Amíg csak tart az erdő

Részletek

Írta: Veréb Árnika

Fölöttem összeborultak a fák. Szemüveg nélkül nem látni a korona között a csillagokat. G. mondja, hogy ott vannak. A tündék az első időkben csak a csillagokat ismerték. Körülöttünk felröfögnek a vaddisznók, idefelé láttuk is a nyomaikat. Félek a disznótól nagyon, mert vadság lakik benne, amely feltámad, ha megzavarják. Magamhoz kötöttem a kutyát, nehogy vadásszon. De csak aludni akar. És őrködni.

Nem vagyok tünde. A játékokban sem mertem kérni, hadd legyek mégis, mutogattam a fülem, milyen kerek. Komolyan csak akkor gondoltam rá, hogy talán mégis az lehetek, amikor a Zemplén fenyves háta elszaladt a szemem előtt egész az enyészpontig. Addig, ahol a síkok összeérnek. Ott egy ugyanolyan kerek alak áll, mint én, szaladnak a hátak az ő szeme előtt is. Mondták a faluban, hogy régen éltek erre hegyi emberek, nem tündék, de hatalmas, szálfa erdészek levélszínű köpenyben, akik a jel nélküli utakat járják. Aztán elfeledkeztem ezekről a dolgokról – komoly irodalmat olvastam és finomkodtam, hogy eszembe se – csak a fák maradtak, a hatalmas erdőhátak, a zöld menyasszonyok és a titkok. Vajon milyen lehet addig menni, amíg csak tart az erdő.

(1)

Vettem egy Pilis-térképet, leterítettem a konyhakőre, fölé guggoltam, napokon át nézegettem, orrom a papírt érte és megrajzoltam rajta egy utat. Egy nagy utat. Persze, tudom, hogy egy ultrafutó, aki tényleg nem lehet más, csak tünde, egy nap alatt kétszer ennyit is megtesz, mint amit én három nap alatt. De rajzoltam egy hosszú utat, dróttal mértem le, próbáltam meghajtogatni az apró kanyarokat, hullámvonalakat is. Aztán listát írtam. Hátizsák, hálózsák, függőágy, takaró, kulacsok, szalonna, kenyér, hagyma, fejlámpa, zokni, még zokni, esőkabát, kés, kötszer, kötél, wc papír és egy lapát –.

Az útvonal Esztergomtól a Sikárosig, onnan Visegrádon át a Disznós-kútig (van tisztességes neve is, de az idő letörölte a kőről), majd Szentendréig ért. Közel akartam lenni az otthonhoz és meg akartam ismerni a Pilist, hogyha kifektetem az asztalra a tenyerem, megmutathassam rajta az utakat. Két hátizsákot vittünk, G. és én, és a két kutyát. A táskák elérték darabonként csaknem a tíz kilót és addig, amíg kínomban rá nem ébredtem, hogyan tudom a derekamra és a mellemre szíjazni, iszonyat volt vinni a magamét. Persze azután se volt könnyű, de a törzs erős.

Első nap harmincnégy kilométert mentünk – sose írok számokat jegyekkel, egy bölcs és nagy ember egyszer azt mondta, ez különbözteti meg az írót a nem-írótól. Persze viccelt. Szalonnát ebédeltünk egy vadászház mellett, a kutyák lustán oldalra dőltek, minden olyan volt, mint máskor. Néhány pimasz darázs az ujjaim közé szállt. Dobogókőre felmászni már nehezebb, a délután kövérré hízott, a kutyák se mentek el a lábunk mellől, talán megérezték, hogy valami nagyobb előtt állnak, mint korábban. Akkor találkoztunk a lila erdővel.

A pilisi erdőnek otthonos az arca. Sokféle árnyalata van, itt-ott erősebb a sötét, vizesebb a levegő, máshol megnő a fény, vagy vastag indák szövik kétoldalt az utat. De a szagok és a színek közeliek. Dobogókő felé ez az otthonos erdő egy másikat rejtett, egy ismeretlent. Úgy fogta közre, ahogy a három áramlat a Sargasso-tengert. Az út a kényelmes keréknyomból lassan ösvénnyé szűkült, egymás mögött haladtunk, a kutyák a sarkainkban. Az otthonos arcú fák közül két hatalmas bükk emelkedett az út két oldalán, szemben egymással. Derekuk sima, fényes és kékesszürke, koronájuk magasan a többi fölött. Olyan fenségesek voltak, hogy meg kellett állni, hátradönteni a testet, hogy a szem befogja az eget is. Kapuőrök. Mögöttük a lila erdő. Alacsony, sűrű szövésű, keskeny fák bújtak össze, szinte sötét volt alattuk. A szűrt fény rombuszmintákat rajzolt a földre, lila rombuszokat. A sötétség is levegős, könnyed, ha nem volna olyan különös ezt állítani, azt mondanám fényes volt. Jól esett benne a járás, de figyelmet követelt. Csendben voltunk, szinte végig. Az erdő egészében éreztem, hogy vendég vagyok, de itt, a kusza katedrálisban azt is, hogy csak megtűrt. Maradhatok, amíg betartom a szabályokat, amelyeket sosem árul el. Azt hiszem, hamar átértünk rajta, mégis hatalmasnak tűnt. És nagyon réginek. Mikor kiléptünk a lila árnyak közül, ott álltak a kapuőrök. Többen voltak, négyen-öten, és az egekig értek. Ilyen lehet egy elefántcsonttorony – gondoltam, és nagyon magányos dolognak tűnt költőnek lenni. Számtalanszor jártam Dobogókő mellett ezen az úton, de ebben az erdőben mégsem voltam még soha. Nem tudom, hogy ha most visszamennék, épp két héttel azután, ott lenne-e még.

Átvágtunk Dobogókőn, más élőlénynek láttam magam a kirándulók szemén át, a nagy hátizsákkal, övemen az agárral, magas túrazokniban. Ők hazafelé tartottak a kilátóból, mi pedig a kéken tovább a Sikárosig. Szürkült. Elmaradtak mögöttünk az emberek. Én mentem elöl, mert él bennem egy harcos, aki az utolsó részeken szokott felszínre jönniés átvenni a zászlót, ha a hordozó elfáradt. Így futottam fel a Kékes legtetejére is: az utolsó kilométeren teljes erőből.

A tervezésnél és az út alatt is kulcskérdés volt a víz. G. ragaszkodott hozzá, hogy kijelölt táborhelyeket válasszunk, ami egy faasztalból, két padból és egy tűzrakóhelyből áll – ráadásul nem kötődik engedélyhez a használata. Sokszor forrás is van mellette, jó választás. Az első napi útvonal végén öt kilométeres körzetben három ilyen hely is akadt. Egész napos gyaloglás után a kihalt, szürkülő tájban, egy nagyon sötét, vaddisznónyomos erdőben találtunk rá a tervezett táborhelyre. Ott volt az asztal, a padok és a tűzrakóhely, de nem volt ott a víz, csak a kifeküdt meder. Ekkor értettem meg igazán, milyen súlya van annak, amikor egyszer arról írtam, hogy milyen, amikor a folyó máshol talál magának utat. Leültünk a nedves, barátságtalan fák közé, a levegő tele volt vízzel, átgondoltuk, mire elég az a másfél liter, ami a kulacsunkban maradt. Nekünk még csak-csak, de a kutyáknak (az agárnak és a fehérnek, aki sárkánynak látja magát) semmiképp. Ráadásul porételeket hoztunk magunkkal vacsorára, azokhoz viszonylag sok víz kellett, három deci. Úgyhogy felkeltünk, magunkra szíjaztuk a hátizsákokat, kerestünk egy másik forrást és egy másik táborhelyet. És elmentek az emberek. És lehet, a hátunk mögött visszacsordogált a levegőből a patakmederbe az a sok víz.

A Kárpát-forrás sokkal közelebb van Szentendréhez, mint ahogy azt a térkép alapján elgondoltuk. Egy korábbi alkalommal a másik irányból közelítettük, csak pár lépés választotta el a napsütötte, kipihent, álmodozó énemet a félsötétbe merült, kifáradt másiktól. És ott feszült az idő is. Ha tudtam volna, lehet, megkeresem a napsütötte magamat és hazáig meg sem állok. A gondolat, hogy a falak, a saját falaim ott vannak nem is olyan messze, megfojtotta volna a bátorságom.

Nehéz dolog ez. Az ember elképzeli az erdőben alvást, megálmodja magának az erdőt otthon, a szobájából és csarnoknak látja, védelmező palotának. Aztán kimegy, egész nap kutyagol, majd felköti a függőágyát, fázik, mert mélyen van a tábor egy medencében, a sötétség nyirkos és idegen. G. beemelte mellém az agarat, mert hiába kecses, mászni nehezen tud, nem úgy, mint a kissárkány, annak annyit kell mondani hopp, és oda ugrik, ahova mutatod. Az agár reszketeg lábbal ácsorgott kicsit, óvatosan lenyomtam magam mellé, szegény teljesen el volt már anyátlanodva, nem értette, miért vagyunk idekint, még sose maradtunk ilyen sokáig, mi lesz most. Ahogy elfeküdt, rájött, hogy ez nagyon jó, meleg és kényelmes, menedék. Elterült, kicsapta a fejét, mélyeket lélegzett, sose szokott így, radar a füle és morog, akár egy nagyvad. A hangra elszaladt az árnyék a vízmosástól. Éjfél felé egyre hidegebb lett, és alulról jött, mint egy alattomos kéz, ami végig csiklandozza a gerincet. Fölöttem összeborultak a fák. Szemüveg nélkül nem látni a korona között a csillagokat. G. mondja, hogy ott vannak. A tündék az első időkben csak a csillagokat ismerték. Körülöttünk felröfögnek a vaddisznók, idefelé láttuk is a nyomaikat. Félek a disznótól nagyon, mert vadság lakik benne, amely feltámad, ha megzavarják. Magamhoz kötöttem a kutyát, nehogy vadásszon. De csak aludni akar. És őrködni. Óránként kiteszi a fejét a függőágy szárnyaiból, szippant hármat – szkennel, gondolom – és morog, ha érez valami nagyot. De a rágcsálókat, a madarakat hagyja, olyan ítélőképessége van, amilyen nekem sosem lehet. De velem van, és velem is lesz, ez nagy biztonság.

Nagyon sötét van. Nem merek mozogni, nehogy felkeltsem a kutyát. Teljes testével rám feküdt, mert egyre erősebben szivárog a hideg, kellett volna valami derékalj. Fejét a fejemnek veti, orra a homlokomnak nyomódik, hallom, ahogy egyenletesen lélegzik. Az entekre gondolok és a versekre, amelyeket úgy írtam, hogy hittem minden kívánságban és minden erőben és megkérem a fákat, fogadjanak ma éjjel be – hülyeség, de nagyon fáradt vagyok és félig vagy talán egészen komolyan is gondolom. Az erdő lassan megváltozik, majomhangú madarak kergetik egymást az ágak hegyén (valaki jár), a disznók messzire elkerülnek és a fák nem szólnak, végül majdnem olyan nagy a csönd, mint a föld alatt.

Hajnalban ébredünk, a kutyák virgoncak, mi reszketünk, zacskós levest iszunk bádogpohárból, sose ittam ilyen jót. Hoztunk magunkkal kempinggázt. Én nem akartam, mert hogy majd én fával! De G. okos és megfontolt, a fák pedig vizesek és porhanyósak, a kempinggáz nélkül nem lenne meleg vizünk. Nedvesek a ruhák, a reggeli fény jóval a tábor fölött, a fák hónalját csiklandozza. Sokáig maradunk, reggelizünk, beszélgetünk, mert nehéz felvenni a hátizsákot egy átfázott éjszaka után. A kutyák rohangálnak, mint akik semmit nem éreznek. Nincs is hátizsákjuk.

(közjáték)

Bölcs dolog átadni valakinek az útvonaltervet, akit érdekel, hogy élsz-e, de balga dolog megígérni, hogy este és reggel üzenetet küldesz arról, hogy tényleg élsz. Mert valószínűleg élni fogsz, de térerő nem lesz. A másik oldalon pedig félnek, amiért késik az üzenet.

(2)

Pilisszentlászlótól vezet egy út Visegrádig, egy régi, szerpentines vadászösvény, amelyet a Szarvas-bérc és a Nagy Bükk oldalába vágtak. Itt megváltozik a Pilis arca, kacér és selymes, akár a firenzei utcák. Fantasztikus útvonal és rémes egy nap. A súlytól megroppant a talpunk, sírt, hogy nem akarja tovább vinni a terhet. Minden lépéskor átvilágítja a csontokat a vörös színű fájdalom. Kora délután érünk Visegrádra, ahol hátizsák nélkül indulok neki a boltnak, talpam alatt felhő. A zöldséges ajtajában döbbenek rá, hogy valami nagy baj van. Nem volt rajtam – maszk. Pőre, veszélyes arc. Hübrisz. Egy nap az erdőben és elfelejtettem mindent, ettől szégyelltem is magam, a társadalom kollektív tudata korholt a fejemben, és közben örültem, én, csak én, mert ez azt is jelenti, hogy a vésznek is vannak határai, amelyek sem időben, sem térben nem felrajzolhatók. De vannak.

Ittunk egy kólát és vettünk két ormótlan pulóvert, hogy a következő éjjel ne fagyjunk meg, és egy unikumot is, mert pálinka nem volt – pedig kívántuk nagyon az előző este. És aztán elindultunk fel, a fellegvárba. Nem a látványért. Nem esztétikai alapon terveztük az utat, de arra vezetett a kék. Hát fel.

Egyszer felmentünk egy ezerkétszáz méter magas horvát hegyre, tengerszintről, mert előtte fürödtünk is. Még a hegy bokájánál megkérdeztünk egy helybélit, hogy merre van a Mala Učka, nevetett, nagyon, up up, mondta, at the end of the lane, there’s a stairway. To, mondtam és ő csak nevetett tovább, rólunk már akkor ömlött a sós víz. Ilyen fiatalon, mondta, mint mi, az ember még kőszáli kecske. Széles arca volt és széles hangja, csak nadrágot hordott. Nem volt kerítés a háza előtt. Úgyhogy felmentünk ezerkétszázra, visszafele félúton ittam egy sört egy falusi vendéglőben, meg csevapot ettem és teljesen dilis lettem tőle, csak úgy emlékszem a táborba vezető útra, ahogy a kőszáli kecskék szoktak.

G. is ezt mondta: felmentünk a horvát hegyre, mi ez akkor. De ne nézz fel. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogyan fogom leírni majd ezt, amit most érzek. Teljesen elmerültem abban a még nem létező időben, ami épp most van, amikor majd ezt az útinaplót fogom írni, amit épp írok, és elgondoltam mindenféle hangzatos szóképet. De ebből semmi sem fontos, csak az, amikor már nem gondoltam többet arra, hogy is lesz majd az írás, mert megijedtem, hogy teljesen egyedül vagyok és felnézni se mertem, hogy ne lássam, mennyi van még a reszkető napfényben hátra. G. után kiáltottam, de nem válaszolt senki. Egy pillanatig komolyan azt hittem, hogy elájultam, mi több, meghaltam és a testem valahol mögöttem hever az úton, csak a gondolataim mennek tovább. És basszus – gondoltam –, akkor inkább pihennék most kicsit.

A második napi táborunk a Disznós-kútnál volt Tahi közelében, ami abból a szempontból különleges, hogy egy órányi járáson belül se másik tábor, se másik forrás nincs. Muszáj, hogy a helyén legyen a víz, gondoltam, és közben arra is, hogy ez az igazi szerelem: ragyognak a csontok a lábfejemben és mégse akarok hazamenni.

A tábor egy széles és mély kanyarban feküdt, a függőágyakat csak jó pár lépéssel arrébb lehetett felkötni, mert a tábor meredek falán a fák harminc fokos szöget zártak be a földdel. Féltem, mert közvetlenül mellette állt egy lakott vadászház, de nem olyan, mint a Hoffmann, ahol előző nap ebédkor álltunk meg, és ami inkább hasonlított egy megfizethetetlen szállodához, mintsem vadászházhoz. Ez a ház egy szobából és egy apró teraszból állt, ahol műanyag flakonba haltak a darazsak. Régi, de használatban lévő edények hevertek mindenütt, meg egy pár gumicsizma. A falra szöggel a következő üzenetet tűzték: rögtön jövök.

Először arra gondoltam, milyen jó lenne, ha rögtön jönne, aztán arra, hogy az még egyik mesében sem volt jó dolog, ha az ember a vadásszal találkozott. Lehet, hogy nem vágja ki a szívemet, csak beküld a törpökhöz (akiket mellesleg mindig is kedveltem), de – gondoltam át logikusan – talán mégis inkább kivágja. G. nagyon nevetett. És nem jött a vadász.

Ez az éjszaka egész más volt, mint az előző. Melegem volt, a kutyák aludtak, nem akartak már elriasztani senkit. Én is aludtam, kényelmesen forgolódtam, akár egy ágyban, a hátam az agárnak vetettem. Úgy aludtam, ahogy ritkán. Jól.

(közjáték)

Néhányszor eltévedtünk, a rejtekutak keresztbe hálózzák az erdőt, és nincsenek rajta a térképen. G. átkozódott. Mi nem sima sétafikálók vagyunk, akiknek mindegy – kiáltotta az üres vadlesnek – nekünk nem mindegy, nagyon nem! És igaza is volt. A levélruhás hegyi emberekre gondoltam, amikor véletlenül az egyik rejtekúton jártunk, csak innen tudtam, hogy eltévedtünk. De hiába, nem látni a tisztást.

(3)

Másnap későn keltünk, fél hétkor. Hétkor már úton is voltunk, boldogan és vidáman, mert a jó éjszaka kioltotta a csontokból a vörös izzást. Mindent meg lehet szokni, a súlyt is. A zöld út, amit olyan könnyűnek hittem a térkép alapján, levitt egy mély vízfolyásba, csak hogy aztán egy hegy tetejére vigyen. (Minek menjek le, mondd minek, ha aztán mennem kell fel és mennem kell le és mennem kell fel és mennem kell le. Nem a hegyet simították az út alá, Árnika-szan, hanem az utat a hegyre.) Közben beleléptem egy darázsfészekbe. A jól nevelt spártaiak azonnal kiküldték legjobb harcosaik, akik dagadtra csípték a bokám, majd a vízmosástól egészen az Öreg Bükk-tetőig hajtottak, amíg el nem mosta őket az eső. Nem volt hol leülni enni, úgyhogy álltamban ujjnyi vastag szalonna-darabokat tömtem a számba, mint egy ááállat. Imádtam. Felütötte fejét a harcos, vitte a zászlót. Amikor hazaértünk, a kutyák nem hitték el.

Nem vagyok tünde, bár hazudhatnám azt, hogy mégis, már felnőttem, többet tudok a játékok pauzabilitásáról. De végigjártam az erdőt, a nagy utat és egyszer sem kívántam, hogy bár ne indultam volna el. Útinaplót írni nem olyan nehéz, ha az ember a látványosságokat fűzi cérnaszálra, de útinaplót írni nem könnyű. Hát így esett.

                          

Veréb Árnika 1995-ben született Kistarcsán, Veresegyházon nőtt fel, jelenleg Szentendrén él. Az ELTE BTK doktorandusza, a SZIFONline egyik szerkesztője.