Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Fotó: Gazda Boglárka

Bo Derek

Nagyképű, pikírt szövegeket vetettek papírra, gunyoroskodtak, utálkoztak. Kihúzták nálam a gyufát. Mindennek a teteje az volt, amikor leszedték a keresztvizet az első szovjet katasztrófafilmről, az Экипаж-ról. Ez azt jelenti, hogy A személyzet, és Magyarországon is vetítették, azzal az idióta címmel, hogy Katasztrófa földön-égen.

Из всех искусств для нас важнейшим является кино. Ezt mondta Vlagyimir Iljics Lenin Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkijnak. Kettejükön kívül senki sem volt jelen az esetnél, de Anatolij Vasziljevics határozottan állította, hogy így történt. Vagyis: minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film. Mi persze nem értettük egészen pontosan, hogy miért izgatja fel annyira a pártot Alain Delon és Jean-Paul Belmondo, vagy Ornella Muti és Faye Dunaway, de különösebben nem is törődtünk vele. Ha ezt mondta Lenin, hát ezt mondta. Hogy bennünket, a mi szovjet–román határ menti kisvárosunkban miért izgatott Alain és Ornella vagy Jean-Paul és Faye, az persze világosabb volt a napnál.

Később rájöttünk a titokra is: Vlagyimir Iljics a kommunista nevelés hatékony eszközeként gondolt a filmművészetre. Ez a művészeti ág tűnt akkor a legkorszerűbbnek. Nem volt még televízió, és gyerekcipőben járt a rádió is. A közösségi média feltalálásáig kis híján egy egész évszázad volt hátra hálistennek.

Mindenesetre hordtak bennünket a moziba gyakran, hogy átérezzük és elsajátítsuk a forradalmi-hazafias szemléletet. Rengetegszer megfigyeltük a nagy októberi forradalmat és a nagy honvédő háborút. Megtekintettük őket minden szóba jöhető aspektusból. Különféle változatokban. Nem véletlenül volt benne a nevükben, hogy nagyok, a filmekben is hatalmasak voltak a méreteik. Óriási fákba vágták súlyos fejszéiket a hősök, és vagy megbirkóztak a kihívásokkal, vagy nem. Ezáltal hol diadalmas, hol tragikus hősök lettek. Így vagy úgy, de megedzették az acélt, és erre nem is csak háborús körülmények között került sor. Ott volt például Szecskin, a Вкус хлеба – A kenyér íze – szűzföldfeltörő-szovhozszervező főszereplője, és ő sem volt tunyább vagy puhányabb, mint mondjuk Vaszilij Ivanovics Csapajev, a polgárháború katonája, a fehérek réme.

Анекдот: úszik Csapajev, a vörösgárdista parancsnok az Ural folyóban, át az egyik partról a másikra, Petyka, a szárnysegédje is vele van, ötszáz méter a távolság. Száz métert már megtettek, hideg a víz, nagy a sodrás, fáradnak, azt mondja Petyka: Vaszilij Ivanovics, nem bírom tovább, forduljunk vissza. Nem lehet, Petyka, mondja a parancsnok, megölnek a fehérek, át kell úsznunk. Úsznak tovább, kétszáz méternél Petyka rimánkodik megint, hiába, menni kell. Háromszáz méter, négyszáz méter, négyszázötven méter. Most már tényleg nem bírom tovább, mondja Petyka. Mire Vaszilij Ivanovics: na, Petyka, én is elfáradtam, igazad volt, forduljunk vissza. Basszák meg azok a kurva fehérek.

A szűzföldfeltörő Szecskin ehhez képest a következőt csinálta a Kenyér ízében – a négyrészes filmeposzt 1979-ben mutatták be, egy időben Leonyid Iljics Brezsnyev Szűzföld című irodalmi alkotásával –: annak érdekében, hogy kőkemény legyen az ökle, először is megvette az újságot. Azután gondosan összefűzött egy komplett évfolyamot, háromszázhatvanöt darabot, felakasztotta a falra a köteget, és a gyakorlás első napján odacsapott egyet keményen. Másnap letépett egy újságot a kötegből, és odavágott kettőt. Harmadnap még egyet letépett, és bumm-bumm-bumm, hármat. Az év végén a pucér falat csépelte – háromszázhatvanötször, tiszta erőből –, és valóságos vasökle lett akkorra. Amikor a nép ellenségei sokat ugattak az egyik jelenetben, akkor puszta kézzel lyukat ütött a tehervagon oldalába. A nép ellenségei teleszarták a klottgatyájukat ijedtükben.

Meg kéne ezt csinálni, gondoltuk akkor a moziban. De az volt a baj, hogy a Kárpáti Igaz Szó, amit járattunk, nem jelent meg hétfőn és ünnepnapokon. Nem volt belőle háromszázhatvanöt egy évben. Hogy Szecskin mit üt a moziban, azt nem lehetett pontosan látni, de feltételezni sem mertük volna, hogy esetleg a Pravdát. Talán meg is kellett fordítania az újságokat, hogy ne a tartalmilag érzékeny címlapok, hanem a sportrovatok kerüljenek előre, az ökle alá közvetlenül.

A hozzáállásomat a filmművészethez Jancsi változtatta meg váratlanul, aki egy napon behozta az iskolába a Filmvilág legfrissebb számát, az 1979. decemberit. Azzal, hogy van benne egy pucér nő, és csodálatosak a mellei. Igazság szerint két pucér nő is volt abban a Filmvilágban, de a másik nem tűnt érdekesnek. Viszont ez az egyik, ez tényleg szenzációs volt, igazat mondott Jancsi. Az volt a képhez írva, hogy: „A meztelenség (bár Bo Derekre talán még számíthatunk)”. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy valószínűleg Bo Derek van a felvételen, de biztosak nem lehettünk benne, ostobán volt megfogalmazva a képaláírás. Mindenesetre kölcsönkértem az újságot – el sem akartam hinni, de Jancsi ideadta –, és elolvastam a cikket, amit egyebek közt a pucér nő is illusztrált. Hat sűrűn teleírt oldal volt, azzal a címmel, hogy Amit a moziban elvesztettünk. Az elvesztett dolgok közé tartozott ezek szerint a meztelenség is. A felét sem értettem a cikknek. Arról szólt, hogy a hetvenes évek amerikai mozija egy nagy nulla. Senki semmire nem fog emlékezni abból az évtizedből. Csupa kommersz, agyatlan, érdektelen közönségfilmet készítettek a feltörekvő fiatalok: George Lucas, Steven Spielberg, Francis Ford Coppola, Michael Cimino, borítsa valamennyiüket az örök feledés homálya.

Ezek a nevek valóban nem mondtak nekem sokat. Addig azt sem tudtam, hogy a filmeket nem a színészek – Alain és Ornella, Jean-Paul és Faye –, hanem a rendezők szerint helyénvaló számon tartani. Ráadásul Csillagok háborúját, a Cápát, az Apokalipszis, mostot és a Szarvasvadászt sem vetítették nálunk.

Az írások összességében mégis tetszettek a Filmvilágban, és a képek is természetesen. Úgyhogy elkezdtem vásárolni az újságot, megvettem minden hónapban – nem kapkodták el úgy, mint a Népsportot –, mert arra gondoltam: hátha mindegyik számban benne van Bo Derek, vagy ha ő nem, akkor valaki más, aki felveheti vele a versenyt. Ebben a reményemben sajnos csalatkoznom kellett. Sokkal ritkábban voltak pucér nők a Filmvilágban, mint amire számítottam. Viszont ha már megvettem, akkor ki is olvastam. Hónapról hónapra szinte fizikailag is éreztem, ahogy egyre okosabb, műveltebb, intellektuálisabb leszek. Annak ellenére, hogy azokról a filmekről, amik nálunk is mentek a moziban – Kaszkadőrök, Földi űrutazás, Kína-szindróma, S. O. S. Concorde, Egy nyomorult halála –, mindig pocsék kritikákat írtak a kritikusok. Semmi sem tetszett nekik. Nagyképű, pikírt szövegeket vetettek papírra, gunyoroskodtak, utálkoztak. Kihúzták nálam a gyufát. Mindennek a teteje az volt, amikor leszedték a keresztvizet az első szovjet katasztrófafilmről, az Экипаж-ról. Ez azt jelenti, hogy A személyzet, és Magyarországon is vetítették, azzal az idióta címmel, hogy Katasztrófa földön-égen. A Filmvilág gonosz, buta és érzéketlen kritikusát módszeresen tudtam volna ütögetni néhány órán át egy kemény és rücskös tárggyal – az ökleim nem voltak szecskiniek –, ha a karmaim közé kaparinthatom. Az Экипаж-t háromszor néztem meg négy nap alatt, és 8,5 pontot kapott tőlem tízes skálán. És nem is azért, mert Alekszandra Jakovleva megmutatta benne magát, amire szovjet filmben soha nem volt példa azelőtt. (Zárójelben jegyzem meg: Jakovleva nem vehette fel a versenyt „Bo Derek”-kel.) Hanem azért, mert tele volt feszültséggel, drámával, izgalommal, látványossággal.

Eleinte mindig a fél hármas előadásra jártam, a legelsőre, mert akkor voltak a legkevesebben. Kivéve, ha indiai filmeket adtak. Akkor már fél háromkor is rengetegen voltak, jöttek a cigányok a táborból, ők nagyon szerették az indiai filmeket, úgy nézték ezeket, mintha magukat néznék, odáig voltak Amitabh Bachchanért és Dharmendráért – értük persze én is –, drukkoltak a hősöknek, mint később a bosnyákok Emir Kusturica Dolly Belljében, és teleköpködték a mozit szotyolahéjjal. Aztán ahogy öregebb és intellektuálisabb lettem, már fél 5-re váltottam jegyet. Mindig az utolsó sorba, a fal mellé, hogy se mögöttem, se mellettem ne legyen senki. Minél kevesebben voltunk, annál jobban éreztem magamat a moziban, de közben drukkolni is kellett, hogy minimum tízen összejöjjünk. Ha nem voltunk meg, nem indították el a filmet. A Dominó-elvet és A keselyű három napját már biztos, hogy fél 5-től néztem meg.

Mindeközben a lenini eszmékhez hűen továbbra is voltak kollektív mozilátogatásaink, és mintha egyre merészebbek lettek volna a szovjet filmek is. A Teherán '43-ban Alain Delon is játszott és meg is halt – Foche felügyelőnek hívták, a magyar szinkronban később Roche-t csináltak belőle –, Szergej Bondarcsuk Vörös harangokjában pedig Ursula Andress, az egykori Bond-lány is kitárulkozott, noha benne volt akkor már a korban. Ez a film John Reedről szólt – Franco Neróval a főszerepben –, aki megírta a 10 nap, amely megrengette a világot című könyvet a forradalomról. De nem Leningrádban játszódott, hanem Mexikóban, és elmentem rá még egyszer önszorgalomból.

A Filmvilágból apránként megtanultam: a művészet magasabb rendű, mint a szórakoztatás, és bár nem fordultam el undorral Bud Spencertől és Terence Hilltől, hamarosan szinte mindent tudtam már Tarkovszkijról, Antonioniról, Elia Kazanról, Sidney Lumetről és Alain Tannerről is. Különösen azután, hogy leadták a tévében az életműsorozataikat. Nem állítom, hogy első nekifutásra nem küzdöttem az álmossággal a Sztalker és a Vörös sivatag közben – nem nekem kedvezett, hogy Фотон márkájú színes tévénk képe néha ugyan színes volt, de tiszta soha –, de a Rakparton, az Equus és a Jónás, aki 2000-ben lesz 25 éves tényleg lenyűgözött. A Jónás miatt el is döntöttem: kommunában fogok élni, és nem járatom majd iskolába a gyermekeimet.

Bo Dereket azonban soha nem láttam semmiben. Se akkortájt, se az elkövetkezendő évtizedekben. Csak fényképeket láttam róla, és azokon is fel volt öltözve valamennyire. Egyáltalán nem volt szép. Pláne nem volt lenyűgöző. Nem felelt meg kifinomult ízlésemnek, és nem emlékeztetett arra a fantasztikus fekete-fehér jelenségre a hetvenkilenc decemberi Filmvilágból. Szerintem biztos, hogy nem ő volt az ott. Egyszerűen hülye volt a képaláírás-író.

Mielőtt elfelejteném: az анекдот nem anekdotát jelent magyarul. Hanem egyszerűen csak viccet.

Gazda Albert 1966-ban született Técsőn, Kárpátalján, minden iskoláját szülővárosában, illetve Ungváron végezte, közben két évig szovjet sorkatona is volt Fehéroroszországban. 1991-ben áttelepült Magyarországra, ahol jól ismert újságoknál dolgozott különböző beosztásokban, volt korrektor, parlamenti tudósító, gazdasági, sport-, vélemény- és kultúrrovat-vezető, főszerkesztő-helyettes és főszerkesztő. Írt könyvet borról, Kárpátaljáról, jégkorongról, katonáskodásról, az összeset másokkal közösen. Mostanában kevesebbet szerkeszt, viszont többet írogat.