Csálé képek

Részletek

Írta: Bajnai Zsolt

Csak akkor bújtam elő, amikor már percek óta olyan csend volt a tízágyas szobában, mintha mindenkit elvezettek volna. A többiek az ágyaik végén ültek, és döbbent arccal figyelték a csomagoló Csongort, akire az azonnali hazazsuppolás büntetését szabta ki a Lágerführer. Ennél nagyobb csapást akkor tényleg nem tudtunk elképzelni.

 
Bódinénak az első óránk óta az volt a mániája, hogy a termekben ferdék a képek. Röhögtünk rajta. Kezdőként fehér köpenyben járt, és a tanári asztal fedezékéből, a füzetéből olvasta fel a tudnivalókat. Ha elfogyott a mondandója, elnézett a fejünk fölött, fel valamelyik falra, majd, mint aki azt akarja érzékeltetni, hogy valamihez nagyon ért, elmosolyodott és kijelentette: ferde. Mármint valamelyik kép a falon. Ilyenkor kimerészkedett a padok közé, odasietett a kiválasztott képhez, megigazította úgy, ahogy egyenesnek látta, aztán gyors léptekkel visszamenekült a tanári asztal védelmébe.

Szerintem rettegett tőlünk. Nemcsak azért, mert csupán pár évvel volt idősebb, hanem mert nem értett ahhoz, amit tanított.

Fredi ötlete volt, hogy az osztályterem összes képét csáléra állítsuk. A lányok és a stréberek tiltakoztak, a gyávák hallgattak, mi viszont Jocóval benne voltunk, és mire becsöngettek, úgy nézett ki a terem, mintha erős oldalszélben megdőlt hajón lennénk. Legalább tizenöt kép lógott a falakon.

Azt hittük, Bódiné azonnal észreveszi. De csak mondta-mondta, amiket előző este összeírt valahonnan. Halálos negyedóra volt. A percek araszoltak, a rekeszizmok szenvedtek, miközben a füzeteinkbe bújva küzdöttünk a röhögés ellen. Már majdnem feladtuk, amikor megakadt a daráló. Vörösödni kezdett a feje és sírással küzdve, addig soha sem hallott hangon kezdett sipítani.

–Szégyelljétek magatokat! Azonnal igazítsátok meg az összeset!

Számunkra poénnak tűnt, neki erős lett. Belőttünk a védelmet jelentő tanári asztal mögé. A gyávák a padjukat bámulták, a stréberek meg egyre csak ránk pillantgattak. Nem volt kétséges, hogy el kell vinnünk a balhét. Jocóval felálltunk. Sem egymásra, sem a többiekre nem néztünk, és főleg Bódinéra nem. A lehető leggyorsabban kiegyenesítettük a csálé képeket. Fredi nélkül.

Bódiné visszatalált a korábbi hangjához, de nem tudom, miről beszélt, annyira bosszantott Fredi sunyisága. Persze azon az órán már nem lehetett sugdolózni vagy Fredinek üzenni. A stréberek még Bódiné levegővételét is lejegyezték, a gyávák pedig igyekeztek felzárkózni. Az én tollam is szorgalmas volt, holott lüktető agyam valamelyik régen használt zugából egy négy évvel korábbi eset kúszott elő lassan.

Kora ősz volt. Élveztük, hogy már nyolcadikosok vagyunk, a tanárok szemében lakli lovak, a magunkéban az iskola királyai, akiket az egyik technika óra helyett kivezényeltek a kertbarát kör kiállításának a megnyitójára. Röhécselve, fészkelődve végighallgattuk a beszédeket, aztán elindultunk megnézni a nagy műgonddal összehordott terméseket. Azaz mindazt, amit a kisváros kertjei nyáron és kora ősszel teremtek. Azokból is a legszebbeket, legjobbakat, amikkel az amatőr kertészek villogni akartak egymás előtt.

Nem tudom, mikor derült volna ki, hogy lényegében megettük a kiállítást, ha az iskolába visszavezető úton Sándi nem dobja maga mögé azt a pár gyümölcsöt, ami nem fért belé. És, ha azok nem a nekünk technikát tanító igazgatóhelyettes lábai előtt landolnak, aki abban a pillanatban megvilágosodhatott: szóval ezért volt az a tizenöt kamasz olyan lelkes a kiállításon.

Fel se tűnt, hogy nélküle értünk vissza a technika terembe, ahol pont úgy viselkedtünk, mint minden egészséges osztály, ha nincs a közelben pedagógus. Igaz, abban a negyedórában nem papírgalacsinok, radírmorzsák és törött vonalzók repkedtek, hanem almadarabok, szőlőszemek meg gyönyörű diók és mandulák. Az ajtó persze pont akkor nyílt, amikor egy lédús szilva tartott felé. Az osztályfőnöknőnk köpenyén fejezte be a röptét.

A következő percekben kiderült, hogy az igazgatóhelyettes visszament megnézni a kiállítást. Elmondása szerint szívinfarktus közeli állapotban mérte fel a bűneinket. Azzal, hogy lelegeltük, tulajdonképpen az első órában tönkre is tettük a kertbarátok több naposra tervezett, éves bemutatkozását. Az osztályfőnökünk szemei a krimik legaljasabb bérgyilkosainak tekintetét idézték. Felelősöket, bűnösöket, gazembereket akart, akiket méltó módon lehet megbüntetni az iskola és a szülők előtt.

Sándi nem tagadhatott. A szilvát dobó Pepe sem. Azoknak is pechük volt, akiknek az asztala még ekkor is tele volt tiltott gyümölcsökkel. Én viszont lapítottam. Nem egyedül. Rettegtem. Nemcsak én. Tagadtam, mint minden jó tanuló, aki tudta, hogy itt vérfürdő lesz, nem is beszélve az otthoni következményekről.

Winnetou viszont hős volt. Mármint Ferike, aki az előző tanévnyitó után kapta ezt a becenevet. A nyári szünetben vetített legendás sorozat utolsó részét ugyanis pont az évnyitó idejében tűzte műsorára a Magyar Televízió, ő pedig inkább azt választotta, amit büszkén vállalt is, amikor az osztályfőnök számon kérte a távolmaradását. Winnetou lett a főkolompos, aki a nyilvánvaló csemegézőkkel együtt, az egész osztály helyett elvitte a kertbarátos balhét. Én meg a többiekhez hasonlóan hazudtam, hogy nem járt a kezem a fantasztikus gyümölcsök között, és észre se vettem, mit művelnek mások. Azóta se tudom, miért nem árultak el bennünket, gyávákat.

Az érettségi évében Fredi sunyiságán dühöngve, belém hasított, hogy négy év alatt sosem köszöntem meg Winnetounak, hogy nem mártott be. Nem mondtam el neki, hogy amennyire becsültem a bátorságáért. Épp annyira, amennyire megvetettem magam a gyávaságomért. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon Fredinek eszébe jut ilyesmi valaha?

Vagy úgy lesz vele, mint én, azon a hat évvel ezelőtti táborozáson, ahol unalmunkban bebújtunk a szekrényeink ágyneműtartóiba. Nem tűnt nagy dolognak. Mindaddig, amíg a vaskezű táborvezető, akit egymás között csak Lágerführernek neveztünk, be nem lépett a szobába. Pont, amikor Csongor kászálódott ki a szekrényéből. A saját ágyneműtartómban kuporogva hallgattam végig a táborvezető cifra káromkodásokkal tűzdelt üvöltését, amiben a dedó, a jó édes anyád valaga, az úgy rúglak picsán, hogy hazáig repülsz, te kretén, és hasonló kifejezések cikáztak.

Csak akkor bújtam elő, amikor már percek óta olyan csend volt a tízágyas szobában, mintha mindenkit elvezettek volna. A többiek az ágyaik végén ültek, és döbbent arccal figyelték a csomagoló Csongort, akire az azonnali hazazsuppolás büntetését szabta ki a Lágerführer. Ennél nagyobb csapást akkor tényleg nem tudtunk elképzelni. Egy jutalomtáborozásról, ahová az iskola legkiválóbb pajtásait küldték, úgy hazakullogni, hogy a szülőknek kell érted jönni, ráadásul az iskolát is értesítik, tényleg a halál lehetőségével vetekedett.

Csongor könnyes szemmel pakolt. Aztán, amikor én is kiültem az ágyam végére, hangos zokogásban tört ki, és kiabálni kezdett, hogy nekem is azonnal elő kellett volna bújnom, amikor meghallottam a Lágerführert, mert akkor kiderül, hogy nem egyedül csinált hülyeséget, és talán nem küldik haza, vagy nem csak őt küldik haza. Nem néztem rá. Éreztem némi igazságot abban, amit mond, hiszen, amikor az abban a tanévben beszedett négy karómból hármat egyetlen napon vittem haza, ugyanakkora balhé volt, mint amikor csak egyet kaptam. Talán megoszlott volna a bűn és a büntetés, de mindez a Lágerführer távozásával együtt vált érdektelenné.

– Te voltál az ügyetlen. Egyedül buktál le. Hülye lettem volna önként jelentkezni – vágtam vissza Csongor egyre durvább vádaskodására.

Csongor a következő öt napban nem szólt hozzám. Pedig végül nem is küldték haza. Csak nevelési céllal mondták neki, és megúszta egy megszégyenítéssel a zászlólevonásnál. De az sem volt komoly, hiszen ahogy kiállt és elmesélte, mit csinált, mindenki fulladozott a visszatartott röhögéstől.

Eszembe jutott, hogy nagyjából úgy próbáltam a tábori zászló előtt megzabolázni a rekeszizmaimat, mint az óra elején, a csálé képek alatt.

Ahogy kicsöngettek, Bódiné összecsapta a füzetét, és úgy viharzott ki a teremből, hogy lobogtak utána a tantermi virágok levelei. A stréberek azonnal lehülyéztek bennünket, mert szerintük az egész osztállyal kicsesztünk, és majd nézhetünk az érettségin. A gyávák közül néhányan mosolyogtak, mások meg szó nélkül hagyták ott a termet. Páran azért odajöttek, hogy ez jó poén volt. Köztük Fredi is, aki fülig érő szájjal jelentette ki, hogy ez volt a tanév legnagyobb dobása, de arról nem tehet, hogy hülyék voltunk, és azonnal magunkra vállaltuk az egészet.

Bajnai Zsolt végzettségei szerint történelem-földrajz szakos középiskolai tanár és újságíró. Előbbi soha nem volt, utóbbit lassan harminc éve műveli. Dolgozott több újságnak, szerkesztett lapokat és könyveket. Civilben – amikor nem ír – az államigazgatásban könnyűzenével foglalkozik. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy prózáival a nyilvánosság elég merjen lépni. Eddigi két novelláskötete – A megmozdult világ (2016), Visszaköszönés (2018) – után 2020 tavaszán jelent meg a harmadik, Az eltűnt városháza címmel.