Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...

Patkánypuding

Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

Bár abból az időszakból ismertem volna a patkányt, amikor még vidám volt, fiatal és nem kötött meg körülötte a beton. Apró karmaival úgy kapirgálhatta maga körül a szürkés pudingot, mintha az élete függne tőle. Fejét igyekezett a felszín fölött tartani, izmai ráfeszültek apró nyakcsigolyáira. Orrlyukai kitágultak, fekete szeme a végtelennek tűnő, seszínű horizontot tükrözte vissza. Szürke tompora néhány centiméterrel a puding felszíne alatt mozgolódott. Kopasz farkának vége, mint egy cseresznyéből kikandikáló, kíváncsi kukac meredezett a betonpuding színén. A fürge és szürke rágcsáló minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne olvadjon bele a környezetébe. De szerencsétlenségére, ahogy a massza szilárdulni kezdett, egyre nehezebben mozgott benne. A beton lassan megkötött, és nyaktilóként vágott bele az állat húsába. Mielőtt a rágcsáló végleg megdermedt volna, megpróbált kiugrani a pudingból, de az addigra már a hátsó lábai körül is keménnyé kötött. Kénytelen volt nyugton maradni. A patkány nem halt meg azonnal. Napokig éhezett, szomjazott, és halálosan unatkozott. A betontömbből kikandikáló fejét alig tudta már mozgatni. Hosszú bajszával cirógatta a szürke sivatagot. Ha a bajszával sekély árkokat tudott volna karcolni a betonba, lehet, hogy a masszába húzott vonalakból önmagát rajzolta volna meg. Ha tudott volna írni, talán a nevét is mellé írta volna. De egyiket sem tette meg, úgyhogy számomra csak egy patkány maradt, ami a frissen betonozott pincém padlójába kötött bele. Egy jó ideig kerülgettem a megdermedt rágcsálót. Mintha a haldoklása közben lett volna szépérzéke, a helyiség kellős közepén döglött meg. Ez elég kellemetlenül érintett, mert ha szükségem volt valamelyik szerszámra a pincéből, mindig kerülgetnem kellett a patkány szőrös tetemét. A betonvágót néhány hét múltán kértem kölcsön a szomszédtól. Két óra alatt kivágtam a pincém padlójából egy formás betontestet, aminek a közepében foglalt helyet a szerencsétlenül járt patkány. Ugyan nagyon örültem, hogy ilyen gyorsan sikerült eltávolítanom a padlóból az állatot, sajnos két újabb problémával is szembesültem. Egyrészt nem tudtam, mihez kezdjek a robusztus betondarabbal és a benne lévő tetemmel, másrészt ötletem sem volt, mit csinálhatnék a megrongált betonpadlóval. Az első probléma megoldására néhány nap múltán jöttem rá. Egyik reggel vászonzsákba csúsztattam a betondarabot, és a képkeretezőhöz siettem vele. Rövid mérlegelés után a banánsárga keretet választottam. Úgy véltem, a szürke és sárga színkombináció majd feldobja a nappalimat. A másik problémámra azóta sem találtam megoldást. A pincepadlón lévő, téglalap alakú léket ugyanúgy kerülgethettem, mint korábban a rágcsálót. Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg. Nem akartam kockáztatni az életemet, úgyhogy felhoztam a szerszámaimat, és lelakatoltam a pincelejárat ajtaját. Bár azt sajnáltam, hogy egy helyiséggel kevesebb áll a rendelkezésemre, a ház többi szobáját szépen berendeztem. A sárga keretes patkányképemet a tévé mellé szögeltem fel. Valahányszor leültem a kanapéra, mindig büszkeség töltött el, mert a rágcsáló fekete szemében láthattam visszatükröződni a szobát, ami mindent összegezve soha nem volt még otthonosabb.

Hernyák Zsóka (1991) Zentán született. A szegedi Bölcsészettudományi Karon diplomázott vizuális kultúratudomány mesterszakon. Morze című kötete 2017-ben jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában.