Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Matteo Bussola (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A rozmaringot nem bántja a tél

Fotó: a szerző archívuma

Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

Bővebben ...
Költészet

Zsolnai György: Nem elérhető

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

írásban maradt a mélység nyaggatása

Bővebben ...
Költészet

Lesitóth Csaba versei

Fotó: @orsiornot

ja csak a békególya / meghozza a kivasalt üres kendőt

Bővebben ...
Próza

Papp-Zakor Ilka: Kirándulás

Fotó: a szerző archívuma

A Kiss-család gesztusait lehetetlen volt viszonozni, tudták a módját, hogyan tromfoljanak rám, bármit is teszek. Életvitelszerűen voltak jók.

Bővebben ...
Próza

Milbacher Róbert: P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez (részlet)

Fotó: a szerző archívuma

Csak Heydte látta a halottat, ő azonban életében nem ismerte Sándort, aki viszont az ő személyleírása alapján felismerni vélte, az nem látta a Heydte említette holttestet.

Bővebben ...
Próza

Sz. Szabó Ádám: A grízgaluska íze

Fotó: a szerző archívuma

Soha többet nem látta szüleit boldogan. Anyján állandó, ideges feszültség lett úrrá, mint aki arra számít, hogy minden pillanatban ráijeszthetnek, vagy bármelyik sarkon ott bujkálhat egy rabló. Apja épp ellenkezőleg, immár semmin nem tudta felizgatni magát. Mintha lelkének egy része már rég felröppent volna a földről, de teste továbbra is makacsul lehorgonyozta.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Csermely Mátyás: Mégis egy történetbe jutunk - 2025 novemberi, decemberi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Noha az egyetemi közegben óhatatlanul belefut az ember egy-egy nyomtatott lapszámba, tényleg csak belefut. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget nekik, hisz ezek általában folyosóra vagy könyvtárba kitett, két-három éves példányok, alig akad bennük pár ismerős név. Mondogatja is néha magának az ember, igazán elmehetne egyszer egy újságoshoz, vehetne egy friss lapszámot, elolvashatná az egészet, úgy ahogy az meg van írva. Vonatállomások újságosaiban és az Írók boltjában tett beszerző körök után, mikor megkezdi az olvasást, konstatálja, van jogosultsága ennek a formátumnak is, mert az (össze)olvasás során egy sokkal összetettebb élményt kap, igaz több figyelmet és időt szánt rá. Egyszóval rájön: nem is olyan nagy baj, hogy feleslegesen vett több, ezen szemléhez nem felhasználható folyóiratot, hiszen minden egyes szám más-más felfogásban működik, és ezek a világok remek lehetőséget adnak egy szabadlevegős merülésre a vállalkozó kedvű olvasónak.

Bővebben ...
Költészet

Fellinger Károly versei

Fotó: Görföl Jenő

A szépséges / Perszephoné sikolyát egyedül csak / Hekaté hallja

Bővebben ...
Fotó: Baráth Ildikó

Borsai Szandra kisprózái

Ebben a kvantumvilágban semmi sincs úgy, ahogy azt korábban megszoktuk. Amíg valamilyen fondorlatos úton-módon bele nem nézünk a dobozba (tehát belém), addig egyszerre tekinthetjük a macskát élőnek és holtnak is. Mivel én igazából mégsem vagyok egy doboz, hanem ember vagyok, belém nézni nem is olyan egyszerű.

Kvantumállapot

Kvantumállapotban vagyok. Ennek ellenére az átlagos külső megfigyelők nem vesznek észre rajtam semmi különöset. A szokásos sajátállapotomban ácsorgok a buszon a tömegben, legfeljebb az arcom olyan, mintha citromot reggeliztem volna. Kicsit nehezemre esik állni, a kvantumállapot miatt. Az ismerősöknek már feltűnhet néhány apróság. Az eddigi rituális kávézásokat elkerülöm a munkahelyemen, helyette mindig akad valami halaszthatatlan elintéznivalóm. Este nyolc után nem veszem fel a telefont, mert olyankor már alszom. Ez is a kvantumállapot sajátja.

Schrödinger előállt egy közismert gondolatkísérlettel, hogy egy olyan átlagos képességekkel rendelkező elme is megértse ezt a kvantumállapotot, mint én. Nézzük meg ezen keresztül, mi a helyzet. A legegyszerűbb, ha úgy vesszük, hogy én vagyok a doboz, és bennem van a macska. Sőt, egy olyan doboz vagyok, ami szemléli önmagát, elég nagy hülyeség, de hát ez van. Ebben a kvantumvilágban semmi sincs úgy, ahogy azt korábban megszoktuk. Amíg valamilyen fondorlatos úton-módon bele nem nézünk a dobozba (tehát belém), addig egyszerre tekinthetjük a macskát élőnek és holtnak is. Mivel én igazából mégsem vagyok egy doboz, hanem ember vagyok, belém nézni nem is olyan egyszerű. A természet viszont kitalált erre egy könnyítést, adott néhány jelet, amikből következtethetünk a macska hogylétére. Ez pedig többek között az émelygés, a hányinger és az ételundor. Ha a tünetek jelen vannak, a macska nagy valószínűséggel életben van. Hurrá. És ha nincsenek tünetek? Akkor nem tudok semmi olyan bizonyítékot felmutatni a jelenlegi, megfigyelhető állapotomról, amit a klasszikus modellek szerint valóságosnak nevezünk.

Nézhetjük úgy is, hogy az én állapotomat jelképezi a macska. Egyszerre vagyok ilyen állapotban meg olyan állapotban, amíg valaki meg nem nézi, hogy mi az igazság. Tudom, bonyolult, de hát nekem sem egyszerű. Se macskaként, se dobozként. Főleg, ha feltesszük a kérdést, min múlik a macska élete? Legkevésbé a macskán meg a dobozon. A vak véletlenen múlik.

Tehát beköltözött a fejembe az öreg Schrödinger, és folyamatosan nyaggat a macskájával. A doboz következő felnyitásáig ácsorgok tovább a buszon a tömegben, látszólag pont úgy, mint a többi ember. Senki sem fogja átadni nekem a helyét, pedig jó lenne.

 

Háromszög

Jó messzire beúsztak. Tombolt a hőség, úgy tűnt a madarak is leolvadnak a fákról. Swann ebben a tikkasztó kánikulában érezte magát igazán elemében. Több hónapnyi fájdalmas várakozás után végre nem gyötörte valami, ami leginkább egy múlhatatlanul sajgó fantomvégtaghoz hasonlított. Imádta a strand fehér zaját, amiben összemosódott a gyerekek sikoltozása, a csúszda motorjának zümmögése, a fel-feltörő nevetések és a kerítés mellett elcammogó dízelvonat robaja. A kék eget is órákig nézhette. Olyan színe volt napszemüvegen keresztül, mint az ingyenesen terjesztett kisméretű újtestamentumok borítójának. Maguk sem tudták megmondani, hogy vált szokásukká ez a beúszás. Minden nap közelebb és közelebb merészkedtek egymáshoz, és bár az alapvető szabályok nem változtak, egyes dolgok lehetségesebbé váltak. Mikor Odette a víz felé indult, intett a part szegélyén fekvő Swann-nak, hogy tartson vele.

Swann szótlanul úszkált fel-alá, lebukott, feljött, hanyatt dobta magát, lebegett a felszínen, aztán vissza hasra. Csak akkor fordult Odette felé, amikor már elég messze voltak másoktól, jóval a bóján túl. Beszélgetni kezdtek mindenféléről, amiről általában beszélgettek. A várható időjárásról, a fürdővárosban tartózkodókról, barátok látogatóba jöveteléről. A parton színes hangyákként emberek mozogtak, egy nagy és boldog boly szabadulásukat ünneplő tagjai. Swann legszívesebben megölelte volna Odette-et, de hamar belátta, hogy ez nem tartozik a lehetőségei körébe.

– Mutatok valamit – mondta Swann. – Így, összeteszed a két kezed – és szemléltette is. Összetámasztotta a mutató- és a hüvelykujjait, középen egy háromszög alakú rést formálva.

– Lemész a víz alá, és ezzel a háromszöggel bekeretezed a Napot. Swann lebukott, Odette csak nézte a helyet, nézte a visszarendeződő hullámokat. Úgy érezte, túl sok idő telt el, míg Swann újra a felszínre jött.

 – Te jössz. Odette egy pillanatig vonakodott, aztán lemerült. Először nem úszott elég mélyre, hogy a napot beirányozhassa a háromszögbe. Másodszorra sikerült. A sűrű, zöld közegen át átszűrődött a napkorong elmosódó alakja. A víz egynemű zúgása egy kis idő múlva teljesen elhalkult, csend volt vagy nem hallott semmit, nem tudta eldönteni. Rémülten a felszínre tolta magát. Nagyon szerette volna megérteni őt, mikor Swann halkan azt mondta, olyan csendesen, mintha attól félne, hogy meghallja valaki, hogy ő csak ilyenkor, így látja Istent.

Borsai Szandra 1991-ben született Monoron. 2016 óta építészként dolgozik.