Senki nem szól ránk - Nyerges Gábor Ádám regényrészlete

Részletek

Írta: Nyerges Gábor Ádám

Bödön. Áll a színpadon, keze a zsebében, rajta farmerdzseki, a fején (mivel rendes kavbojkalapja - szerencsére vagy pechjére? - senkinek sem volt) szalmakalap.

Hogy mi leszel?, értetlenkedtek csöppet a Frost-szülők, nagyjából olyan fintorral, mint amikor még maguk sem tudják eldönteni, hogy bosszankodjanak-e, netán felkészüljenek valaki szidalmazására, aki ilyen kellemetlen helyzetbe hozta egyetlen fiukat, vagy esetleg kacagjanak egy jót a kedves, vidám történeten. Valami kicsi izé, röhögte Tóni, maga is érzékelve a helyzet komikumát. A család nem jutott előrébb a kölcsönös megértés igencsak csúszós, vékony jegén, így Tóni ennél valamivel kifejtettebb magyarázkodásra szorult. Mert hogy a Világlegjobban gólyaavató volt kilátásban. Bár a szülők annyira nem ódzkodtak a hír hallatán, mert hiszen fontos, hogy a gyerek megfelelően szocializálódjon és ne izolálódjék a környezetétől, amint azt valami mostanában olvasott, életmód-magazin gyermeknevelési újságcikke is nem győzte hangsúlyozni, Tóni azért egy cseppet idegenkedett ettől az egésztől. Nem mintha nem akarna elmenni, igyekezett már előre elfojtani a még csak épp kitörni készülő családi szózatot, melynek nagyjából az lett volna a lényege, hogy Tóni lehetőleg ne próbáljon kilógni a sorból, deviáns és különc lenni, hogy aztán majd ő legyen a furcsa gyerek, aki még gólyaavatón sem volt. Ezen ott lesznek a tanárok is?, kezdett a szózat előkészítésének finom terepmunkájához Frost Anyuka. Nem tudom, vonta meg a vállát Tóni, biztos. Az Ofő tuti, annyira készül rá. Csak mire kimondta, tudatosult benne, hogy az imént mekkora öngólt lőtt. Akkor nincs is vita, ott leszel, jelentették ki lényegében kórusban a Frost-szülők, Tóni pedig amolyan félig tele, félig üres pohárnak érezte magát, végtére is a szózat elmaradt, ez mindenképp örömteli, így viszont tárgyalás nélkül született statárium-jellegű ítélet, mellyel szemben kár is megpróbálnia demokratikus ellenzékként finoman, de határozottan ágálni, ott kell lennie a gólyaavatón. Ahol meg majd ki tudja, mi fog történni. Mármint annyit tud, hogy hogyan kezdődik: ő lesz majd a Kicsi Izé. Na de utána jönnek a meglepetésfeladatok, a cikis dolgok, a megalázó hülyeségek. Menjen ki mézzel bekenve, egy szál alsóban az utcára öngyújtót kérni, meg ilyenek, az összes amerikai tinivígjáték tele van ilyen szivatásokkal, amelyek közül ez még a legszelídebb volna. Tóni szeretett magára pragmatikus gondolkodóként tekinteni, aki, bár életének (a nyelvtanórákat leszámítva) épp ebben a pillanataiban számított a legkevésbé életigenlőnek, összességében mégis igencsak jó viszonyt ápolt a földi létezéssel, mely jó viszonyhoz a továbbiakban is ragaszkodni kívánt. Kellett tehát egy terv, amivel úgy lehetne túlélni az elvárt szocializálódást, hogy mégis meg lehessen lépni. Volt persze magának a helyzetnek valami finom, abszurd pikantériája, hogy míg az amerikai filmekben a tinik rendszeresen azt tervezgetik, hogyan szökjenek el otthonról az aggódó szülők tudta nélkül a bulikba, ő épp a buliból való hazaszökésen munkálkodik, mit ad isten, épp a kevés bulizás miatt aggódó szülőkhöz. Ja igen, a Kicsi Izé, hogy mi a franc is van azzal, zökkenti vissza a valóságba a szülői kérdés. Mi lenne, minden osztálynak elő kell adnia valami hülye klipet, mármint ki kell találni egy klipet egy dalhoz és erre kell ott hülyéskedni, ennyi. Ők ezúttal, legpechesebbként egy Dopeman-dalt kaptak (Frost Apukában az elbeszélés ezen pontján már épp kezdett is megérni az elhatározás, hogy márpedig az ő fiából, egy Frostból még a vicc kedvéért sem lesz valami nagydarab, trágár tahó, még hogy Dopeman) és az a hülye gyerek, itt egy név következett, a "Sziránó" (amelyik nem volt a gólyatáborban?, kérdezte enyhe fintor kíséretében Frost Anyuka), ja, biccentett Tóni, szal az vállalta, hogy ő lesz a Dopeman, mert senki nem akart akkora büdösbunkó lenni, röhögött bele a végébe. Mi mondtuk, hogy a Bencecil (az a nagydarab lökdösődős, kérdezte Frost Anyuka, fia gyors bólintásának kíséretében) sokkal jobban passzolna, pont elég nagy paraszt a szerephez, még nem is kéne nagyon színészkednie, de akkor fellökte a Snecit (itt nem volt kérdés, hogy az melyik, Schneider már telefonált egyszer Tóninak, így a vonal másik végéről Anyuka is ismerte), úgyhogy nem erőltettük. Értitek, annyira tahó, hogy nem vállalja, hogy ő legyen a tahó, röhögött tovább Tóni. Na de akkor te hogy kerülsz a képbe?, tudakolta még mindig csak kis adagokban foszló gyanúval Frost Apuka. Hát hogy tudjátok, van a Dopemannek az az alreppere, vagy ilyen csicskása, mittudomén, a Kicsi... Na. Ez nem ugrott be akkor se, a Kicsi Izé, vagy mi, na hát addig baszogattak, amíg azt meg elvállaltam én. És akkor ti csak rátátogtok a dalra, ugye?, kérdezte Apuka, de már a kérdés feltevése előtt, egyeztetés nélkül megszületett Anyukával egytertésben a kimondatlan megegyezés: ez így még rendben van. De aztán rajtad ne maradjon ez a Kicsi Izé név, mert később még meg fogod bánni, tette hozzá Frost Anyuka. Tóniból önkéntelenül is felbuggyant egy kisebb röhögés, ahogy elképzelt egy embert (persze lehetőleg azért nem önmagát), akit folyton Kicsi Izének szólítanak, pláne, hogy repperként még ez is a művészneve. Így megy oda csajozni is, hogy heló, Kicsi Izé vagyok, lenne kedved... idáig jutna, míg a csaj fitymáló nézéssel faképnél hagyná. Több komolyságot, ha kérhetnénk, szólt rá Frost Apuka halálos komolysággal, de a fia röhöghetnéke már ez előtt pár másodperccel átragadt Anyukára is, a kétharmados többség pedig végül az ő minden erőfeszítésén is felülemelkedett, az utolsó szótagok kiejtése közben már maga is kuncogott. Kicsi Izé, az eszem megáll, mormogta maga elé még mindig mosolyogva, a dolgozószobájába menet.

Azért elég nagy fasz ez is, állapította meg magában, a rokonszenv egyértelmű, mi több, legmagasabb fokú jeleként Tóni, mikor Sziránó osztályterem-rendezés közben, épp az egyik pad egyik végét emelve magyarázni kezdte neki az ötleteit, amikkel feldobható lenne ez az egyébként silány és fantáziátlan, szar elképzelés. Érted, legyen valami története, abban, hogy mászkálunk le föl és ilyen repperesen hadonászunk, nincs semmi eredetiség. Tóninak, bár a maga részéről sosem állt volna le padcipelés közben arról értekezni, hogy hogyan lehetne eredetibbé tenni egy Dopeman-klipet, maga a szándék szimpatikus volt. Ugye jól emlékszem, te leszel a Kicsi Izé? Haha, Kicsi Izé, röhögött Sziránó, de azért nem nagyon, nem a másik megbántása lehetett a cél. Ja, morgott somolyogva Tóni, de kussolsz, mert verés lesz, mondta, felmérve a helyzetet, hogy Sziránó erre röhög-e. Röhögött. Ne haragudj, hogy is hívnak, mármint igazából, tudakolta, míg letették a padot. Frost Antal, igen, mint a Family Frost, Frost Family, el ne kezd, mert... verés lesz. De mi, így sz-szel? Hát, esszel ejtve, de s-sel írjuk, Frostnak, mint a...  Höhö, fos. Fos Antal, ez még sokkal jobb is, mint a Family Frost. Anyád, röhögött Tóni őszinte elismeréssel, Sziránó átment a próbán, jó fej. Nyugi amúgy, nekem is van egy becenevem, amit nem igazán szeretek, általánosban mindenki Sziránónak hívott. "Sziránónak", vonta fel a szemöldökét Fos Tóni, aki innentől már csak Fostóni volt, természetszerűleg, néha esetleg Jacque Fosch (Zsák Fos), Family Fos és egyéb ilyenek. És szabályosan idézőjelben ejtette ki Sziránó, pardon, "Sziránó" nevét. Úgy, ahogy erre a hülyére már az első pillanattól nézett is, hogy ezt a faszit egyszerűen nem lehet komolyan venni, ergo épp ezért őt kell a leginkább. Hát akkor... "Sziránó", szevasz, mondta és kezet fogtak, repper és alrepper, még a próba megkezdése előtt.

Mert hogy Osztályfőnök még erre is gondot fordított, nehogy az ő kicsikéi felsüljenek, meg amúgy is milyen jó kis móka ez (az, bazmeg, hat óra Világlegjobb után, úgy, hogy a héten már két dolgozat is lesz, hogy szarnád össze magad – gondolta némiképp hálátlanul az artikulálhatatlan népharag). Így a heti osztályfőnöki első felét töltötték csak fontos dolgok megbeszélésével, úgyismint, ki hogy érzi magát az új közösségben, milyennek találják egymást, hogy érzik magukat lelkileg, majd ez után jött a terem átrendezése, padok a falhoz, székek rájuk, jött a nyelvóráról ismerős magnó, amiből ezúttal kivételesen nem erőltetett, idegennyelvű szituációs gyakorlatok, hanem (Osztályfőnök unokaöccse jóvoltából, akinek megvolt az emlegetett lemez), az, hogy: Meg-basz-lak, amikor akarlak, úgyis megbaszlak. Osztályfőnök zavarba jön, ez akkor nem az a szám, hebegi (és reméli nagyon hogy tényleg nem ez az), míg Osztály (elsősorban a hím egyedek) amennyire a tekintélytisztelet engedi, röhögnek. Enyhén elpirulva maga Osztályfőnök is nevetgél zavarában, miközben a ki tudja, hova tett cédétokot keresi a dallistával, épp a táskájában kutat, majd meggondolja magát, mikor a dal odaér, hogy hogyan vethetnél ennek véget, de most megbaszlak, érezni fogod, mint a szűz buzi, mikor száraz pélót kap a likába és nagyon fáj neki, és inkább visszasiet a magnóhoz, kinyomja a zenét. A helyzet már majdnem komoly, elvégre még csak nem egészen két hete ismeri ezeket a gyerekeket, ki tudja, nem meséli-e el az egyik otthon, hogy osztályfőnöki órán homofób dalokat hallgattak, amiket maga Osztályfőnök hozott be és játszott le nekik, tanítási órán. Még jó, hogy a folyosóra (remélhetőleg) nem hallatszott ki.

Már épp kezdene kétségbeesni, mikor a terem végéből halk brummogást intéznek felé: kilences. Tessék? Izé, a kilencedik szám, Tanárnő, dörmögi Bödön, nagyjából úgy, mint aki már rögtön meg is bánta, hogy hozzászólásával befolyásolta a történéseket, pláne, hogy a mellette álló srácok most már még erőteljesebben fuldokolnak a (többé-kevésbé) elfojtott röhögéstől. Izé, azt hiszem, teszi még hozzá, párakból ekkor már csillapíthatatlanul ki is tör a nevetés. Kilencedik? ...há, négy, öt... nyolc, kilenc. Ajánlom, hogy tényleg az legyen, igyekszik elfeledtetni a száraz péló és egyéb ilyesmik emlékét maga Osztályfőnök is, Osztály pedig készségesen veszi a lapot, ezen is nevetgél. És valóban, Bödön a dopemani életmű avatott és megbízható ismerőjének bizonyul, végre valóban elindul a keresett szám. Lopni, megyünk lopni, senki nem szól ránk, tátogja nem sokkal ezután (holott utóbbi sort elvben női háttérvokál énekli) Sziránó és reppertársa, az Osztályfőnök instrukciói ellenére mégis inkább Sziránó takarásába bújó, a rivaldafénynek ilyen szédítő mértékétől azért csöppet ódzkodó reppertárs, A Kicsi Izé.

Bödön. Ennyi a színpadkép, Bödön, végtelen zavarban. Kellett neki belepofázni, utólag mindig megbánja, csak hát az az arany szíve, az fogja bizony (Bödön Nagymama gyakran hangoztatott meglátása szerint legalábbis mindenképp) a sírba vinni.

Bödön. Áll a színpadon, keze a zsebében, rajta farmerdzseki, a fején (mivel rendes kavbojkalapja - szerencsére vagy pechjére? - senkinek sem volt) szalmakalap. Keze a zsebében, húzogatja az ingét meg a kabátot, Bödön majdnem két méter magas (csak egy nyolcvanhét, igazít ki mindenkit, aki leégimeszelőzi), folyton az az érzése, hogy hülyén állnak a ruhái. Vagy hát inkább ő maga, ő áll itt hülyén, oda nem illő, furcsa díszletelemként, mindenki őt nézi. Szerepe szerint ő most Ganxsta Zolee. Hogy az a mitugrász is baszná meg, az eszes gyerek, a Szivárvány, vagy ki a faszom, eleve, milyen név ez. Untig elég ciki lenne a háttérben csápolni ebben a hülyeségben, de faszom, nem, ez még akkor beleír egy plusz történetet is, felteszi a kezét és már mondja is, hogy legyen már valami kísérősztorija a klipnek (de mi a jó istennek, mégis?), akkor nem néz ki olyan hülyén. Hát persze, csak azt felejti el hozzátenni, hogy neki, hogy így csak őneki nem néz ki olyan hülyén a dolog, mert ő a Dopeman, az már más tészta, hogy így nyomorult Bödönnel persze ki van baszva, mert belőle csinálnak Ganxsta Zoleet. Ő szív a legnagyobbat, a többi csak tátog, valamit hülyéskedik, aztán kész is, letudta, meg úgyis szól alatta a zene. De neki kell kezdeni, síri csönd van, azaz, már az se, mert röhögnek. Itt az egész baszott iskola, és röhög. Rajta. A kínján. A farmerkabát plusz szalmakalapján, nem csoda, tényleg röhejes. Ebből még kurvára nem jönnek rá, hogy ő a Ganxsta Zolee volna, lehet, hogy az nem is hord kalapot (semmilyet), most így hirtelenjében ő se tudja. Márpedig, ha nem esik le, hogy ő a Ganxsta Zolee, akkor ő bizony csak a Bender Ödön, aki itt áll hülyén fölöltöztetve és értelmetleneket mond. De mit is mond, basszameg, csak két mondat volt, elpróbáltatták vele vagy ötször. Na de az is, hogy a kurva anyjuk faszát, már az is milyen ciki volt. Na, hogy is volt, mi is volt, ő a Ganxsta Zolee, ennyi rémlik. Lehet, hogy be kéne mondani, hogy ő a Ganxsta, akkor legalább tudnák, de az is milyen ciki már. Nem mondja be, legjobb volna meg se szólalni, de az meg olyan, mintha elfelejtette volna a szövegét, ahogy egyébként tényleg. (Még cikibb.) Ja, várjunk csak, fölírta a kezére. Lopni, lopni, ez most kicsit el van mosódva. Akkor ezt most elmondja: Lopni, izé, lopni, höhö. Na, jön a Szivárvány, meg az a nyiszlett szőke köcsög, innentől már elvannak.

Fú, ez egész jó, lopni, lopni - mondják épp, most tényleg ezt mondják, vagy ez is el van gyakorolva? Néznek rá. Néz mindenki, basszameg, akkor még nincs vége, csinálni kell valamit. Mi a faszt mondjon még, hát elmondott ő már mindent, ami csak mondható, amit csak így művészileg közzé akart tenni. Ja igen, ott van a tenyerén kicsivel a lopni, lopni alatt, hogy hé, ez az én dalom. Három felkiáltójel, akkor ezt ordítani kéne. Na, azt már nem, hogy itt még tovább égesse magát. Az az én dalom, izé, motyogja, a mondat felénél szerencsére valaki már benyomta a zenét, de most már basszák meg, végigmondja a teljes monológot, a bömbölő zene első ütemeibe még beledörmögi, hogy elloptátok a dalom, izé, hé. Végre le lehet sunnyogni a színpadról, rohanni is gáz, de azért gyorsan sunnyog, végre véget ért a színészi karrier, alig bírta kivánni. Innentől már szívjon a többi.

Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, PhD-hallgató. Az Apokrif folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete Sziránó címmel jelent meg 2013-ban, a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában.