Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő: A keretein túl

Fotó: Pápai Zoltán

mégis / fákat ölelnél kiszáradásig

Bővebben ...
Költészet

Nagy Balázs Péter versei

Fotó: Pinczési Botond

Így lehet hát megismerni magamat, / mint szavaimat visszhangzó mitológiát

Bővebben ...
Műfordítás

Vetle Lid Larssen (f. Patat Bence): A csillagtudósok

Fotó: a szerző archívuma

És az expedíció harmadik tagja, a magyar Sajnovics? Ő vajon már a kezdeti szakaszát élte annak, ami tragikus sorsát okozta? Úgy vélem, erről megoszlanak a vélemények. Nem tudom, Ön mennyi információ birtokában van. Az a különös, hogy kedvelem Hellt: szent volt, tudós, a nagy igazság harcosa. De miért döntött úgy, hogy becsapja az egész világot?

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Mari egy napja

Fotó: a szerző archívuma

Langymeleg, tavaszias idő fogadta, mikor kilépett az utcára, ezért úgy döntött, hogy a hosszabb úton indul el haza. Már egészen közel járt a kedvenc pékségéhez, amikor hirtelen erősen nyilallni kezdett a homloka. Érezte, hogy a szarv jelentősen megnőtt, és így már bizonyára a kendő alatt is szembetűnő.

Bővebben ...
Próza

Gyenge-Rusz Anett: Asszonyról asszonyra

Fotó: a szerző archívuma

Ahogy teltek a hetek, hónapok, kitapasztalták, mikor hullajtja Terike a holdvérét. Olyankor nem nyúltak egymáshoz. Egyszer előfordult, hogy idő előtt nekiláttak. A falu legfürgébb kecskegidája nem tudott olyat ugrani, mint Terike azon az estén.

Bővebben ...
Költészet

Karácsony Orsolya: Fészekrakás

Fotó: A szerző archívuma

Átrendezzük a semmit, / nézzük ahogy mozog

Bővebben ...
Műfordítás

Christianne Goodwin (f. Princes Beáta): Nagymamavers

Fotó: Félegyházi-Vigh Tamás

De hogy hibáztatnám őket? / Rémes ennek a versnek / az akusztikája

Bővebben ...
Próza

Kovács Adél Jenifer: Ködöt lélegzek (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

felemelem a bal lábamat, hogy kilépjek a bugyiból, megtántorodok, de nem esek el. a vizes talpamra homokos föld tapadt. mint a fogfájás, ahogy az idegen át egyenesen az állkapocsba, az egész arcba, az egész fejbe hasít, úgy villódznak előttem a képek.

Bővebben ...

Dragomán György prózája

Apám orvosi táskájának ánizspálinka, kézfertőtlenítő és szappan szaga van, régi poros szag, szeretem. Az jut eszembe, amikor apám gyerekkoromban meghallgatatta velem a saját szívdobogásom, előveszem az összecsavart sztetoszkópot, a fülemre illesztem, hideg, az érzés ugyanaz, mint gyerekkoromban, a hallgatófejet a köpenyem alá dugom, a szívemre szorítom.

Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen. József Attila-díjas író, műfordító, A pusztítás könyve, A fehér király, a Máglya szerzője. Műveit harmincnál is több nyelvre fordították le. Budapesten él.

 

A lázmérő

 

Morcsányi Gézának

 

Apám orosz füzetét tíz évvel a halála után találom meg. Az orvosi táskájában van, a régi sztetoszkópja és a többi réges-rég nem használt műszerei alatt. Úgy emlékszem, hogy van abban a táskában egy régi lázmérő, és tényleg, meg is találom, kopott vörös papírtokban van, a higany vagy három helyen is megtört benn, de lerázom, aztán a bedugom a hónom alá.

Apám orvosi táskájának ánizspálinka, kézfertőtlenítő és szappan szaga van, régi poros szag, szeretem. Az jut eszembe, amikor apám gyerekkoromban meghallgatatta velem a saját szívdobogásom, előveszem az összecsavart sztetoszkópot, a fülemre illesztem, hideg, az érzés ugyanaz, mint gyerekkoromban, a hallgatófejet a köpenyem alá dugom, a szívemre szorítom.

A szívem dobog, hallgatom, ahogy belenézek a táskába észreveszem, hogy oldalt van egy szakadás a posztóbélésben, valami kiáll belőle, megfogom, egy fűzet gerince az, kihúzom a bélés mögül.

Régi szürke füzet, az van ráírva napló.

Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy nem fogom kinyitni, nem fogok belenézni, visszarakom inkább szépen a helyére, de nem bírom ki. Kinyitom, belenézek.

Az első oldal tetején egy dátum, számolás nélkül is tudom, hogy apám tizenöt éves lehetett, a dátum át van húzva, alatta sorban orosz cirill-betűs szavak, mellettük a fordítás. Apám fiatalkori kézírását sose láttam, de azért felismerem.

Nem tudok róla, hogy apám tudott volna oroszul, arról se, hogy tanult volna.

Az egymás alá írt szavakat olvasom, próbálom kitalálni, hogy honnan lehetnek, ötletem sincs,

A hetedik vagy a nyolcadik oldalon a szavak véget érnek, a következő lap tetején egy magyar mondat van felírva, „Nem ér az élet semmit, lobos jegenyefák nélkül.”

Jól ismerem ezt a mondatot, elég elolvasni, máris apám hangján hallom, sokszor mondogatta.

A mondat alatt orosz mondatok, vagyis ugyanaz a mondat több variációban, egyes szavak kihúzva, átírva másokra,

Nyilván le akarta fordítani ezt a mondatot oroszra. Vagy legalábbis megpróbálta.

Lapozok, a szöveg a következő oldalon is folytatódik, újabb variációk, tele velük a lap, a szemközti oldalon aztán már csak egy mondat lehetett, a tisztázat végeredmény, vastagon feketén át van húzva. Ha tudnék oroszul, akkor se tudnám elolvasni.

Itt adta fel, gondolom, ahogy becsukom a füzetet, egy régi fénykép esik ki a lapok közül, egy kamasz lány van rajta, ijedten mosolyog, haja vastag fonatban fehér blúzzá bal oldalán, a copf végén nagy fekete masni, egy cirill betűs feliratot takar el.

Felemelem a képet, visszateszem a füzet lapjai közé, a füzetet pedig visszadugom be a táskába, oda ahol megtaláltam.

Kihúzom a hónom alól a lázmérőt, a higanyszál töretlenül áll, harminchét kettőt mutat. Ez még nem láz, ez még csak egy vacak kis hőemelkedés.