Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Fotó: Sinco

Végtelen bosszú

Úgy éreztem, mégis tudok valamit, egy picit különleges vagyok, nem az az átlagos szürke senki, akinek a menőcsajok be akarnak állítani. Élveztem, sőt, imádtam.

Nem tagadom, hogy mindent előre kiterveltem.

Azzal kezdődött, hogy hetek óta ment a kínlódás a klikkesedő osztályunk és osztályfőnökünk között a március 15-ei műsor miatt. A tanév elején ugyanis valami értekezleten az osztályunk kapta a feladatot, a magyartanárunk viszont annyira utált bennünket is meg a mindent a legkevesebb munkával megúszni próbáló osztályfőnökünket, hogy nagyívben szart a műsor összeállítására. Aztán persze jött a kapkodás. Mi legyen? Ki mondjon verset meg beszédet? Persze, mindig valaki más. De azért legyen valami különleges is. Az osztályfőnök olykor előadta a nagyhalált, hogy semmiben se lehet ránk számítani, és nem igaz, hogy nincs egyetlen használható ötletünk. Bagoly mondja verébnek. Azt gondoltam, ez is egy újabb unalmas ünnepség lesz.

Aztán az egyik töri óra végén megvártam, amíg mindenki kiment a teremből, és odasomfordáltam az osztályfőnökhöz. Ártatlan képpel előadtam, hogy ha gondolja, szívesen fuvolázok a műsorban. Látni kellett volna az arcát. Addig szerintem csak akkor esett le neki, hogy létezek, ha megtalálta a nevemet a naplóban, három év után is kihagyott volna a névsorból, ha fejből kellett volna elmondania. Beszélni meg legfeljebb akkor beszéltünk, ha feleltetett. Bár ritkán fordult elő, mert az írásbeli számonkérés híve volt, amiket aztán a feleségével javíttatott ki.

Előadtam neki, hogy tanulok fuvolázni, ami persze csak részben volt igaz. Négy évig tanultam, de három éve abbahagytam. Hogy hihetőbb legyen a lelkesedésem, azt is hozzátettem, a fellépésemmel nagy örömet szereznék a szüleimnek. Na, ez egyáltalán nem volt igaz, de annak a szerencsétlennek halvány fogalma sem volt arról, kik a szüleim és mi a helyzet nálunk.

Anyámék éppen felszámolták az addigi életünket. Apám vállalkozása pár hónappal korábban csődölt be, és nem tudta feldolgozni, hogy már nem ő a családfenntartó, a főnök, aki mindenkinek megmondhatja, hogy mit, mikor és hogyan csináljon, hiszen a kenyerét esszük. Feladta, így ami még összejöhetett volna a kenyerére, az lefolyt a torkán. Anyám meg óriási szimpátiáról tanúbizonyságot téve felerősítette magában a kapuzárási pánikot, és gyakrabban cserélgette az apám kategóriájú pasikat, mint a mosógépünkben a szennyest. Az öcsém persze kihasználta az eltűnt szigort. Mindenhová járt, csak suliba nem, és egyre zavarosabb ügyei lettek. Talán még él, talán lecsukták. Annyira soha sem voltunk jó testvérek, hogy különösebben izgasson. Az ő élete.

Én meg? Egy ideig állandóan bőgtem, aztán bevettem a leszarom tablettát, és onnantól kezdve azt is tudtam, csak magamra számíthatok. Nem mondanám, hogy mindig a legjobb ötleteim támadtak.

Egyik nap kezembe akadt a fuvolám. Egy közepes Yamaha. Három év után újra megfújtam. Először nehezen ment, aztán valahonnan, az agyam rejtett bugyraiból kezdtek előjönni a mozdulatok, a régi dallamok, pár nap múlva pedig már a kottaolvasás is ment. Csodálkoztam is, hogy miért gyűlöltem annyira fuvolázni. Talán a tanárnő miatt, aki a szüleim előtt egy mézes-mázas hízelgő tehén volt, de amikor kettesben maradtunk, egy undorító állat lett, aki a tanítványain akar bosszút állni a szar életéért. Miatta utáltam meg a fuvolát, alig vártam, hogy abbahagyhassam az órákra járást.

Erre tessék, amikor már nem volt muszáj, és nem volt a hülye tanár sem, kiderült, hogy megnyugtat, sőt, szórakoztat. Úgy éreztem, mégis tudok valamit, egy picit különleges vagyok, nem az az átlagos szürke senki, akinek a menőcsajok be akarnak állítani. Élveztem, sőt, imádtam. Persze nem játszottam jól, de úgy voltam vele, az iskolai ünnepségre elég lesz.

Az osztályfőnökben először talán felmerült, hogy szívatom, de nagyobb bajban volt annál, mintsem végiggondoljon egy ilyen lehetőséget. Pedig egy-két kérdés után rájöhetett volna, hogy nemcsak őt, hanem az egész iskolát, a várost, az emberiséget akarom megszívatni, de nagyon. Zavartan bólintott, és csak valami olyasmit mondott, hogy nagyszerű, hozzam, mit akarok játszani, mi illik a műsorba. Másnap reggel felkaptam egy kottát, aztán az orra alá dugtam. Egy zenei analfabétának. Az SS himnuszra is rábólintott volna, ha mindenféle érdekes jeleket lát az öt vonalra rajzolva. Persze nem az volt, mert utálom a nácikat.

A próbákra nem jártam. Mindig azzal bújtam ki, hogy nekem csak azt kell tudni, mikor következek és mennyit játszhatok, és, hogy majd otthon gyakorolok. Senki nem kételkedett. Nem is tehették volna, mert tényleg rengeteget játszottam az üres lakásban. Komolyan készültem.

A bosszúra. Az elmúlt tíz év valamennyi ünnepségéért. Az évnyitókért, az október hatodikákért, az október huszonharmadikákért, a városnapokért, az iskola névadóján tartott megemlékezésekért, a karácsonyi ünnepségekért, a március tizenötödikékért, a nőnapokért, a ballagásokért, a pedagógusnapokért, az évzárókért, a különleges, kiemelt, de persze ünnepséggel egybekötött rendkívüli eseményekért, meg a versenyekhez kapcsolódó, elmaradhatatlan műsorokért. Nyomorult tizenhét éves létemre legalább száz ünnepi műsoron voltam már túl. Megszámlálhatatlan rosszul elmondott versen, unalmas beszéden, hamis dalon, közös éneklésen, tanári lecseszéseken, mert én se figyeltem. Vagy éppen elájulásokon. Alsós koromban többször összecsuklottam az ünnepségek alatt.

Nem emlékszem, mikor kezdtem az ünnepi műsorok közben azzal szórakoztatni magam, hogy mi lenne, ha egy zeneszám vagy egy beszéd soha sem érne véget. Mert némelyikről tényleg úgy tűnt. Talán ezért kezdtem unalmamban azon gondolkodni, hogy mit csinálnánk, ha mint a régi lemezjátszón, megakadna a műsor, és újra meg újra csak ismétlődne. Vagy mi van, ha időcsapdába estünk, és nem sejthetjük, hogy a műsor soha sem fog befejeződni, mert valami hiba folytán az utolsó másodperc mindig egy másodperccel távolabbra kerül, mi pedig csak állunk és állunk. De meddig?

Szóval volt ez a hülye játékom, amiről senkinek sem beszéltem. Meg az újra előkerült csillogó fuvolám, amiről senki sem tudott. És az egyre erősödő vágy, hogy minden unalmas ünnepségért, engem ért sérelemért bosszút kell állnom. Alaposan felkészültem. A fellépés előtt jól bekajáltam, nehogy éhes legyek. Az ivással viszont vigyáztam a pisilés miatt, és a Himnusz előtt még gyorsan elszaladtam a vécére. Aztán kezdődött.

Lehet, hogy meg kellett volna ijednem, amikor kiderült, az ünnepségünk nemcsak az iskoláé, hanem egyben városi is, amire sok, számomra ismeretlen fontosság is eljött, ráadásul a helyi tévé fogja közvetíteni. Eszembe se jutott elállni a tervemtől. Sőt, inkább örültem, hogy a bosszúm még teljesebb lehet. Csak a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a forradalom eseményeinek történelem órákat alulmúló felidézését, meg az idegesítő igazgatónő affektáló beszédét kellett kivárnom.

Mindegyiknél összeszorult picit a gyomrom. Mert féltem, hogy mi van, ha másnak is eszébe jutott, ami nekem. Mondjuk a zsíros hajú technikusnak, és végteleníti a Himnuszt. Ki merne szólni? Igen, ezt később én is használtam, pedig csak ott, a műsor közben jutott eszembe. A Nemzeti dalnak nem volt erre esélye, de a forradalom eseményeinek ecsetelése akár hetekig is eltarthatott volna. A dirinőből is örökké ömölhettek volna a semmitmondó, üres szóvirágok meg közhelyek. Már emiatt is a végtelenbe nyúlhatott volna a megemlékezés, és akkor én is csak szenvedek, és ugrik a bosszúm.

De nem így történt. Az igazgatónő után kisétáltam a többiek elé, és belekezdtem abba, amibe akartam. Másfél percet kaptam. Az első fél percben a legtöbben csodálkoztak, hogy jé, ez a mafla, szürke kismalac ilyet is tud. Aztán viszont már mindenki unta, csak az első sorban helyet foglaló fejesek próbáltak műélvezni. Majdnem elröhögtem magam. Talán a harmadik percben kezdtek néhányan fészkelődni. Valamikor az ötödiknél itt-ott zsizsegni kezdett a terem, de nem adtam fel. Sőt, még inkább szórakoztam velük. Nagyobb szüneteket tartottam, és amikor már majdnem tapsoltak, egy gyors futammal folytattam. Szerintem a nyolcadik-kilencedik perc környékén kezdődött az ideges mocorgás, hogy talán már abbahagyhatnám, vagy valaki leállíthatna, mire gyorsan a Himnusz legsüketebb ember által is felismerhető részletét kezdtem játszani teljes átéléssel és méltósággal. Ez olyan volt, mint valami fegyver, amivel vissza lehet verni a támadásokat. Olykor a Szózatot is elővettem. Amikor pedig néhányan már integettek, jól láthatóan lehunytam a szemem, mint aki nagyon elmerül a művészetben, és csak fújtam, variáltam a dallamokat.

A legtöbbször persze nyitva volt a szemem. Látni akartam a hatást. A tehetetlenséget, a gyávaságot, a beszariságot, a töketlenséget, hogy mi a francot csináljanak, hiszen ez mégiscsak egy ünnepi műsor. Lekeverni nem tudtak. Valakinek oda kellett volna jönnie, kivennie a kezemből a fuvolát, vagy leütnie, kirángatnia a tornateremből. De ki merte volna ezt megtenni? Érződött, hogy egyre nagyobb a zavar, ami csak azért nem megy át teljes zűrzavarba, mert ahhoz valakiknek fel kellene állni, másvalakikhez odamenni, megbeszélni és intézkedni. De ki kezdje? Ki lesz olyan bunkó, hogy belegyalogol egy ünnepi műsorba, ami lehet, hogy így lett kitalálva, miközben veszi a tévé és ott ülnek az első sorban a nagyemberek?

Élveztem. Minden percét valamennyi porcikám élvezte. Úgy éreztem, napokig képes lennék fújni.

Aztán mégis elkezdtem unni. Leginkább azt, hogy ennyi képmutató, tehetetlen fasz között kell élnem. Kínosan kuporogtak az ünneplő cipőikben, és tűrték egy nyilvánvalóan meghibbant diák játékát. Tényleg nem tudom, meddig fuvolázhattam volna. Páran összerogytak, néhány nagyember fontosságát azért hangsúlyozva kiosont, de a többség ott szorongott az ünnepségen, ami sehogy se akart közelebb kerülni a végéhez.

Egy újabb nagy szünet után, amikor már nem is reménykedtek, hogy vége, úgy éreztem, kész vagyok, bosszút álltam. És abbahagytam. Leeresztettem a hangszert. Halálos csend lett. Meghajoltam. És az volt a legrosszabb, ami miatt soha sem fogok bocsánatot kérni, hogy megtapsoltak.

 

Bajnai Zsolt végzettségei szerint történelem-földrajz szakos középiskolai tanár és újságíró. Előbbi soha nem volt, utóbbit lassan harminc éve műveli. Dolgozott több újságnak, szerkesztett lapokat és könyveket. Civilben – amikor nem ír – az államigazgatásban könnyűzenével foglalkozik. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy prózáival a nyilvánosság elég merjen lépni. Eddigi két novelláskötete – A megmozdult világ (2016), Visszaköszönés (2018) – után 2020 tavaszán jelent meg a harmadik, Az eltűnt városháza címmel.