket. Ahogy tesznek-vesznek itt a szobában. Öröm van benne. Még úgy is, hogy nem érnek össze a dolgok, hogy rés, üresség van közöttük. Mintha nem is Isten, hanem valami elemibb, érzékibb tartaná meg, rendelné egymás közelébe ezeket a szilánkokat. Ami nem engedi, hogy teljesen elvesszenek, elemésztődjenek egy mélyebb áramlásban. Nézni kell őket, tovább kell részesülni az örömben. Mert nincs sok idő. Retek úgy sem hagyja. „Nagyszemű, nagyszemű”, becézget, szélesen vigyorog, miközben imbolygó lépteivel közeledik az ajtó irányából, és megpróbálja a hüvelykujját a szemgolyóba mélyeszteni. Egy darabig lehet védekezni, hátrébb lépni, kapálózni, de aztán csak le kell hunyni a szemet, miközben hatalmas hüvelyujja irritálóan ráfeszül a szemhéjra.

Most végre üres a szoba. Mindenki átment a suliba. Mintha csak erre vártak volna a szoba bútorzatai, bemozdulnak, lassú mozgásba, költözésbe kezdenek a szoba közepének az irányába, valahová az asztal előtérébe. Nem várt tér keletkezik ott, soha nem létező centrum, ami most mégis, mint mágnes vonzza oda a tárgyakat. Először az emeletes vaságyak kezdnek el vándorolni. Vaságy, vaságy hátán. Vaságyerdő. Vaskeretek, vassodronyok, rögzítőelemek sokasága. Lépegetnek előrefele, közben rázkódnak, dülöngélnek, csikorognak, nyikorognak, megmutatják kopottságukat, rozsdafoltjaikat, a használattól kifényesedett csavarmeneteiket. De nem csak az ágyak haladnak a szoba belseje irányába, hanem az összekoszolódott, a sok használattól összetöppedt, kirojtosodott, vizeletfoltos matracaik is útra kelnek, mint óriási tömlők szállnak a levegőben. Hanyagul odahajított ágyterítők lógnak le róluk a földig, mint hosszú uszályok söpörik tisztára a padlót. Fogy a tér a szoba közepén. Közben szétterül a kikopott szőnyeg, kékségével a lábak alá próbál befeküdni, hogy rajta tapodhassanak. De most nem jár errefele senki, csak a vastagtalpú gumipapucs hever ott elhagyottan. Az asztal is befele araszol. Máskor négyen is alig tudták odébb emelni, most magától mozdítja odébb a súlyát. A székek is követik, mint alázatos, hű szolgák sorakoznak fel mögötte. Még az Öreg házilag összeeszkábált éjjeliszekrénye tűnik fel két ágy között, az utolsó szabadon maradt helyet próbálja elfoglalni. Nincs is több hely, nem lehet moccanni az ágyak, a matracok, az asztal szorításából. Nem ellenségesek, nem fenyegetőek, de nem tudnak leállni, csak nyomulnak, nyomulnak előrefelé.

„Ébresztő”.

Hirtelen zaj keletkezik. Az ajtó tárul fel. Minden visszaugrik a helyére. Az ágyak, mintha mi sem történt volna, megint felsorakoznak egymás mellett, kisimulnak az ágyterítők, felrázódnak a párnák; fegyelmezetten várják az érkezőket. Alfréd és Kristóf az. Nagyszünet lehet, átrohantak a suliból, hogy néhány percre kiterüljenek az ágyakon, hogy végigfektessék, elnyugtassák a hetek, hónapok alatt a testükbe beívódott kényelmetlenséget, gyűrődöttséget.

Ezt is teszik. Cipősön nyújtóznak ki az ablak melletti két alsó ágyon, Kápé és Szécsi ágyában, miközben cinkoson egymásra vigyorognak. Alfréd még rápillant a karórájára, de már hunyják is le a szeműket, kezdődik a visszaszámlálás.

Puha az ágy. Jó elfeküdni rajta. Kápé mindig gondosan beveti maga után, nemcsak az ágyterítőt igazítja helyre, hanem a hálózsákját is kisimítja, a párnáját kiszellőzteti, felpuhítja, rendszeresen cseréli az ágyneműt: fontos neki a tisztaság. De az egész csontos parasztfiúteste jól mosottságot, tisztaságot áraszt magából, megregulázott, szögletes erőt; kunkorodik ki a mellszőrzete a kockás pizsamakabátja alól. Jó most elragadni tőle mindezt, alaposan kinyújtózni az ágyterítőn, és a test minden négyzetcentiméterével letapogatni és magába szívni az idegen ágyba bevetett kényelmet. Közben a két kart el lehet nyújtóztatni a test mellett, felfele fordított tenyerekkel, amelyeknek közepét finoman lehet simogatni, birizgálni az újbegyekkel, mint sohasem létező hegek helyét.

Valami mégis hiányzik. Több minden van ebben a szobában, amit csak ez a test nem tud letapogatni. El kellene érni a falakig, az ablakokat takaró palettákig, érzékelni kellene az ágyak közötti kimért távolságot, a sarkok tartóságát, az asztal mozdíthatatlanságát, a szőnyeg csiklandós kényelmességét. Ahogy mindez van, létezik valahol, kikezdhetetlenül, időtlenül, és ezáltal elhordozza, megtartja azt, ami valamikor megtörtént. A szem azonban le van csukva, látni nem lehet, a test pedig csak az ágy puhaságát érzékeli maga alatt. Csupán lélegezni lehet. Kifújni és belélegezni a levegőt. Lassan, egyenletesen. Mintha nem is a tüdő, hanem a két lapocka, a hát, a kiengedett farizmok, a vádlik, az egész egyenletesen munkálkodó test szívná fel valahonnan alulról a tágasságot, ami először belekényszerül a testbe, belefeszül, majd kienged belőle, szétterjed odakint. Érződik, ahogy a test egy nálánál hatalmasabb kényszernek engedelmeskedik, arra van rákapcsolva, az létezteti. Segít a lélegzés, segít a lecsillapított élet. Még a fáradt homlok is jobban kisimul, a szemgolyók meg-megrebbenve keresik a helyüket a lecsukott szemhéjak alatt. Több lesz a hely odakint. Ettől a test is elemelkedik az ágytól, magasabbra kerül, de csak azért, hogy egy még puhább, még befogadóbb valóságba érkezzen meg, és, mint egy hatalmas vízágyba, alámerüljön a szobába. Ami magába szívja, lehúzza a mélybe, hogy végre megérezze, hol van, hol is volt mindörökké. De ott a mélyben hiába szívja be és engedi ki a levegőt, hiába keresi a be- és a kiáradást, az egész nem ér el sehova. Nem rések vannak ott, nem a dolgokat egymástól elválasztó üresség sivít kifelé.

Nincsen ott semmi.

És már nem egyenletes a lélegzés, hanem felgyorsul, kapkodóvá válik, zihál, kapar, ami széttördeli a puhaságot, az ágyat maga alatt, felforgatja a szobát, összekuszálja a bentlakást. Miközben érzi, valaki a kezét kezdi rángatni, mozgatni. „Lekéssük a matekórát”, hallja meg Alfréd sürgető hangját, hallja meg a Gizinéét.

„Ébresztő”.