Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Fotó: Sinco

Hobbi a Laposon

Az örökségből neki a Laposon lévő hobbi jutott. A nővére a megszűnt gyár lakótelepén lassan pusztuló, emeletes ház apró lakását, az öccse pedig a tömbök mögötti garázst és a benne rohadó harmincéves Daciát meg az ingóságokat kapta. Ez volt minden, amit a szüleik ötven év után rájuk hagytak.

Ami pontosan ugyanannyi volt, amennyit tíz évvel korábban, az anyja halálakor számba vehetett a közjegyző. Igaz, akkor még működött a gyár, és Ceaușescu bosszúja is fiatalabb volt. Annak idején csak papíron örököltek, mert mindent hagytak a megözvegyült apjuknál. Most azonban a valóságban is az övék lett szüleik közös életének minden maradéka.

Nem vitatkoztak az örökségen. Tudták, hogy mindhármuk jussa nagyjából ugyanannyit ér. Lényegében semmit.

A lakótelepen, ahol bő három évtizeddel korábban népes gyerekhordák között nőttek fel, ma már csak hétvégén bukkan fel egy-egy látogatóba érkező iskolás. Mert senki sem akar a város szélén, az elbontott gyár mellett árválkodó tömbökben lakni, pláne nem fiatalként odaköltözni. Aki tehette, évekkel ezelőtt megszabadult a gyártelepi lakásától. Amik többségében pontosan olyanok, mint a szüleié. Amire majdnem tíz évig csak vágytak meg spóroltak, hogy aztán a következő huszonöt évben törleszthessék, és mire az övék lett, már semmit sem ért, senkinek sem kellett. A nővére is csak azért békélt meg vele, mert így végre eladhatja a város másik végén lévő lakótelepi paneljét, kifizetheti az elvált férjét, és még valamit a gyerekeinek is adhat. Neki meg mindegy, hogy merről buszozik a belvárosba. Talán még örül is, hogy visszaköltözhet a gyerekkori emlékei közé. Az más kérdés, hogy mit fog kezdeni egy három, azaz egy plusz két félszobás, harmadik emeleti, erősen felújításra szoruló lakással.

Aminek a legnagyobb értéke majd az lesz, ha az öccsük kiüríti. De Öcsi a közjegyzőhöz sem jött el. Spanyolországból üzent, hogy teljesen mindegy, neki mi jut. Majd a kurta e-mail végére odabiggyesztette, hogy ha esetleg az övé lehet az öreg Dacia, akkor azért valamikor hazajön, kipofozza, és majd jár vele veterános találkozókra. Mindig imádta a régi dolgokat. Most meg vitatkozni sem volt alkalma, így a közjegyzőnél abban maradtak nélküle, hogy az autó mellett az öregek minden bútorát, háztartási berendezését és ingóságát megkapja. Hátha talál köztük még valamit, amiért lelkesedni tud.

A hagyatéki tárgyalás után majdnem egy hónapig vacillált, mire rá tudta magát venni, hogy egy szombatját rááldozza a Laposon lévő kertre meg háznak csúfolt vityillóra.

Kisiskolás volt, amikor az apjának elege lett a gyárból, a gyár melletti lakótelepből, a nagyjából száz méteres körzetben, falak között csordogáló életéből, és elkapta az akkoriban divatos hobbitelek-vásárlási láz. Mivel a három gyerek, a lakáshitel törlesztése meg az óvónő felesége mellett a mérnök úrnak nem nagyon volt pénze jobb helyen lévő telekre, a pár évvel korábban, a városi tanács által parcellázott Laposon alkudott meg egy ki tudja, mióta felhagyott portára. Havi ötszáz forintjával törlesztette két éven át. A felesége csak háromszázról tudott.

Az apja akkor boldog volt. Legalábbis így emlékezett rá, meg arra a vasárnapi ebédre, aminek a végén az apja ünnepélyesen bejelentette, hogy kiskert tulajdonos lett, pontosabban tulajdonosok lettek. Az anyja majdnem lenyelte a desszertvillát, de a gyerekek előtt nem akart jelenetet rendezni. Aztán persze elkapta a férje lelkesedése, aki paradicsomi tájnak írta le a Laposon lévő telket, ahol néhány éven belül majd minden földi jót megtermelhetnek, ahol nemsokára saját medence, pingpongasztal, fára épített bunker várja a gyerekeket. Ahová már péntek délután kimehetnek, és akár évközben is minden hétvégén nyaralhatnak, a vakációt meg onnantól kezdve nem a harmadik emeleti lakásban, hanem a jó levegőn, a csendes hobbin tölthetik.

Előtte szerette a hobbi kifejezést. Mert valami elérhetetlen, különleges dolgot testesített meg. Az osztálytársai közül csak a gazdagoknak volt hobbijuk. Vagyis a szüleiknek hétvégi telkük kisebb-nagyobb házakkal. Azon a vasárnapon úgy érezte, ők is beléptek a kiváltságosok közé, és nem számított, hogy mások hobbija a Holt-Tisza parton, a Mátrában vagy a Balatonnál volt. Annál az ebédnél még úgy képzelte, hogy majd részese lehet azoknak a beszélgetéseknek, amiket a menő osztálytársak a hobbin töltött hétvégékről folytattak. Fel se merült benne, hogy a telkük nem egy hobbi, amit a szabadidő hasznos eltöltése végett, kikapcsolódásból művelnek, hanem egy önkéntes rabszolgatelep, ahol keményen kell dolgozni, hogy teremjen valami azon a bánatos földön.

A Laposon voltak ugyanis a város legelátkozottabb hétvégi telkei. Merthogy a Lapos a folyószabályozás meg a gátépítés múltba vesző véletlenjei vagy szeszélyei révén kialakult agyagos, talajvizes terület volt, amit a felparcellázása előtt évtizedekkel a városi téglagyárak, aztán meg a vályogvető cigányok használtak. Aki csak egy kicsit is értett a mezőgazdasághoz vagy a kertészkedéshez, netán életében egyszer is volt ásó vagy kapa a kezében, az a Lapos földjét meglátva azonnal elmenekült. Mert tapasztalatai alapján képtelenségnek gondolhatta, hogy ott bármi is megteremjen.

Nem úgy a sok gyári munkás, meg első generáció értelmiségi, akik valamiért elhitték magukról, hogy értenek a földműveléshez, a kertészkedéshez. Akikkel elhitették, hogy a szocialista ember kulturált kikapcsolódási, szórakozási formája, ha szabadidejében a földet túrja, és olyasmivel próbálkozik, amihez alapvetően nem ért. Ezért hobbi.

Az anyja majdnem sírt, amikor először meglátta a gazzal felvert, itt-ott nádas-mocsaras pusztát, ahová az apja az édenkertet álmodta. Ahol néhány évnyi kínlódás után mégiscsak megtörtént a csoda. Pár gyümölcsfa megfogta, sőt termőre fordult. Miként a lugasra futtatott szőlő is egyre többször mutatta meg magát, és az apja lassan azt is kitapasztalta, hol érdemes konyhakerttel, fóliával, csirkéknek való kukoricával, vagy pázsitnak csúfolt füves placcal próbálkozni.

A Lapos felé tartva azon gondolkodott, vajon mit tudhatott a munka mellett, estin önmagát gépészmérnökké képező apja, hogy néhány év alatt tényleg került saját paradicsom, paprika, hagyma, alma, körte az asztalukra. Igaz, egyik se úgy nézett ki, mint amit korábban a piacon vagy a Munkás ABC-ben vettek, de legalább az apja mindig elmondhatta, hogy nincs nagyobb öröm, mint a saját munkája gyümölcsét fogyasztani. Már nagyobb volt, amikor egy rémes almát majszolva azon tűnődött, hogy neki biztos azért nem okoz ez örömet, mert nem a saját munkáját, hanem az elrabolt idejét érzi mindenben, ami azon az átkozott telken termett.

A hobbi ugyanis egy idő után a család tagjai számára nem a kikapcsolódást, a pihenést, hanem kötelező elfoglaltságot, a soha el nem fogyó munkát jelentette. Középiskolás volt, amikor még mindig a hétvégi házat építették, amit az apja tervezett. Volt pincéje, terasza, manzárd szobája, mint egy igazi háznak. Csakhogy minden a kelleténél és a praktikusnál is kisebbre sikeredett. Mivel azonban se mesterre, se új anyagra nem volt soha pénzük, mindent maguknak kellett megoldaniuk. Ásta a pince gödrét, az alapot, járt más telkekre bontott tégláért, cserépért, betont kevert, zsaluzott, vakolt, festett. Csak a csempézést nem csinálhatták, mert az anyja megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy ha már minden össze van gányolva, legalább a fürdőkabin legyen szép. Szépnek szép lett a narancssárga meg barna rózsamintás csempével, csak éppen a helyiség szűkössége miatt ebből semmi sem érvényesült. És fürödni is csak akkor lehetett benne, ha előtte elegendő vizet pumpáltak a kerti kútból a házikó tetejére szerelt fekete hordóba.

A nyaralónak nevezett vityilló soha sem lett kész. Amit az apja egy idő után erényként értékelt. Mondván, egy igazi házon a gazda mindig talál valami szépítgetni, javítgatni, fejleszteni valót. És ebben nagy egyetértés volt a környék hasonló telek- és háztulajdonosaival, akik az apjához hasonlóan ahelyett, hogy befejeztek volna egy szobát vagy munkafolyamatot, inkább belekezdtek valami újba, ami aztán ugyanúgy félbemaradt egy még újabb ötlet miatt.

Középiskolásként úgy érezte, az a ház csak azért kell, hogy ha éppen nincs mit csinálni a kertben, akkor is gürizhessenek. Pedig a kert önmagában is elég munkát adott mind az ötüknek. Ástak, ültettek, gyomláltak, kapáltak, locsoltak. Azt mennyire utálta. Mivel ő volt a nagyobb fiú, és ezt mégsem csinálhatta a lány vagy az Öcsi, mindig neki kellett a kútból vizet hordani, az apja kezébe adni a tele kannát, vagy éppen a kert különböző pontjain elhelyezett, kiselejtezett benzines hordókat teletölteni vízzel. Egyrészt, hogy hétvégenként jól be legyen minden locsolva, másrészt meg, ha az apja hétköznap kiszaladt a gyárból, akkor ne kelljen a kúttal bajlódnia, gyorsan öntözhessen.

Mert az apja egy idő után, főleg, amikor megvette a Trabantját, már nem csak hétvégenként járt a telekre. Tulajdonképpen az az ócska Trabi is a telek miatt kellett. Hogy ne busszal meg a megállótól fél órát gyalogolva juthassanak ki a Laposba. Igaz, ha csak egy kis eső esett, a Lapos névtelen utcáiba autó nem ment be, nemhogy egy Papírjaguár. Ha meg valaki mégis megpróbálta, az általában úgy összevágta a földutakat, hogy aztán meg amiatt nem lehetett száraz időben sem kocsival közlekedni, mert mindnek fennakadt az alja vagy leszakadt a kipufogója. Kiskamaszként átkozódva sírt magában, amikor a Trabival kimentek a Lapos szélére, majd onnan több fordulóban, gyalog cipeltek be mindent a telekre. Aztán meg az egész napi fárasztó munka után vissza.

Mióta elköltözött otthonról, nem járt a Laposban. Amíg az anyja élt, a különböző befőttek, a süteményekbe került aszalt gyümölcsök, a visszainduláskor gondosan becsomagolt, a boltok polcaira ki nem rakható méretű almák tudósítottak a hobbi létezéséről. Meg az anyja sopánkodása, akinek egyre kevésbé volt kedvére minden idejét a rabszolgabirtokon tölteni.

Iskolások voltak, amikor az anyja egyetlen egyszer fellázadt. Péntek délután kijelentette, hogy elege van. Pihenni, szórakozni, kirándulni akar, egy kicsivel többet látni, mint a gyári lakótelep meg a Lapos. Az apja először megpróbálta elviccelni a dolgot. Aztán igyekezett maga mellé állítani a gyerekeket. Ám ez volt a legrosszabb. A kamaszok ugyanis kapva kaptak az anyjuk lázadásán, és sorra jelentették ki, hogy nekik is lenne sokkal jobb dolguk, mint egész hétvégén a vacak telken dolgozni. Hiába jött az apjuk a közös szalonnasütéssel, a jó levegővel meg azzal, hogy bezzeg a sok finom gyümölcs az jó, nem sikerült meghatnia a családját. A végén már majdnem zokogott. Sőt, talán életében először a hangját is megpróbálta felemelni. Aztán feladta. Összeszedte, ami egy Laposban töltendő hétvégéhez kellett, kijelentette, hogy lehet urizálni, de nélküle, mert a permetezés meg a kapálás nem várhat. És bevágta maga mögött az ajtót.

A napsárga Daciával viharzott el. Igen, hiszen nem sokkal előtte döntöttek úgy, hogy a nagyszülők örökségéből feljebb lépnek a lakótelepi ranglétrán, és a már szétesőben lévő Trabit lecserélik egy új autóra. Persze lehet, hogy az egész mögött a beképzelt főmérnökék szerencséje állt, akik pár héttel korábban nyertek egy Wartburgot az autónyeremény-betétkönyvsorsoláson, és feleslegessé vált a merkúros Dacia kiutalásuk. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy az apja még felárat is fizetett azért, hogy ne kelljen éveket várnia az új autóra. Milyen büszke volt, amikor Debrecenből hazahozta azt a borzasztó színű járgányt. Ami aztán éveken át nyelte minden felesleges pénzüket, mire néhány környékbeli autószerelő meggazdagodása révén, lényegében újraépítették, és használhatóvá tették. Megszenvedett érte az öreg, talán ezért is ragaszkodott élete végéig a Dacihoz.

Amivel azon a fellázadt péntek délutánon egyedül ment ki a Laposba. Ők meg otthon maradtak. Délután még élvezték, hogy nincs semmi dolguk, de este már nem nagyon tudtak mit kezdeni magukkal. Évek óta nem volt emlékük arról, milyen az a hétvége, amit nem a telken töltenek. Az anyja egész éjszaka matatott a lakásban, nem találta a helyét, és szombaton sem találták magukat. Bebuszoztak ugyan a belvárosba, de mire odaértek, már majdnem minden bezárt, meg egyébként se nagyon volt látnivaló a központban. Úgyhogy szombat délután az anyja elkezdte mondogatni, hogy meg kellene nézni az aput, nincs-e valami baja kint, a Laposban. A gyerekek először lehurrogták, hogy minek ment ki egyedül, ha baja van, majd szól valamelyik szomszédnak, akikkel így legalább nyugodtan borozgathat. Az anyja azonban annyiszor elmondta, hogy nyugtalan, kimegy megnézni az aput, hogy késő délután mindannyian kibuszoztak a Lapos szélére, és fél órát bandukoltak a telekig.

Ami előtt ott virított a gyönyörűen lemosott Dacia. A kapu azonban zárva volt. Hiába zörgettek, kiabáltak, senki nem nyitotta ki a gyári hulladékból összehegesztett színes vaskaput. Bemászni meg nem lehetett, hiszen évekig építették a tolvajokat elriasztó, mindenféle kiálló, sebesülést okozó vasakból és szögesdrótokból álló kerítést. Nem is tűnt el soha semmi, pedig rendőr legfeljebb akkor járt a Laposban, ha bepaliztak egyet valamelyik hobbi megvásárlására. Sötétedett, az utolsó busz is elment, így nem volt más választásuk, négyen négyfelé indultak a Laposon az aput keresni. Talán a nővére bukkant rá a sokadig szomszédnál, de a vityillóhoz már négyen támogatták.

Hány éve is volt?

Azon kapta magát, hogy túlszaladt a város határát jelző táblán. Pedig emlékezett, hogy a Laposba bevezető földút még azelőtt ágazott le a szomszéd városba vivő útról. Ekkor döbbent rá, hogy legalább húsz éve nem volt a hobbin. Érettségi után már csak látogatóba járt haza. Az anyja meg soha nem engedte, hogy azokon a ritka hétvégeken kimenjenek a telekre. Vagy az apja lett engedékenyebb? Nem is nagyon beszéltek a Laposról, ami most az övé lett. Már csak meg kellene találnia, jutott eszébe, miközben elkezdett visszafordulni, amit alig tudott befejezni. Ott, a város szélén tört rá először a sírás az apja halála miatt. Kibírta a kórházi ágynál, akkor is, amikor a nővére felhívta a hírrel, a temetésen se tudott sírni, és az elmúlt hónapokban sem. Igaz, a temetéssel csak annyit változott az élete, hogy már nem volt kit hetente vagy ünnepek alkalmával felhívni, félévente, évente meglátogatni. Ahogy a Lapos kikerült az életéből, ugyanúgy az apja is csak valami régi emlékként élt vele évtizedek óta. Kitette a vészvillogót és zokogott.

Nehezen találta meg a bekötőutat. Leaszfaltozták, amióta nem járt rajta, a környékét meg teleépítették az Alföldön idegenül ható alpesi stílusú házakkal. Ki az az őrült, aki ideköltözik? Futott át az agyán. A belvárostól legalább tíz kilométerre, a semmi közepére. Aztán persze elfogytak a szép házak, meg az aszfalt, nagyjából ott, ahol annak idején a Trabit is leparkolták, ahonnan már csak gyalog lehetett továbbmenni. Megkockáztatta, behajtott az autójával. Nem bánta meg. Mert újabb fél órát bolyongott a még mindig névtelen utcákon, a teljesen felhagyott, és a még valamennyire gondozott kertek között. A hulladékvasból hegesztett, de már színét vesztett, rozsdás kapu segített.

Nyitva volt. Az emlékeiben gondozott kerten látszott, hogy évek óta nem dolgozott ott senki. A szőlő elvadult. Több évnyi levél takarta a talajt. A vityillón is minden megkopott. Nagyobbra emlékezett. Óvatosan kinyitotta a teraszra vezető lépcső előtti kiskaput. Az utolsó pillanatban tudta berántani maga mögött, így a semmiből előugró, nyálát szóró korcs csak a kapunak tudott nekiugrani. Csaholt, ugrált, látszott rajta, hogy megszaggatná, ha a fogai közé kerülne.

– Takarodj a kurva anyádba! – Bömbölt egy részeg hang a vityillóból, majd kidülöngélt a teraszra egy pocakos, ápolatlan férfi. Megdöbbenve néztek egymásra. – Nem hallottad, te szemétláda? Takarodj a kurva anyádba! – Üvöltötte túl az ugrálva vicsorgó kutyát, és bizonytalan léptekkel megindult felé. Mielőtt azonban elérhette volna, a részeg agya más utasítást adott, a férfi bedőlt a matrac nélküli hintaágyba, ami fájdalmas nyekergéssel vette tudomásul a terhet.

– Mit akar? – Jelent meg egy apró, törékeny asszony a házikó ajtajában. – Menjen innen, vagy rendőrt hívok. – Két oldalról sovány, ijedt arcú kisgyerekek kapaszkodtak belé.

Közelebb lépett. Kezet nyújtott, bemutatkozott. A nő nem mozdult. Megkérdezte, hogy ez vajon az a helyrajzi számú telek-e, amit keres, de a nő nem tudta. Ő viszont megismerte az ajtót, az ajtón túli előszobában a régi bútoraikat. Jó helyen jár. A nő egy pillanatig sem tagadta, hogy nem az övék a ház. Pár hónapja törték fel. Mert nem volt hová menni az utolsó, kifizetetlen albérletből. A gyerekek miatt nem tud dolgozni, az élettársa meg nem akar, így a segélyeken élnek, meg néha alkalmikból. Itt, kint, a Laposban jól elvannak, mert olcsó az élet. Meg, mert alig járnak erre idegenek, a hivatalok sem zaklatják őket. Víz van a kútban, fűteni valót találnak, az áramot meg olcsón adja a második szomszéd.

Hátat fordított a nőnek, akit láthatóan nem izgatott, hogy megjelent a ház tulajdonosa.

Lassan körbefordult a teraszon. Jobbra, a kert végében ott állt a kerti budi meg a szerszámos, amit talán nyolcadikos korában építettek az apjával. Kicsit tovább haladva, a szép sorba ültetett gyümölcsfákból is megvolt néhány, a szomszéd kerítése mellett pedig ott húzódott a kordon, amire egykor málna, szeder meg egresbokrok kapaszkodtak. Mindenütt gaz, hulladék, elhanyagoltság. Alig valami, vagy inkább semmi sem emlékeztette arra a csodára, amit az apja varázsolt a Lapos mocsaras-nádas telkére.

Elindult a lépcső felé. A nő dobott valamit a korcsnak, így anélkül ülhetett vissza az autójába, hogy az megszaggatta volna. Még egyszer ránézett a házra, amiben gyerekkora annyi órája elveszett. A kapura, amit az apjával évente lefestettek. A fákra, amik olykor valamit teremtek. Aztán rükvercbe kapcsolt, és nemcsak a Laposból, de a gyerekkorából is örökre kitolatott.