Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Fotó: Riger János

A nádvágó ember

Fazéknagyságú kecskebékák és fekete, nyirkos siklók lubickoltak a gázlók sekély vizében, kijjebb, a nyitottabb, égerfás bozótban vaddisznók csörtettek nyughatatlanul a hajnali órákban, felfalva mindent, ami az útjukba került – ráadásul még ott volt a nádvágó ember is.

A nádvágó ember minden reggel elsőnek ébredt a faluban, korábban a postásnál, de még a péknél is. Ébredés után azonnal biciklire pattant, hogy elhagyja a falut, nem akarta ugyanis, hogy az emberek meglássák. Tudta, rossz ómenként tekintenének rá. A környék völgyeinek települései évtizedek óta alig gyarapodtak: a legtöbb ház üresen tátongott, így nem építettek újakat sem a fészekből kirepülő fiatalok, sem az erre vetődő jövevények, csak elfoglalták a megüresedett épületeket, aztán továbbálltak az első adandó alkalommal. Bár tudták, hogy a nádvágó ember létezik, sokan úgy élték le az egész életüket itt a hegyek között, hogy egyszer sem találkoztak vele – és ők tartoztak a szerencsésebbek közé.

A nádvágó ember útja a falun át vezetett. Mikor végigtekert a főutcán, még az ébredező tyúkok és a hajnali énekesmadarak is elnémultak, és mintha a patak is halkabban csorgott volna az út menti betonárokban. Magányosan élt a völgy északi szegletében, egy eldugott mellékutcában a szőlőskertek alatt. A düledező drótkerítésen futó vadszőlő és a halmokban álló száraz nád szinte teljesen eltakarta a kis vályogviskót, így ha véletlen arra is tévedt volna valaki, életnek semmi nyomát nem találta volna a paréjjal és sűrűszálú perjével benőtt porta körül. Csupán a telek sarkán álló póznára szögelt bádogtábla hirdette fehér, ákombákom betűkkel: NÁD VAN ELADÓ.

A nap általában már elkezdte vörösre festeni a keleti égboltot a lankák fölött, amikor a nádvágó ember az utolsó kilométereket tekerte a víztározó felé. Az út itt kiszélesedett, két oldalán nyárfák és akácok alkottak gyér, csalánnal felvert bozótost, ágaik között jobb kéz felől már látni lehetett a nádas körvonalait, és hallhatóvá vált a kecskebékák kórusának mély, fülsüketítő vartyogása. A falun kívüli madarak valamiért nem foglalkoztak a nádvágó emberrel, mintha nem tudták volna, kivel van dolguk, így a falutól távolodván a világ lassan megtelt zajokkal, illatokkal.

A környék horgászai messziről elkerülték a víztározót. Barátságtalan, sötétvizű, hosszúkás tócsa volt a völgy nyugati felében, körülötte áthatolhatatlan, fűrészes levelű náddal, ami jó mélyre hatolt az óvatlan utazók húsába. Mintha étvágya lett volna, olyan volt az a nád, a tövek között mérgező mocsári liliomok tenyésztek, páfrányok, amik akár egyetlen érintéstől is fájdalmas, vérző hólyagokat okoztak. Fazéknagyságú kecskebékák és fekete, nyirkos siklók lubickoltak a gázlók sekély vizében, kijjebb, a nyitottabb, égerfás bozótban vaddisznók csörtettek nyughatatlanul a hajnali órákban, felfalva mindent, ami az útjukba került – ráadásul még ott volt a nádvágó ember is.

Egyetlen, az útról alig látható, szűk vadcsapás vezetett a tóhoz. A nádvágó ember itt leszállt a bicikliről, és gyalog tette meg a maradék utat a csalánoson át. Pár száz méter után az akác és az aljnövényzet ritkulni kezdett, helyét girbe-gurba törzsű égerek vették át. A nádvágó ember a biciklit az egyik fa mellé fektette a puha, nedves avarba. Nem tett rá lakatot, és el sem rejtette, mivel tudta, úgy se merészkedne utána senki. Oldalára akasztotta a hatalmas sarlót és a kenderkötelet, azzal megindult a nádas felé. Ahogy közeledett a vízhez, úgy erősödött a békabrekegés, a léptei pedig hangosan cuppogtak az egyre mélyülő lapályos talajon.

A környékbeliek szerint a nádvágó ember a halál cimborája. Azt mondják, ott, ahol megjelenik, hatalmas balszerencse következik be. Egyesek szerint a nádvágó ember éjjel meglátogatja azokat a házakat, amik a közeljövőben le fognak égni. Körbejárja a portát, csomózott kenderkötelével leméri a tetőt és a ház falait a tornáctól egészen a fészerig, hogy tudja, mennyi nádat kell majd vágnia a helyett, ami pár perc leforgása alatt porig ég és összeroskad, maga alá temetve mindenkit, aki csak benn alszik a házban. Miután végzett a méricskéléssel, a sarlóját végighúzza a kapu zsarátjain, a kiserkenő szikrákat pedig a nád közé hajítja, és már úton is van a víztározó felé, mielőtt még az első lángok fényt vetnének az éjszakába.

 

Munding Márton 1996-ban született Budapesten. Jelenleg az ELTE kognitív idegtudomány mesterszakos hallgatója.