Lanczkor Gábor regényrészlete

Részletek

Írta: Lanczkor Gábor

... én olykor hallani szoktam a gombák hívását. Megérzem őket. Azt akarják, hogy faljam őket föl, lakjak jól velük, emésszem meg őket...

(Cím nélküli regényrészlet)

A

papának megvolt az állandó, holtbiztos rókagombázó-helye, ami annyit jelentett, hogy adandó alkalommal mindig ugyanazt az öt-hatszáz méter hosszú és talán száz-kétszáz méter széles erdőrészt fésültük át, ami egy nyílegyenes irtás oldalában feküdt. A határsáv közvetlen közelében lévő laktanyákhoz ment itt régen föl a villanyvezeték, mostanra azonban csak a kátránytól feketéllő oszlopok maradtak és egy viszonylagosan rendben tartott erdészeti út. Az ásót, a fűrészt, a fejszét és a kapát eldugtuk lejjebb egy bebokrosodott gesztenyefa alatt. A nyomvályús út egyik leágazását követve annál az évtizede helyben korhadó ágfa-rakásnál vágtunk be a csertölgyek közé, ahol mindig, ha rókagombázni mentünk.

– Megvan a bicskád? – kérdezte nagyapám.

A velemi hátizsák belső zsebében mindig ott lapult egy vászontáska mellett a közös használatban lévő zsebkések egyike, gombaijesztőnek, ahogy a papa szokta mondani.

– Meg – vágtam rá.

– Váljunk szét itt – mondta a papa, miután megállt a vaskos gumiabroncsoktól kijárt, sáros út közepén.

Elővettem a ruhaszatyrot és odaadtam neki. Aztán bevágtunk a sűrűbe. Magasra nőtt csertölgyek árnyékában gázoltunk, derékig érő, sűrű cserjék között. Egy perc múlva már nem láttuk egymást, pár perccel később már nem is hallottuk. Nem csak a tisztásokon néztem szét, ahonnan valami miatt visszahőkölt az aljnövényzet, akár egy visszahívott, engedelmes vadászkutya, de azokat a ritkásabb bozótosokat is alaposan átfésültem, ahol a korábbi évek tapasztalata nyomán el tudtam képzelni, hogy rókagomba nőhet. Lefelé tartottam az enyhe lejtésű hegyháton, meglehetősen lassan, igyekezvén a figyelmemet teljes egészében az erdő aljának fönntartani. Egy darabig a vadcsapásokon haladtam, aztán letértem róluk, majd megint visszatértem a patanyomos ösvényre. Megtapogattam a bicskámat a farzsebemben. Jó érzés volt rátapintani. A papától kaptam a tizedik születésnapomra. Agancsnyele volt, a Belencsák nevezetű körmendi manufaktúrából származott. Az jutott eszembe, majd azonnal tárgyilagos távolságba került tőlem a gondolat (mintha elszaladt volna az erdőben), hogy a fiúk mennyire imádják a késeket, milyen őszintén rá tudnak csodálkozni egy tőr vagy egy bicska szépségére, míg a lányok általában immunisak rá. Ekkoriban épp nem volt barátnőm. Visszafejthetetlen, miért éppen arra tart az ember egy erdőben, amerre – de én olykor hallani szoktam a gombák hívását. Megérzem őket. Azt akarják, hogy faljam őket föl, lakjak jól velük, emésszem meg őket, hogy haladjanak át a bélrendszeremen, aztán távozzanak, olyasféle lenyomatot hagyva a belsőmben, akár a csiga a kerti asztal agyonmosott damasztterítőjén, áttetszően csillámló csíkokat kívánnak rajzolni bennem, a DNS-spirálhoz hasonló függőleges vonalhálózatokat, amelyek ideig-óráig képesek engem megvédeni a gonosz szellemek ármányától, a kárhozattól és a tisztátalanságtól, a tartósított és túlkezelt élelmiszerekben tanyát vert rossztól. Egyél meg engem, faljál föl! Évi nem ette meg a gombát. Az egyik unokatestvére (tíz éves fiúcska, Sanyinak hívták) és a nagynénje, az anyja húga gombamérgezésben haltak meg öt évvel azelőtt. A nagybácsi szedte Gödöllő mellett a gyilkos galócát, ő bezzeg életben maradt. Mintha léket ütött volna a hitükön, mintha kibillentette volna a bigottul gyakorolt katolikus keresztény hitük kiegyensúlyozatlanságát ez a tragédia. Csak még elvakultabbak lettek. Nem voltak hajlandók gombát fogyasztani, még az ízetlen, impotens bolti csiperkét sem ették meg, senki a kiterjedt nagycsaládból. Mintha fogadalmat tettek volna a gombák ellen. Nem volt az a rántott vargánya, őzláb, császárgomba vagy juhtúrós rókagomba, nem, nem, nem és nem, nem tudtam Évát rávenni, hogy legalább megkóstolja, amit főztem, hiába volt ott velem a szombathelyi piacon, amikor bemutattuk a kajánul mosolygó fejeket a gombaszakértőnek, ő tiltakozott, makacsul tiltakozott, ami nemhogy ellentétben állt volna a szelíd természetével, de olyan tökéletesen beleillett, akár a tölgyfába a sziklatömb, amit körbenőtt a gyökérzetével.

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.