Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Fotó: Gazda Boglárka

Körforgalom (részlet)

A tömeg egy pillanatra kihagy egy ütemet, egy gondnoksági autó épp most viszi el a diótörő letört fejét. Mire kikeveredek a Főutcáról, a pasas eltűnik, de valahogy sejtem, merre mehetett. Végigfutok a latyakos utcán, ki a Béke térre. Minden fehér és nyugodt, csak a hó esik. Mintha az egy utcányira levő morajlás teljesen elcsendesült volna. Vákuum a Béke téren.

Szerintem meghaltam. Tavasszal, kedden, egy délelőtti órában, a H&M öltözőjében. Nem épp az a halál, amire számítottam. Órákba is telhet, mire megtalálnak, de igazából ez már nem az én gondom. Jobb ötletem nem lévén, sétálni indulok. A pláza közepén egy lépcső. Nem mozgólépcső, pedig az ember azt várná, hogy ha már meghal, nem kell még külön kardióznia is. Felfelé vezet, tehát gondolom a mennybe. Végül is keresztény ország vagyunk. Mondjuk akkor nem értem, nekem mi dolgom ott fent, meg amúgy is, olyan szélsőséges ez a felosztás. Jobban megnézem a lépcsőt. Rideg márvány lépcsőfokok és cső alakú arany kapaszkodó. Egy tábla mellette: „cipőt és zoknit levenni!”. Nem lep meg, a mennyország imidzséhez szervesen hozzátartozik a tisztaság. Engedelmeskedek a táblának, majd szép lassan elindulok felfelé. Pár lépcsőfok után hozzászokik a talpam a hideg anyaghoz, bár mindig is utáltam mezítláb járkálni. Ahogy kiérek a plázából, látom, hogy a grádics igen lassan emelkedik, hosszú utam lesz. Sebaj, innen rálátni Fehérvárra, addig is megnézhetem magamnak még egyszer, utoljára.

A kicsiny város minden utcája, sarka és parkja emlékekkel túlzsúfolva. Alattam a Mátyás király körút. Emlékszem, még általánosban, az innen-onnan megmaradt, összespórolt pár száz forint aprómat az utca végére mindig egy zsebbe gyömöszöltem, és a markomba szorítottam, ne csörögjön, nehogy a piactéren valaki pont tőlem kérjen pénzt buszjegyre vagy zsemlére. Az úton végig azon gondolkodtam, egyes megszólításokra milyen választ adhatnék, esetleg milyen esélyeim lennének, ha menekülésre kerülne a sor. Azt hiszem, édesanyám paranoiája erősen élt tovább bennem.

*

Akik a piacra viszik a bőrük

Fehérváron a gazdaság leginkább a piactéren pörög. Megtévesztő a név, mivel itt nincsen semmiféle piac. A városi piac pont a piactér végében kezdődik. A téren őszintébb a kereskedelem, mint a helyi pláza nagy üzleteiben. Itt tudod, hogy amit kapsz, értéktelen, és legfeljebb a következő kukáig tart. Az üzletemberek, bár kisstílűek, legalább emberek. Nevük is van, és már-már szerethetők. Sokszor olyan őszinték, hogy csak a pénzt kérik el, felesleges áruval nem is terhelnek. Ha hazudnak, azt is csak illendőségből teszik, és bár gyakran próbálnak a kelleténél agresszívabban nyélbe ütni egy-egy üzletet, legalább egy kevésbé manipulatív, elemibb utat választanak. Talán jobb is félelemből pénzt adni valakinek a semmiért, mint önszántunkból.

Dinike igazi macsó volt. Bárkivel megverekedett, ha a becsülete múlott rajta. A piactéren az utóbbi két hétben vált ismertté. Mindig a gyerekekhez és a feleségéhez igyekezett Mezőfalvára, csak az a nyavalyás négyszáz forint választotta el a hazaúttól. Az elmúlt hetekben a családja apa nélkül maradt. A nagypapa vigyázott rájuk, de ki tudhatta volna, mikor üt be a krach. Dinin piros, adidas-csíkos melegítő volt, fekete trikó, meg egy fekete, sáros bakancs. Senki se tudta, mitől volt sáros a száraz nyár kellős közepén.

Ő azt mondta, többször is nekivágott az útnak, de mindig visszafordult. Ahogy teltek a napok, a helyzete egyre kilátástalanabbnak látszott. Tulajdonképpen már nem is emlékezett, mit is keresett ő Székesfehérváron. Az első napokban tökéletesen kiismerte a belváros legfontosabb üzleteit, tereit és utcáit. Tudta, mikor van a legnagyobb forgalom a Kati néni-féle dohányboltban, vagy, hogy mikor érnek be az esti buszok. Azok, amikkel a fiatalok kocsmázni érkeznek a környező falvakból. Ismerte a város vérkeringését: hogyan, honnan és merre lüktetnek az utcákon az emberek. Mégis, az a négyszáz forint valahogy egyre távolabbinak tűnt. Ő pedig egyre frusztráltabbá vált. A napi száz-kétszáz forint és három-négy szál cigaretta a második hétre a felére csökkent. Nem tudott eleget összespórolni, valamit ennie is kellett.

Úgy öt napja összeverekedett egy másik piactéri rezidenssel. Az öreg úr ittas állapotában épp az ő bokrát találta alkalmasnak az aznapi söradag eltávolítására. Ez nagyon nem tetszett Dininek, és pár ütéssel jobb belátásra bírta a birtokháborítót. Másnap semmi pénzt nem sikerült szereznie. Pedig közben gyerekei száma háromról ötre emelkedett, nagyapja tíz évvel idősebb és halálos beteg lett. Sürgős lett volna a hazaút.

Tegnapelőtt gipsszel a kezén látták; miután pár skinhead összeverte az előző este. Eszébe jutott, miért is jött be a városba. A keze már hosszú ideje fájt, és muszáj volt megnézetnie, de a hazaútra nem hozott magával elég pénzt. A család már bizonyosan aggódik érte. Nemrég halt meg a nagyapja. Négyszáz forint. Nem nagy kérés.

Két napja senki nem látta Dinikét. Pedig úgy beilleszkedett, mintha mindig is a térhez tartozott volna. Ismét úgy döntött, elindul gyalog. Üzemanyagnak vett másfél liter Rastingert, háromszáznyolcvan forintért. Félúton azonban nem figyelt eléggé, és autó alá került. Családja pár nappal később értesült haláláról, és segélyezést kértek. Öt gyerek, egy egyedülálló anyuka és két temetés.

*

Tovább, a Hermann Zenesuli fölött. Soha nem tudtam, ki az a Hermann László, pedig tanultam itt egy darabig. Úgy tűnik, már nem is fogom megtudni. Az iskola fontos része a belvárosi hangulatnak. Tanév közben az ablakokból ömlik a zene. Kis alsósok furulyagyakorlatai botladoznak a macskakövön, és végzős zongoristák vizsgagyakorlatai színesítik a hétköznapokat. Pompásan illeszkedik a belváros múlttal és kultúrával teli arculatába. Pár méterrel odébb, a Kati néni szobor szomszédságában, két figura. Egy szintis és egy énekes. Ismert-ismeretlen nótáikkal és előreprogramozott dallamaikkal ígérnek rá a Hermann felől érkezők túlzottan romantikus zenei élményeire. Az ő dolguk hasonlatos az ókori Rómában a császár mögött álló szolgálóéra, akinek időnként emlékeztetnie kellett a halandóságára az uralkodót. Memento mori. Ők is hasonló módon rántanak vissza a valóságba.

*

Advent jazz

A templomban orgona szól, a zeneiskolában megtalálunk minden klasszikus hangzást, a próbatermekben, magánórákon helyet kapnak a modern hangszerek is. A koncertekre az adott kultúra és műfaj kedvelői járnak. A zenének mindig megvan a maga szentélye, a „helye” és környezete. Az utcazene az utca zenéje. Szentélye a hétköznapunk, és kiválóan tükrözi is azt. Handpan, szintetizátor, gitár, kazoo, dob. Vásári kavalkád. Lehet jó is, rossz is. Nincs rítusa, mindenkit olyan állapotában ér el, ahogy épp az utcán sétál. Ez magában hordozza a tökéletes összecsengés lehetőségét is. Nem vártad, de mintha a füledre szabták volna. A vásár él és lüktet, az utca ritmikus keringését az utcazene szolgáltatja.

(intro)

Szembetűnően nagy kalap. Az Országalma előtt vár valamire. Mindig is szerettem egyedül sétálgatni az adventi díszekbe öltöztetett Főutcán.

(téma)

Érdekes figurák bújnak elő ezeken a napokon és furcsa jeleneteikkel színesítik az utcán lüktető tömeget. Egy hóember-sapis kissrác leejti a kürtőskalácsát, ami végigtáncol a talpak közt egészen az utca túloldalára, ahol egy nyugdíjas korú korcs kutya várja.

Amíg a jelenet lefolyt, észre se vettem, hogy a kalapos pasas engem bámul.

Próbálok úgy csinálni, mintha nem látnám, és egy sapkás bódé választékát kezdem vizslatni. De csak nem akar leállni rólam.

(szóló)

Elindulok felé. Rögtön veszi a lapot, és útnak ered a másik irányba, ki a forgatagból a Kossuth utcára. A tömeg egy pillanatra kihagy egy ütemet, egy gondnoksági autó épp most viszi el a diótörő letört fejét. Mire kikeveredek a Főutcáról, a pasas eltűnik, de valahogy sejtem, merre mehetett. Végigfutok a latyakos utcán, ki a Béke térre. Minden fehér és nyugodt, csak a hó esik. Mintha az egy utcányira levő morajlás teljesen elcsendesült volna. Vákuum a Béke téren. És akkor meghallok egy toppanást. A kis sikátor lépcsőjéről figyel a pasas. Elindulok, és ő is. Végig a kis sikátoron, ki a Templom közre, és be a Museum Caféba. Ott aztán szem elől vesztem.

(téma variáció)

Érzem, hogy ott van, érzem, hogy jön még valami, de addig is leülök pár ismerősömhöz beszélgetni. Engedek az adventi giccs csábításának, és kikérek egy forraltbort. Úgy egy óra múlva bizsergést érzek a tarkómon, a kijáratból bámul a kalapos.

(szóló variáció)

Utánaeredek, most már kezd idegesíteni. Mielőtt odaérnék, kifordul az ajtón és eltűnik. Lehetetlen. Üres utca, sehol egy lábnyom. Sétálok pár lépést. A Templom köznél egy padon valami fekete tárgyat pillantok meg. Egy kalapot, a pimaszul érintetlen környezetben. Odasétálok és felveszem.

(vége téma)

Még egy óra az utolsó buszig, teszek még egy sétát a tömegben. Kezdenek eltünedezni az emberek. A macskaköveken kopognak a latyaktól átázott cipők, bennük a jéggé fagyott lábfejekkel. Megállok az Országalmánál nézelődni, hátha elkapok még valami érdekeset. A bódéknál egy fiatal srác álldogál, az embereket nézegeti. Vajon mit csinál egyedül egy adventi vásáron. A játékos bódé épp zár. Egy mikulásbábu legurul az asztalról, egy kislány felkapja és elrohan vele.

(lezárás, szóló variáció)

A srác elindul felém, én meg ki a Kossuth utcára.

*

A lépcső lassan emelkedik. Nem vagyok túl magasan, de már innen is látni, milyen kicsi is a belváros a település egészéhez mérve. Kis helyre koncentrálódik nagy történelem. Hogy bírná el egy ekkorka terület Szent Istvánt, az őt követő királyokat, az országgyűléseket, a törököket és a huszadik század minden szépségét és borzalmát. Nem csoda, hogy bővíteni kellett. A bővülés története viszont rövid, és történelmi léptékben mérve tartalmatlanabb is. Erős kontraszt és feszültség érezhető a belvárost határoló utcákon.

*

Belváros trip

„Mért van az oltáron keresztre feszített holttest? Tehetne helyébe a mai ember egy zsibárust, amint portékát kínál.”

Meglehetősen feszélyezi a macskakő. Bizonytalanul lépked az emelkedő utcán, ami számára szokatlan ívben kanyarodik. Az épületek nem túl magasak, viszonylag szabadon rálátni az égboltra. Kiszolgáltatva érzi magát a furcsa, idegen házak közt. Mind különböző. Egy sárga, mellette egy kicsivel magasabb, piros-barna, furcsa ablakokkal. Kiér egy kis térre, ahonnan egy nyomasztóan szűkös sikátor és egy émelyítő, 30-40 fokban balra kanyarodó utca vezet tovább. A tér közepén egy szobor. Úgy dönt, közelebbről is megnézi. Elképedve hőköl vissza. Két meztelen kisfiú csinál valamit. Nem tudja mit, és nem is akarja tudni. A szobortól jobbra egy ház, rajta virágzó futónövény. Nem bírja tovább, úgy érzi muszáj távoznia. Az utca bizonytalan, a sikátor szimpatikusabb, az derékszögben nyílik a térre, és túloldalt mintha betonban folytatódna. Jólesik szabályos irányokban haladni. Kiérve megnyugtatóan simogatja a lábát a beton, egy pillanatra biztonságban érzi magát. Aztán szétnéz, és ijedtében majdnem felsikolt. A sarok, ahova kiért, építészetileg minden szinten ellentmond a logikának. Az egyik ház fele belelóg a sikátorba, lépcsője bármiféle szabályra fittyet hányva helyezkedik el pár méterrel a sikátor kijáratától. Egy KRESZ-tábla abszurd elhelyezése úgy bántotta a szemét, mintha a napba nézett volna. A legbizarrabb azonban a furcsa, egybeérő teraszú, növényekkel csúfított kétemeletes ház, és annak mocskos, burjánzó udvara volt. Besokallt. Élete legrosszabb döntésének tartotta, hogy a város ezen részébe merészkedett. A lakótelepen minden kiszámítható, nyugodt és megszokott volt. Honnan is jött az ötlet, hogy betegye a lábát ebbe a már távolról is rosszat sejtető negyedbe… Végső frusztrációjában lefordul, feltehetően a főutca irányába. Kiérve önkívületi állapotba kerül, előtte egy kéttornyú épület. Kapuja cirádás, rajta mindenféle alakzat. Félig nyitva, bentről túlvilági zene szól, mintha őt szólítgatná a sötét, ismeretlen és fenyegető épületbe. Aztán hirtelen a toronyból harang kondulása hallatszik. Elkezd futni. A kövek közt egy led-csík, ezt követi, hátha kivezeti a földi pokolból. Lidércképek, országalma, romkert, élet, halál, alacsony- és magas házak, bohóc-szobor, semminek semmi értelme. Végre kiesik a várkapun, a nyugtató aszfaltra.

*

A buszok, amelyeken egykor én is együtt lötyögtem a diákokkal és melósokkal, sokkal személytelenebbek innen fentről. Kis hangyák viszik a táplálékot a városba. Épp most megy el alattam a berényi járat. Nem tudom, ilyenkor ki utazhat a faluba. Általában sem történik semmi, nemhogy délben. Ha délelőtt motordurranás zaja hallatszik, kora délután valaki elesik a járdán és még a busz is késni talál egy negyedórát, az már eseménydús napnak számít. 

*

Még a holtakat is…

Lovasberényben, 2019 májusában (kis késéssel), a lakosság nagy örömére, elkezdődtek a falu csatornázásának előkészületei. A csatorna bekötő részeit mindenhova az önkormányzat által küldött munkások rakták le. A bekötés azzal járt, hogy a kapunál egy szélesebb sávban felásták a földet, és lehelyezték a csöveket. Igaz, kisebb bonyodalmakat okozott, de mivel már rég igény volt a csatornarendszerre, többnyire örültek neki az emberek, és nem lett belőle nagyobb gond. Egy kisebb incidens azonban feljelentéssel végződött.

A lovasberényi Széchenyi utca 50-es szám alatt lakó Harangos Lázár egy fülledt délutánon nagy robajra ébredt. Nem értette, mi okozza a remegést és a hangokat, így hát kénytelen-kelletlen felkelt. Mikor kikászálódott, látta, hogy fekvőhelyétől alig fél méterre egy koszos trikós, bajszos fazon nagyokat káromkodva fúr épp az ő irányába. Lázár megrökönyödésében hirtelen nem tudta, mit szóljon, csak állt ott és nézett. A munkás felpillantott és unottan mondta:

– Kicsit odébb – hessegetett a kezével –, 20 perc múlva műszakváltás, és ezt még be kell fejeznem.

Lázár odébb húzódott és gondolkozni kezdett. Neki miért nem szóltak erről? Nem nézte senki, hogy ő ott fekszik? Ha nem ébred fel, csak úgy átmennek rajta? De még mielőtt bármit is mondhatott volna, a trikós egy elégedett nyögéssel áttörte a gödröt és a sírt elválasztó földdarabot.

– Ezt nem mondja komolyan! – fakadt ki Lázár.

– Nekem azt mondták, ássak be 4 métert. Beástam – mondta a trikós vállát rángatva. – Nem tetszik, el lehet menni az önkormányzathoz.

Lázár a falusi bácsikák megállíthatatlanságával indult el az önkormányzathoz. Kétszer is eltévesztette az utat. Halála óta egyet s mást átépítettek. Feljelentést tett örök nyugalom megzavarásáért (ráadásul ilyen késői órában…), és egy hétre rá új sírhelyet kapott – immáron 6 méternyire a bejárattól –, amit a falu vezetése fizetett. Nyugodjon békében. Most már tényleg.

*

Újabb emlékezetes létesítmény fölé érek. A feliratot nem látni, de a körforgó melletti épületet bármikor felismerem. A Matróz. Szerelem első látásra. Mikor beléptem, tudtam, hogy ide bármikor menekülhetek. Itt éjjel-nappal üvölt a foci, a jövőről diskurálnak a következő sörig, és bár elsőre furcsa jelenségnek tűnhetek, két perc múlva tökéletesen beleolvadok a kis sötét, üres sarokba.

*

Kóla-Sör-Unicum

Benedek (a srácoknak csak Beni) elkaparta állán az elhegesedett pattanást, majd apja oldalán belépett a Matrózba. A csaposon szürke, kopott öltönynadrág, fekete póló és barna zakó volt. Kirakta a kólát – szívószállal – és kitöltötte a Kőbányait, majd beletúrt a nadrágja zsebébe. Beni megköszönte a sört, és elindult a megszokott asztalához, de útközben majdnem nekiment egy nőnek, aki férjét jött visszavinni a kocsmából. Végre odakeveredett az asztalhoz, majd lekortyolta a sörhabot, elkérte a távirányítót és felhangosította a TV-t. Fradi–Kispest. Apja halála után kötelességének érezte, hogy a Kispestnek szurkoljon. Az egész kocsma a Kispestnek szurkolt. Az asztal másik oldalán egy apuka nagy hévvel mesélt értetlen fiának a futball-történelem nagyjairól. A második sör után Beni rászánta magát, hogy elmenjen WC-re. Kifelé jövet épp időben vette észre menyasszonyát, aki a pultnál állt, és feltehetően holléte felől érdeklődött. Hallotta a kérdést: „Nem láttátok a Benedeket?” A pultos (az uraknak csak Ági) tudta, mit kell ilyenkor mondani: „Ma még nem láttuk, sajnálom”. Kis idő múlva jelzett. Tiszta a levegő. Beni biccent, majd helyet foglal a pultnál, beletúr szakállába és megpödri bajszát. Egy középkorú férfi lép be az ajtón, sört kér és beszélgetésbe elegyedik Ágival. Nemrég halt meg az apja. Benedeknek elszorul a szíve, fizeti az ismeretlen sörét. Ideje kimenni levegőzni. Ahogy rágyújt, lenéz a régi jegygyűrűre, és hirtelen szomorúság önti el a szívét, majd pár másodperccel később keserű Unicum a gyomrát. Elkaparja állán az elhegesedett pattanást, majd botjával az oldalán belép a Matrózba.

(Folyt. köv.)


Bódog Bálint 2000-ben született Budapesten, Székesfehérvár környékén nőtt fel. Jelenleg az ELTE BTK Skandinavisztika szak másodéves hallgatója.