Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

T. Kiss Tamás regényrészlete

Az ember, akiben egy cseppnyi nyomozóvér, egy csipetnyi detektívszenvedély vagy csak egy kevéske kíváncsi hajlam is van, ilyenkor persze megkérdezhetné, hogy mégis mi a fene köze lehet egy teljesen átlagos festékszagnak egy kisfiú szerda délutáni erekciójához.

T. Kiss Tamás 1987-ben született Magyarkanizsán. Író, magyartanár, gördeszkás. Legutóbbi kötete, A tükörtestvér, 2012-ben jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában.


 

Samu sejti

 

– regényrészlet –

 

Samu aznap meglehetősen sokat töprengett ezen. Mármint, hogy mégis mi üthetett belé akkor. Mi okozta azt a nem várt vértódulást a lába közé, amikor ő egyáltalán nem is gondolt semmi olyanra.

 

Semmi csúnyára, semmi perverzre.

Semmi felnőttesre.

 

Samu amúgy sem az a fajta gyerek volt. Meglehet, egynéhány számítógépes szerepjátékban volt, hogy többször elidőzött annál a résznél, amikor a pucér női karaktereket kellett felvértezni, vagy mindenféle mágikus öltözetbe bújtatni, de sosem volt az a fajta, aki felnőtt tartalmak után kutasson a neten, és önmegismerés céljából papírzsebkendők tucatjait használja el naponta. Nem is azért, mert nem volt rájuk kíváncsi, mert az volt, csupán gusztustalannak, furcsának és túlságosan kínosnak tartotta a szaporodással kapcsolatos zavaros tevékenységeket.

 

Samu mindenesetre nem tudta, hogy az erekcióját megmagyarázandó elsőszámú nyomokat nem a fejében kell keresni. Mert ő valamiért rögvest arra gondolt, hogy a gondolataiban volt valami nem oda illő. Valami titkos, valami perverz. Pedig akkor épp nem volt. A teste szokatlan reakcióját kiváltó ok valójában ott volt az elméjén kívül. A felelős ott hevert tőle nem is olyan messze a konyhában, de Samunak akkor még fogalma sem volt, hogy mi is az. Annál jóval agyafúrtabb nyomozónak kellett volna lennie, hogy rájöjjön mi okozta azt, amit még nevén nevezni sem szeretett annyira szívesen.

 

Az ok valójában egy illat volt. Méghozzá egy nem is akármilyen illat. Na nem kellemes női parfüm, és nem is olyasvalami, aminek közvetlen módon köze lett volna az angoltanárnőhöz vagy úgy általában a női testhez.

 

Nem feromon volt, és még csak nem is egy nyitva hagyott szerelmi bájital lilás gőze. Igazából még illatnak nevezni is túlzás kissé, szag volt az inkább. Egy teljesen hétköznapi, gyakorta érezhető szag, amellyel sűrűn találkoznak emberek, és ússzák meg mindenféle merevedés nélkül.

 

Az szag a radiátor alól jött, de erős, semmivel sem összetéveszthető aromája jóformán az egész házat beterítette.

 

A szag, amely annyira megtréfálta, sőt felborította Samu hormonegyensúlyát, valójában az egyik festékesdobozból jött.

 

Az ember, akiben egy cseppnyi nyomozóvér, egy csipetnyi detektívszenvedély vagy csak egy kevéske kíváncsi hajlam is van, ilyenkor persze megkérdezhetné, hogy mégis mi a fene köze lehet egy teljesen átlagos festékszagnak egy kisfiú szerda délutáni erekciójához. Ahhoz, hogy erre a kérdésre megtaláljuk a választ, vissza kell utaznunk egy kicsit az időben. Egészen pontosan négy évet...

 

A helyszín Samuék egyik szomszédjának az udvara. Samu és a tőle két évvel idősebb Dénes épp világmegmentőset játszottak egy posztapokaliptikus világban. Samu egy ultramodern technológiával kifejlesztett személyiségzavaros kibernetikus organizmus, azaz kiborg volt, Dénes pedig egy balul sikerült génmodifikációs kísérlet következtében agyilag deformálódott őrült tudós. Legbelül mindketten mélyen elvesztek önnön jóságuk és gonoszságuk zavaros határmezsgyéjén, a világ kiszolgáltatottsága és az emberiség megmentésének magasztos célja azonban összekovácsolta a két antihőst, hogy ketten összefogva felvegyék a kesztyűt a világtörténelem valamennyi ikonikus gazfickójával, akiket egy elvetemült tudós egy időgép segítségével repített 2028 júliusának Kanizsájába. Pontosabban Dénesék, vagyis DnS Professzorék hátsó udvarába.

 

A két hős még maga sem tudta, hogy a jó ügyet szolgálja-e azzal, ha a címeres gazfickók ellen fordul, vagy inkább ők is az emberiség módszeres kiirtása mellett döntsenek. Hosszas tépelődés, és számos pro és kontra érv számbavétele után a két hős végül úgy dönt, ad még egy utolsó esélyt az emberiségnek, a történelem antikrisztusai ellen fordul, és megkezdi a fegyverkezést a Világ Legnagyobb Csatája előtt.

 

Így Samu és Dénes, vagyis SzikraBot és DnS Professzor azt találják ki, hogy elfoglalják Dénes apukájának, Bandi bának a műhelyét, amelyet majd laboratóriummá és titkos főhadiszállássá alakítanak át.

 

Dénes apukájának a műhelye az udvar végében volt található, a kerti sütöde és a nagy diófa mögött, amelyre Bandi bá’ egy régi gumiabroncsot akasztott, hogy azon hintázzanak a gyerekek. Annak idején homokozót, mászókát is épített a gyerekeknek, hisz bár nem volt nagy szociológus, azért sejtette, hogy a béta generációs kölyköket már jóval keményebb dió lesz csak úgy kicsalogatni a természetbe, ezért próbált beleadni mindent, ami tőle tellett. Bandi bá is digitális benszülött volt, ő maga is Sega Megadrive II-őn, meg Pentium I-esen nevelkedett, de az ő idejében még jóval több időt töltöttek a gyerekek füvön, mint fotelban. Már csak azért is, mert az elmésebb szülők nem engedték csak úgy, hogy a gyerekek görnyedt hátú, pattanásos kockafejek legyenek, ezért ha néha kemény szóval is, de megpróbálták kizavarni fiaikat, lányaikat a szabad ég alá. Bandi báéknál ezért a régi hagyományok és értékek már nem a népszokások és a kézműves mesterségek továbbadásában merültek ki, hanem egészen egyszerűen abban, hogy csemetéiket még mindig a természet szeretetének és tiszteletének szellemében neveljék fel. Bandi bá’ ezért Dénesnek kiskutyát hozott, telente madáretetőket aggattak az udvar fáira, karácsonyra pedig csillagász távcsővel lepte meg, és együtt kémlelték az eget. Nyaranta gyalogtúrákat tervezett különböző helyekre, az erdei gémtelepre, a csodakúthoz a járásra, meg tulajdonképpen mindenfelé, amerre nem lehetett úton útfélen emberi kéz nyomaira bukkanni.

 

Bandi bának máskülönben egy igazi ősi mestersége volt, ami már igencsak ritkaságszámba ment azokben az időkben. Asztalos volt, ami nem azt jelenti, hogy asztalkészítéssel kereste a kenyerét, hanem hogy fából (asztalon kívül) mindenféle egyéb dolgokat, főleg bútorokat és beltéri faalkalmatosságokat készített. Nem 3D-s nyomtatóval. Fából. Vésővel, fűrésszel és kalapáccsal. Mint az öregek a múlt évezredben. Ráadásul nagyon jó is volt a szakmájában annak ellenére, hogy sem egyetemi diploma, sem egyéb országosan elismert okirat nem igazolta az ő szakmában való jártasságát. Állítólag az apjától tanulta. Az apjától! Nem a felnőttképzési központban, nem internetes kurzuson és nem is virtuális-szakképesítéses holo programokon. A saját vérszerinti apjától, aki, fogadni merek, hogy soha nem rendelkezett semmiféle pedagógusi, de még oktatói végzettséggel sem. Szóval maradjunk annyiban, hogy régen, merőben máshogy mentek a dolgok.

 

Bandi bá udvarvégi műhelye pedig igazán izgalmas helyszínként szolgált a két fiúnak, akiknek kutatóközpontra, búvóhelyre és főhadiszállásra volt szüksége a világ gonosz seregeinek leigázásához. Nagyjából az össszes képregény, videójáték és akciófilm ősellenségei és bajkeverői próbálták uralmuk alá hajtani a földet, ezért SzikraBotnak és DnS Professzornak minden seprűnyelet, akácfavesszőt, játékpisztolyt, rajszöget, drótköteget, ruhacsíptetőt, vaskallantyút, százasszöget, bádogdarabot, kukoricacsutkát és gatyamadzagot el kellett koboznia, hogy azokból nukleáris tölteteket, hőkövető rakétákat, infraszemüvegeket, lézer- és plazmaágyúkat meg térgörbítő energiakapukat hozzhassanak létre.

 

Egy asztalosműhelynél nem is akadhatott volna ideálisabb hely efféle titkos tevékenységekre. Tele volt szerszámmal, alapanyaggal és mindenféle fahulladékkal. A vastag lábú satupad alatt több tíz centi vastag faforgács gyűlt össze, ahová hidegebb időben mindig bevackolt Dénesék kutyája, a Prézli. A falakra csavarkulcsok voltak aggatva méret szerinti növekvő sorrendben, a falnak támasztva félben hagyott széklábak és frissen csiszolt könyvespolcok pihentek. A félig betolt óriásfiókokból reszelők, fúrófejek, kombinátfogók és fűrészélek kandikáltak ki, a polcokon több tucat literes vödör sorakozott bennük mindenféle lakkal, kenőolajjal, festékkel, lazúrral, hígítóval, alapozóval és oldószerrel. Ezen vödröknek volt köszönhető a semmivel sem összetéveszthető, masszív műhelyszag. Ezenkívül leheletvékonyan mindent beborított a finom fűrészpor, akár a korán érkező, Mikulás-napi szűzhó.

 

De ami a történetünk miatt a leginkább érdekes, hogy a falakat, a számtalan szerszámon kívül, lejárt naptárak is borították. Méghozzá olyan naptárak, amelyeken hiányos öltözetű vagy teljesen meztelen nők pózoltak furcsábbnál furcsább helyeken. Az egyik például egy tűzpiros autó motorháztetőjén ült terpeszben, széttárt lábai közt nedvesen csillogtak nőiségének rózsaszín lepkeszárnyai, szemével kihívóan nézett a lencsébe, ajkait résnyire kitárta, rajta a rúzs olyan vörös volt, akár a sportkocsi, amelyen ült. Egy másik nő a szalagfűrész feletti képen egy furcsa pikniken lehetett megörökítve, mivel egy fűre terített kockás takarón helyezkedett el négykézláb, felcsúszott miniszoknyája alatt nem volt bugyi, fenekének libabőrén táncoltak a napsugarak, szőke haján izzott a verőfény. Szalmakalapjába mezei virág volt tűzve, borsónyi ánusza az ég felé nézett. Megint egy másik lány egy igen régi, 2008-as naptáron egy kocsma bárszékén ült, kigombolt ingéből kibuggyant egyik melle, melyet jobb kezével tartott alá. Bíborszínű mellbimbója nagyobbnak tűnt, mint egy tejesüveg szája. Alul csupán egy fekete neccharisnyát és egy ugyanolyan színű harisnyakötőt viselt, szájában egy koktélcseresznyét tartott, vénuszdombját domborított fenékkel finoman hozzányomta a bárszék bőrborításához. Ezeken kívül még számos lejárt naptár díszelgett a műhelyben, amelyek fotói a fedetlen női testeket a legkülönbözőbb szögekből próbálták megörökíteni. A megvilágítás, a kompozíció és a mélységélesség mind a legpontosabb, legprofibb kezek munkáját dicsérték, ám a képek elsősorban mégsem műkedvelőkhöz, esztétákhoz és a művészetekben jártas emberekhez szóltak. Sokkal inkább a hétköznapi férfiemberhez, akiknek sanyarú munkaórákkal telített napjait egy-egy parázna másodpercre valamiért szebbé tudta varázsolni a női nemiszerv látványa.

 

Magyarán Dénes apukája alighanem annyira szerethette a puncikat, hogy akkor is azokat nézegette, ha Dénes anyukájának nem volt ideje a sajátját megmutatni neki.

 

Akkoriban Samu még nem sokszor találkozott a nőiség, az erotika és a meztelenség efféle megnyilvánulásaival. Halványlila fenéklyukak, redőzött szeméremajkak, lakozott lábujjkörmök és nedvességtől csillogó klitoriszok között bolyongott hősünk, és érezte, ahogy új kérdések kezdenek megfogalmazódni a fejében. Sokáig figyelte a képeket, percekig elidőzött a részleteken, minden fotón másmilyennek tetszett előtte a női punci. Az egyiket finom piheszőrök borítátták, a másik kopaszon fénylett, volt amelyiknek a kisajkai szétnyíltak, akár egy virág szirmai, míg más esetekben teljesen elrejtőztek a nagyajkak közé. Samu ekkor érezte először azt a fajta kellemes bizsergést a lábai közt, amelyet – akkoriban még úgy gondolta –, csak a ruhátlan női test látványa tud előidézni egy férfiban. A csiklandós, viszketeg, mégis kellemes érzés egyre csak nőtt benne, Samu pedig nem tudta levenni tekintetét a képekről. Egyre közelebbről próbálta vizsgálgatni a részleteket, akár egy tudós vagy egy igazi detektív, aki apró nyomok után kutat. Egyre közelebb furakodott a naptárakhoz, és csak nézte a nőket, nézte az finom piheszőröket, a gömbölyded formákat, a mellbimbók apró, alig kivehető ráncait, és a különböző domborulatokat minden cél nélkül. Azt nem tudta megérteni, pontosan mi örömet is lel bennük, mégsem bírta levenni róluk a szemét.

 

Dénesnek ezek a képek szemmel láthatóan már nem voltak olyan érdekesek, mint unokatesójának, aki akkor járt először a műhelyben. Samu azt ugyan nem tudta, hogy Dénes kukija vajon feláll-e a fotók láttán, de nem is merte tőle megkérdezni. Viszont Dénes, látván Samu hipnotikus állapotát, mindenesetre megjegyezte:

 

– Csak azt nem értem, hogy akkor már miért nincsenek meztelen emberes képek anyu konyhájában is…

 

Samu csak meredt a képekre, próbálta felfogni a céljukat, a hasznukat, bármiféle jelenvalóságukat egy műhelyben. Azt még csak-csak megértette volna, ha a naptárak nem lettek volna már régesrég lejárva, hiszen akkor legalább a dátumozás segíthette volna a mesterembert a határidők pontos betartásában. De így? Csaknem húsz évvel később? Talán régiségnek számítottak, és Dénes apukája nem szívesen vált meg a sok antik holmitól valamiféle nosztalgikus, szentimentális okból?

 

Ezekre a kérdésekre azóta sem kapott választ. Sőt, csak még több kérdést tett fel magának azóta is. Az évek alatt próbálta megérteni az eldugott női testrészek különös vonzerejét, és habár tudta, hogy ennek valószínűleg semmi köze a gravitációs elméletekhez, továbbra sem hagyott fel a szigorúan tudományos jellegű, sokszor mégis zavarba ejtő kísérletezésekkel.

 

– Ha azon lapozol egyet, akkor azt látod, hogy egy nő franciakulcsot dug a micsodájába – mutatott Dénes az egyik helyi autószerelő műhely 2014-es kalendáriumára. – A májusnál van, asszem.

 

Samu nem szólt semmit. Nehezen jöttek szájára a szavak, és amúgy sem akart túl lelkesnek tűnni. Maga sem tudta, mért, de nem érezte helyénvalónak, hogy idegen felnőtt nők erogén zónáit fürkéssze, legszivesebben azonban mohón átlapozta volna valamennyit. Néhány perc alatt átszáguldott volna a kétezres évek első két évtizedén, és még a számára utálatos hónapokat sem ugrotta volna át, sőt legszivesebben az otthon hagyott nagyítóját is előkapta volna, hogy a legnagyobb alapossággal térképezze fel a női test mikroszkopikus titkait.

 

Már egyre kevésbé érdekelte a rá és DnS Professzorra váró ezernyi gazfickó, az alvilág söpredéke, a megannyi lator, a sok gyilkos hajlammal megáldott kegyetlen széltoló. A világ megmentéséhez fűzött nagyszabású terveket szilikon mellek árnyékolták be, a szuperfegyverek megépítését szorgalmazó elképzeléseiket pedig részletgazdag vaginák tették lapátra. Többé már nem volt fontos az emberiség sorsa, a sok örökérvényű erkölcsi tézis, és a megannyi hablaty a nemességről és a jóságról. Csak puncik léteztek, didik és fenekek.

 

Ha azon a napon dőlt volna el a világunk sorsa, akkor ezeket a sorokat már nem olvasná senki. Hiába, a férfi szív már csak így működik, ámbár ezt Samu akkor még nem tudta. Nyolc éves fejjel még fogalma sem volt, hogy minden világmegváltó terv, valamennyi nemes cél, és az összes hősies és romantikus ábránd egyszerre szűnik meg létezni, ha puncit lát az ember.

 

Samuban mindez csak hosszú évekkel később tudatosult. Mármint, hogy egy férfi milyen messzire tud elmenni egy nőért. A festékszaggal kapcsolatos megmagyarázhatatlan dolgokat azonban röviddel az angoltanárnőnél történt eset után megfejtette.

 

Amint rájött, hogy mit jelent a feltételes reflex kifejezés.