Szalay Zoltán regényrészlete

Részletek

Szalay Zoltán 1985-ben született Dunaszerdahelyen. Eddigi kötetei: Ártatlanság (elbeszélések, 2006), Nyelvjárás (regény, 2007), A kormányzó könyvtára (elbeszélések, 2010). Drága vendelinek című regénye 2014 őszén jelenik meg a Kalligramnál.

Drága vendelinek

(igaztörténet)

(részlet)

Sokan megfordultak akkoriban a Mirror Extra szerkesztőségében, ebben a szebb időket is látott, a belváros peremén álló, málladozó homlokzatú épületben, köztük talán maga a krónikás is. Daniel Wend is egyre több időt töltött idebent, megfigyelhette a helyi viszonyokat, és egy idő után jelenléte megszokottá vált. Láthatta, ahogy a szerkesztőség nagy nyitott terében állandóan mintha áttetsző fehér füst gomolygott volna, annál is sokkal áttetszőbb, mint a Radek által szívott mentolos cigaretták füstje (addig szívom, míg Brüsszelben be nem tiltják végleg a dohányzást is, dohogott mindig Radek). Mindent beterített ez a makacs füst, amely azonban nem volt fojtogató, nem volt émelyítő, csak lustán, bágyadtan kavargott a levegőben. A nagy, tágas térben azonban nem zavarhatott senkit. Akinek pedig elege lett a nagy, tágas térből, visszahúzódhatott a mögé az áttetsző műanyag paraván mögé, amely az úgynevezett vigaszzugot különítette el a szerkesztőségtől. Ez egy apró kis helyiség volt, ahova rendszerint feszültség-levezetési célból vonultak vissza az emberek: az a legenda élt a szerkesztőségi körökben, hogy a vigaszzug a legelszántabb öngyilkosjelöltet is jobb kedvre deríti. Radek napjai nagy részét épp itt töltötte, ám rajta nem igazán látszott, hogy megvigasztalódott volna.

Akadt néhány bizarr figura a Mirror Extránál. Thomas Grusknak hívták azt a fiút, akit mindenki a lap legnagyobb reménységeként emlegetett: miközben sosem írt szinte egyetlen sort sem a lapba. Rengeteg tervvel volt tele, és bármennyit képes volt beszélni róluk, de minél többet beszélt, ezek a tervek annál távolabbra úsztak tőle. Egyre csak nőtt és kócosodott a haja, kopott a bézs bársonyzakója, és romlottak a fogai, de még így is a legcsinosabb fiatalembernek számított a szerkesztőségben. Bujna állítólag nem szívelte különösebben, de Radek kiállt érte, így megkaphatta a külpolitikai rovatot, amelybe mindig sikerült összeollóznia néhány hírügynökségi hírt lapzártára. Radek váltig állította, hogy Grusk be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket; ezek után nem volt csoda, hogy különféle pletykák is szárnyra keltek kettejük kapcsolatáról, ők azonban ezeken az intrikákon elegánsan felülemelkedtek.

Egy szomorú szőke lány is mindig a szerkesztőségben lebzselt, Kinga Schweblinnek hívták, és senki nem tudta, valójában mi köze a laphoz: nem írt bele, nem szerkesztette, valószínűleg még csak nem is olvasta. Mégis, mindenki úgy vette, hogy a szerkesztőség valahogy nem lenne teljes nélküle. Általában a Bujna irodája, a vigaszzug és a Radek asztala közötti pályán mozgott, az arcán állandó nyúzottság és dac, mintha valaki nagyon megbántotta volna, és épp a nagy visszavágásra készülne. Radek egyszer írt egy jegyzetet a lapba A bosszú angyala címmel, amelyről elterjedt, hogy Kinga Schweblinnek szóló üzenet, de ez sosem bizonyosodott be. Valószínűleg maga Radek sem tudhatott túl sokat Kinga Schweblinről – ha mégis, ennek akkoriban nem adta jelét a külvilág felé.

Daniel Wendet befogadták a szerkesztőségben – olyannyira, hogy a kollégái, természetesen Radekkel az élen, voltak azok, akik rábeszélték, hogy hagyja ott a szállítmányozási céget, és vállaljon teljes állást náluk. Egyre jobban fizettek a cikkei, és kiegészítésképp korrektori funkciót is ajánlottak neki. Ez utóbbit Daniel Wend visszautasította, ám a szállítmányozási cégben felmondott. Alig maradt dolga: napjai nagy részét a szerkesztőségben töltötte kollégáit hallgatva, kávézgatva és az ablakon kifelé bámulva. Újabb és újabb cikkeket adott le, és Radeknek most már nem kellett lebegtetnie az értekezleteken a marketingesek kimutatásait: természetessé vált, hogy a Mirror Extra húzóembere Daniel Wend.

Bujna távozása után sokan a Mirror Extra végét jósolgatták: kételkedtek benne, hogy Radek, aki nemrég még a padlón csúszott-mászott, el tud irányítani egy egész újságot. Voltak, akik egyszerűen faképnél hagyták; persze a közeli emberei, köztük a nem túl hasznavehető Thomas Grusk, megmaradtak. Daniel Wend is maradt: Radek tulajdonképpen őrá építette teljes főszerkesztői koncepcióját. Ki szerette volna bővíteni Daniel Wend rovatát: azt szerette volna, ha könyveket, filmeket, ételrecepteket ajánl az olvasóknak. Daniel Wend nem nagyon értette, miről van szó, és időt kért. Hogy mennyit, nem pontosította. Bejárt a szerkesztőségbe, nézte, ahogy Kinga Schweblin feldúltan rohangál egyik asztaltól a másikig, ahogy Thomas Grusk röhögve henceg mindenki képébe, és nézegetett ki a szürkésbarnán málladozó nappali félhomályba. Olykor a homlokára tolta a szemüvegét, arcát a szerkesztőség egyik ablakának üvegére tapasztotta, és nézte, ahogy az emberek arca alaktalan gomolygássá omlik. Mint idebent, ebben a méla, áttetsző füstkavargásban.

Egyik délután váratlanul felhívta őt Bujna. Országosan ismert politikus vált belőle közben, tele voltak az arcával az óriásplakátok szerte Boroszlóban. Nem lett azonban sokkal flegmább, mint korábban: ebben a tekintetben régen megérett már a politikusszerepre. Egy kósza ötlete támadt, mondta Daniel Wendnek. Kellene nekik egy kis írás, az Elnök kertjéről. Az Elnök ugyanis, mint köztudott, mindennél jobban szeret kertészkedni, és ez egy olyan vonása, amire nagyon jól lehet építeni a kampányban. A tanácsadói persze akárhány cikket megírnak a blogjára gazdasági válság meg politikai intrikák témájában, de a kertészkedést egyikük sem akarja vállalni. Erre Bujnának eszébe jutott Daniel Wend, hogy nem próbálná-e meg. Tulajdonképpen csak paprikapalántákról meg szilvafákról kellene írnia, olyasféleképp, ahogy eddig is csinálta. Ám ez a szöveg történetesen az Elnök blogján jelenne meg.

Daniel Wend azt kérdezte, az Elnök blogján nem csak olyan szöveg jelenhet-e meg, amit ő maga írt; nem ez-e a blog lényege. Bujna mindjárt félresöpörte az aggályoskodását: az Elnök természetesen nagyvonalúan eltekint most a szerzői dicsőségtől, és vendégszerzőként nagyon szívesen látja a blogján Daniel Wendet.

Egy szombat délelőtt Daniel Wend meglátogatta az Elnök kertjét a kisvárosban, amelyből addig még sosem került ki országos politikus, így mindenki csodájára járt az Elnöknek és portájának. Nem töltött ott sokat, alig negyedórát nézelődött, majd elfogadott egy teát az Elnök feleségétől, egy ráncosodó, alaposan felékszerezett tanárnőtől. Nem lett újsághír a látogatásból, Daniel Wend neve a Mirror Extra olvasóin kívül ekkoriban nem igazán mondott sokat senkinek, a többi lap pedig értelemszerűen nem látott fantáziát egyik legbizarrabb konkurensük adu ászának propagálásában. Daniel Wend megírta a cikket, leadta Bujnának, aki továbbította a párt sajtóosztályára. Ott egy Rebeka Riedl nevű sajtótitkár kezébe került, aki a biztonság kedvéért megmutatta az Elnöknek is. Nem lehet tudni, az Elnök elolvasta-e a cikket: úgy Bujnában, mint Rebekában eléggé megbízott. Nekik tetszett az írás, így az már a következő hétfőn felkerült az Elnök blogjára.

Daniel Wend nyilván nem dicsekedett el ezzel a kis flörtjével senkinek, így a Mirror Extrában, amelynek munkatársait a politikánál jobban lekötötte saját, daccal és kínnal bélelt életük, nem igazán szerezhettek tudomást róla. Daniel Wend sem vehette komolyan a felkérést, és egyáltalán, nem sokat foghatott fel így elsőre abból, mibe keveredett. Könnyen lehet, hogy sokkal kevesebbet tudott a Szabad Választásról, mint a Mirror Extra szerkesztőségének takarítónői.

Soká nem történt semmi, később azonban megint felhívták Daniel Wendet a szerkesztőségben. Bujna tudta, mikor lehet őt odabent elérni. Egy kampányrendezvényre készült, és egy rövid beharangozóra volt szüksége, amit a szórólapokra írhatnak. Meg tudod nekünk csinálni, kérdezte Daniel Wendtől, szokatlanul alázatos hangon. Daniel Wend hosszan hallgatott, majd halkan annyit mondott, nem tudom. Ezt Bujna nem találhatta túl meggyőzőnek, mert nem hagyta ennyiben a dolgot. Nagyon jó pénzt fizetünk neked, ha vállalod, Daniel, mondta neki a telefonba. Mindössze tíz sorról van szó. Fél óra alatt kész leszel vele. Bujna kivárt. Daniel Wend hallgatott. Mondom, olyan jó gázsit zsebelhetsz be, amit a Mirror Extrában soha. És sokkal kevesebbért. Kérlek, ha átgondoltad… Tudod, hova kell küldened a szöveget.

Talán az győzte meg Daniel Wendet, hogy Radek a Mirror Extrában falhoz akarta állítani? Hogy közönséges zsurnalisztává tette volna meg? Talán tényleg egérutat keresett, és kapott a kínálkozó lehetőségen? Megírta a kampányszöveget Bujnának, aki messzemenően elégedett volt, és a honorárium mellé egy drága kétliteres grúz pezsgőt is küldetett Daniel Wendnek. Persze nem a szerkesztőségbe, hanem haza, abba az aprócska lakásba, ahol Daniel Wend még mindig lakott.

Ezek után már nem Bujna kereste őt, hanem a párt sajtótitkárságának munkatársai, bársonyos hangú, diplomatikus férfiak és nők, akik nagyon készségesen, aprólékosan és türelmesen elmagyarázták neki a feladatát. Blogbejegyzéseket, rövid beharangozókat és nyilatkozatokat kellett írnia. Daniel Wend mindegyik szövegében elhelyezett valami szokatlan elemet, valami meghökkentőt, aminek Bujna és társai nem bírtak ellenállni. Egyre gyakrabban ostromolták őt, főként odabent a szerkesztőségben, mert csak ott érhették utol telefonon. Miután kilépett a szerkesztőségből, nem lehetett tudni, hol van, mit csinál, bár a legvalószínűbb az volt, hogy sehova nem megy, csak a kis kuckójába; vagy talán felül egy buszra, és körbeutazza a várost.

Elkerülhetetlen volt, hogy Radek tudomást szerezzen a fejleményekről. Egyszer a vigaszzugban, mikor kettesben maradtak, Radek felhozta a dolgot Daniel Wendnek. Furcsa volt az arca, ahogy az áttetsző paravánon keresztül rávetült a fény, jól látszott, mennyivel nyíltabb és sugárzóbb, mint néhány hónappal korábban volt. Ugyanakkor méretes táskák képződtek a szeme alatt, és alapos őszülésnek indult. Mindenki arról beszélt a szerkesztőségben, hogy a viszonya Kinga Schweblinnel egyre zavarosabb, és a lány egyre többet követel tőle. Nem csak pénzt. A méltóságától akarja szép lassan megfosztani. Társaságban egyfolytában alázza őt. Apró, alig észrevehető gesztusokkal vagy kőkemény beszólásokkal, mikor milyen kedve van. Radek nem bírt vele mit kezdeni. Most, a vigaszzugban azonban nem saját magával volt elfoglalva. Határtalan bizalommal fordult Daniel Wendhez. Halkan beszélve megjegyezte neki, egyáltalán nem bánja, hogy bedolgozik a Szabad Választásnak, hisz maga is szimpatizál a párttal, és az irányvonala nem áll messze a Mirror Extra világnézetétől. Nem bánná, ha a párt valamicskét támogatná is a lapot a jövőben, tette hozzá keserűen. Remélem azonban, folytatta, nem csavarják el annyira a fejedet, hogy bennünket végleg faképnél hagysz. Mert ezek be tudják hálózni az embert.

Valahogy így hangozhatott el ez a beszélgetés, mert el kellett hangoznia, ebben az időben, amikor Daniel Wend még pártonkívülinek számított, de már közel volt hozzá, hogy behálózzák. Eltelt még némi idő addig a napig, amikor először jelent meg személyesen a Szabad Választás méltóságteljes, méregdrágán bérelt székházában Boroszló történelmi belvárosának szívében, de ez az idő aligha lehetett elég Radeknek arra, hogy felkészüljön Daniel Wend elvesztésére. Márpedig a Mirror Extrához neki nem vezetett visszaút.

Amikor először belépett a Szabad Választásnak a párt valódi méretéhez és jelentőségéhez mérten ugyancsak túlméretezett székházának csarnokszerű tárgyalójába, Daniel Wend még ismeretlen figurának számított a jelenlévők túlnyomó többsége számára. Akkor még csak annyit tudtak, hogy felbukkant egy furcsa fiatalember, aki elsőre rémisztőnek ható jelszavakkal és szövegekkel hozta rá a frászt a párt vezetésére: Bujna, hangsúlyozva, hogy Daniel Wend mennyire a mélyére lát a társadalmi beidegződéseknek, azt is keresztülvitte, hogy az egyik szórólapra felkerüljön „Békésen, mint egy karalábé” szlogen, egy másik rendezvényt pedig úgy hirdettek, „A gulyásból hiányzik a finomság”.  Hamarosan azonban egyre többen figyeltek fel rá, és még az örökké gyanakvó és végtelenül szigorú Elnök is, kénytelen-kelletlen, de elismerte, hogy a Daniel Wend-jelenségben van valami. Ilyesmit senki más nem tudott felmutatni, és máris a Szabad Választás formabontó kampányáról cikkeztek a legtöbbet. Amikor Daniel Wend először belépett abba a bizonyos tárgyalóba, a vezetőség épp azon tanakodott, felvegyék-e a kesztyűt a szocdemek legújabb provokációja kiváltotta ügyben. Ezen a kora délutánon ott szürcsölgették kávéjukat a tárgyalóban mindazok, akik Daniel Wend életének fontos szereplőivé lépnek elő az elkövetkező időszakban. Bujna volt az, aki Daniel Wendet meghívta erre az értekezletre, hogy az végre saját szemével tapasztalja, hogy működik a párt gépezete. Bujna ekkor elnökségi tag volt, és a parlamenti jelöltlistán az első öt hely egyikére pályázhatott. Mióta eljött a Mirror Extrától, nagyobb tokát növesztett, és drágább öltönyökben és elegánsabb nyakkendőkben mutatkozott. Bujna ott ült az Elnök közvetlen szomszédságában; ő egy hórihorgas, kortalan figura volt, kissé kócos hajjal, már-már a neurózis gyanúját keltően dinamikus arcmimikával és mozgással: egy pillanatra sem nyughatott. Állandóan tollat forgatott a kezében, de soha nem jegyzetelt: mindent a fejében tartott. A többiek úgy vették őt körül, akár egy testőrgárda: mindig nyilvánvalóvá téve, mennyire értékes ember az Elnök. A többi kulcsfigura sem volt lebecsülendő: Janovic, aki az egyetlen komolyabb kormányzati tapasztalattal rendelkező tagja volt a pártvezetésnek: korábban két évig mezőgazdasági miniszteri funkciót töltött be. Higgadtabb volt az Elnöknél, kevésbé nyüzsgő, de legalább annyira szigorú tudott lenni: ő maga nem vesztette el a fejét dühében, ám mások annál inkább fenyegetve érezhették magukat tőle. Sokkal könnyedebb figura volt Ganzhorn, a párt talán legsimulékonyabb és legütőképesebb tárgyalója, aki egyenesen a sportcipőbizniszből érkezett a politikába, amiért a háta mögött mindenki csak Suszterként emlegette. Nem hiányozhat a képből Rebeka Riedl, aki ott sertepertélt ekkor is a háttérben: sokak szerint nélküle a párt az első két hetét sem élte volna túl, ő jegyzett le mindent, ő tolt mindent az Elnök és emberei orra alá, és persze felülmúlhatatlanul tudott kávét főzni.

Daniel Wendet akkor nem üdvözölték úgy, mint ünnepelt személyt: úgy képzelhetjük, leült valahol egy oldalsó széken, miután Bujna feléje kacsintott. Daniel Wend azt is alig tudhatta, hol van, hisz, mint már jeleztük, nem igazán lehetett fogalma a Szabad Választásról mint olyanról egyáltalán.

Hamarosan mindent megtudott, és a kölcsönös bizalmatlanság felengedett. A Szabad Választás kulcsfiguráinak elsőként az keltette fel az érdeklődését és rokonszenvét Daniel Wend iránt, hogy megtudták, nem boroszlói, hanem ugyanúgy „északról” jött, mint ők. A Szabad Választás atyjainak nagy része idegen volt Boroszlóban, jobbára a Baltikumból érkeztek ide, és bár legalább harmadik generációs bevándorlók voltak mind, még mindig erős akcentussal beszélték a boroszlói németet. Idegeneknek számítottak tehát, de ők felvállalták az „új kisebbség” szerepét, és programjukban hangsúlyossá is tették az ebből fakadó küldetést: volt elég boroszlói választó, akire hathattak egy ilyen üzenettel. Ugyanakkor, a Szabad Választás szélsőségesen liberális erőként hirdette magát, szembementek minden csökönyös vidékiességgel, és egy nyitottabb, fejlettebb, dinamikusabb Boroszló építését hirdették. Bár szakmai bázisuk épp hogy csak kiépülőben volt, a megjelenésük keltette médiavisszhang arra utalt, valóban van igény Boroszlóban egy efféle új hangra: most már „csak” azt kellett elérniük, hogy a tétova szimpatizánsokból stabil szavazókat faragjanak. Az Elnökhöz fogható karizmatikus politikus alig akadt az elmúlt két évtized boroszlói közéletében, ami további nagy előnyt jelentett a számukra. Mintha az ország valóban kiéhezett volna valami radikálisan újra, szokatlanra, ami felrázza őt időtlen idők óta tartó Csipkerózsika-álmából.

Ezen a ponton talán nem árt, ha szólunk egynéhány szót magáról Boroszlóról, hiszen nem lehetünk biztosak benne, hogy minden egyes olvasónk számára teljesen tiszta a kép, ami ezt a kis országot illeti. Boroszló afféle városállamként működött, a főváros, ez a nagy múltú középkori város alkotta az állam magját, körülötte jobbára csak apró városkák, falvak, tanyák feküdtek elszórtan, amelyek közigazgatásilag mind Boroszló részét képezték. Annak idején sokáig fehér folt volt Európa térképén ez a hely, egy vad pogány nép lakta, egyesek szerint szláv, mások szerint kelta, megint mások szerint finnugor eredetű, amelyet valamikor a 12. század első felében a Német Lovagrend igázott le, és az akkor még teljesen elmaradott tájat megpróbálták az európai civilizációhoz közelíteni. Nem ez volt az egyetlen vidék, amely a Német Lovagrendnek köszönhette civilizálódását – bár ezek a lovagok nem mindig viselkedtek kifejezetten lovagiasan a leigázottakkal szemben –, ám a legtöbb hasonló sorsra jutott ország később lerázta magáról az elnyomókat. Nos, Boroszlóban nem ment végbe az a fordulat, ami például Poroszországot a 17. században függetlenítette a lengyel koronától. A többi nagyjából igen: a német jövevények lecsapolták a mocsarakat, felépítették a várost, megművelték a földeket, ipart és kézművességet honosítottak meg, felvirágoztatták a kultúrát és az oktatást, az őslakosokat maradéktalanul asszimilálták, nyelvüket, hagyományaikat kiirtották. Boroszló kiegyensúlyozottan fejlődő kishercegség lett, amely azonban soha nem tudott annyira felnőni, hogy saját kezébe vehesse a sorsát: minden ilyen irányú kísérlete fájdalmas kudarcba fulladt, és csak újabb időre megerősítette alárendeltségét. Egészen a 20. század végéig kellett várnia, addig egymást váltották a megszállók, elnyomók és „baráti hatalmak”, mígnem hirtelen mindenki úgy kirebbent az országból, mintha soha ott se lettek volna, és Boroszló magára maradt, saját magával. Tulajdonképpen ekkor kapta fel a fejét egész Európa, hogy van itt egyáltalán egy ilyen ország; bár egy jelentős része még talán ekkor sem.

Már csak emiatt a nyomasztó történelmi örökség miatt is bővelkedett az ország az olyan politikai erőkben, amelyek le akartak számolni a sérelmekkel, és erre építették egész programjukat; a Szabad Választáshoz hasonló kezdeményezések pedig nem találtak könnyedén táptalajra. A párt felbukkanásakor az elemzők azt állították, épp most érkezett el az a pillanat, amikor a hagyományos erők annyira felemésztették egymást, hogy valamiféle vákuum keletkezett, és ebben az ürességben van esélye egy új, feltörekvő csoportnak a megkapaszkodásra. Mások ehhez hozzátették, hogy az Elnök karizmája és kiváló szónoki képességei jelentik a párt fennmaradásának kulcsát; megint mások, a gyanakvóbbak, akiknek azonban jelen esetben kétségkívül volt némi igazuk, a háttérstábban sejtették a kezdeti sikerek titkát. Az Elnököt egy, a nyilvánosság előtt következetesen rejtőzködő nő pátyolgatta, akiről mindössze annyit lehetett tudni, középkorú, mindenhez ért, és rendkívül dörzsölt. Egyesek egész mítoszokat szőttek köré, és természetesen az Elnök szeretőjének állították be, bármiféle bizonyíték felmutatása nélkül. Valóban furcsának tűnt az Elnök hirtelen felemelkedése: tulajdonképpen jelentéktelen üzletemberként kezdte, a legkülönfélébb vállalatoknál fordult meg, de sehol nem vitte túl sokra, s most, harmincas évei derekán egyszer csak politikai üstökösként kezdett ragyogni – erre aligha lehetett képes önerőből. Mostanra azonban felépített egy fejlődőképes, a körülötte lévő struktúrákba illeszkedni képes pártot, amellyel a közelgő parlamenti választásokon már mint esélyessel kellett számolni.

Ahhoz, hogy kész legyen a projekt, meg kellett találni a barátokat és az ellenségeket is; ez utóbbi talán még fontosabb volt. Mivel a kormányon lévő szociáldemokraták, mintha szándékosan, minden intézkedésükkel szembementek a Szabad Választás alakuló programjával, az ellenség lokalizálása nem is ment olyan nehezen; a szociáldemokraták, hiába hirdették névlegesen a harmadikutas politikát, elsősorban erős államot, szigorú központi felügyeletet akartak – amitől a Szabad Választás kiötlőinek ugyancsak borsózott a háta. S ezen a napon, amikor Daniel Wend megérkezett közéjük, a szocdem miniszterelnök épp egy, még őtőle is szokatlanul éles bevándorlóellenes nyilatkozattal borzolta fel a kedélyeket, élősködőknek nevezve a Boroszlóba betelepülteket, jöttek akár délről, akár északról, akiknek az államhoz soha nem lehet valódi közük és lojális viszonyuk. Az volt csak a kérdés, a fiatal párt, amely még soha nem tette meg, hogy egy az egyben kikelt volna a szocdemek ellen, most mit lépjen: bekeményítsen-e, vagy elegánsabb megoldást válasszon.

Bujna talán előre kigondolt mindent, talán csak akkor és ott ugrott be neki az ötlet, mindenesetre váratlan lépésre szánta el magát azon az értekezleten: miután egyre meddőbbé vált a vezetőség vitája, és már senkinek nem akaródzott kávét főzni, és az utolsó morzsáig elfogyott az összes pizza a dobozokból, felvetette, kérdezzék meg a dologról Daniel Wendet. Senki nem ismerte a nevét, ki kellett egészítenie, hogy ő az a szlogeníró. És odament Daniel Wendhez – így tudjuk a beszámolókból –, talpra állította, és odataszigálta a nagy tárgyalóasztal elé, szembe az Elnökkel. Mondjad, Daniel, noszogatta, biztos van valami ötleted, mivel kellene előrukkolnunk.

Később az Elnök Az én választásom című, visszaemlékezéseket tartalmazó könyvében, amelyet akkor adott ki, amikor már nem volt elnök, és igazából nem sokakat érdekelt – a könyv annak rendje és módja szerint meg is bukott –, külön kitért erre az epizódra, mint a párt indulásának egyik fontos eseményére, és itt emlékezett meg először Daniel Wendről is egy félmondat erejéig: „…és még Bujna csodafegyvere, Daniel Wend sem tudott segíteni rajtunk”. Daniel Wend ugyanis, ahogy mások elbeszéléseiből tudhatjuk, csak állt ott, ahova Bujna vezette, és képtelen volt akár egy mukkot is kibökni; a jelenlévők először csak értetlenül ráncolták a homlokukat, majd, mikor Bujna végre közbelépett, és visszavezette Daniel Wendet a székéhez, inkább fáradtan lehajtották a fejüket.

A bemutatkozás tehát nem volt túl fényes, mindazonáltal Bujna legalább jól az eszébe véshette, hogy Daniel Wendtől nem érdemes szónoki teljesítményt várni: soha nem is kérték őt ezek után ilyesmire. Megelégedtek vele, hogy a szöveget mindig megbízhatóan szállítja.

Hátra volt még a nagy beszélgetés Radekkel, akinek el kellett mondani, hogy behálózták őt, illetve hogy döntött, a Szabad Választás mellett, merthogy változásra volt szüksége. Elképzelhetjük a találkozást, amely bizonyára már nem a Mirror Extra szerkesztőségében zajlott, hanem valamelyik közeli kocsmában, mondjuk a Radek által különösen kedvelt Paradoxban, amely olyannyira tele volt zsúfolva könyvekkel, hogy a söröskorsót alig volt hova tenni. Beszédeket fogok írni nekik, mondhatta Daniel Wend ezen az estén, kissé bepárásodott szemüveggel nézve a pincérlányok kezét, ahogy a hamutartót halásszák ki az asztalon felhalmozott könyvek közül, és Radek tekintete alig volt kivehető a sűrű szürke cigifüstben, amely más füst volt, mint a Mirror Extra szerkesztőségében, sokkal makacsabb és átláthatatlanabb. Elképzelhetjük Radek kiábrándult, kétségbeesésbe hajló arcvonásait, zavart mozdulatait, ahogy cigi után matat a zsebében, és ha talál még egy dobozt, percekig keresgél benne egy elfelejtett szálat. Elképzelhetjük, ahogy gyötrődve, szétesőben próbálja győzködni Daniel Wendet, maradjon, ő azonban csak a vállát vonogatja, kissé gyerekes értetlenséggel néz rá, és azt számlálja, most ez érdekli. Hogy beszédeket írhasson. Bár hiteles adatunk nincs róla, szinte biztos, hogy lefolyt egy ilyen beszélgetés, Daniel Wend ugyanis ezek után nem maradt a Mirror Extrában, minden kapcsolata megszakadt a lappal, a rovata megszűnt, és nagy valószínűség szerint a következő lapszámok a kezébe sem kerültek.