Oláh Péter kisprózái
- Részletek
- Írta: Oláh Péter
Nem jött, pittyegett a telefonom. Le fogok merülni. Szempilláimat tépkedik a hollók. Nyúzott vagyok, oldalamra fekszem. Reggel el kell hagynunk a házat.
Kaplony
A kaplonyok csak jönnek a fekete hátizsákjukkal és szájukba veszik a házakat. Egyszer megkérdeztem tőlük, hogy a falnak milyen íze van. Sós karamell, dadogták.
Kevesen tudják, hogy miattuk tátong ma a nap helyén lyuk. Mohók voltak. Nem bírtak magukkal. A levegőt is megették.
A kaplonyok minket is felfaltak, a gyomrukban élünk. Emésztjük kicsit magunk, de semmi komoly. Az ég neonkékjétől és a remény szótól darabosat hányunk.
A kaplonyok mozgását nem látjuk, csak súlyos rablásokat, emberekre esett falakat. Olykor falánk vakolat potyog ránk. Mosolyogva seperjük le a fejünkről a törmelékdarabokat.
Itt nem lehet építkezni, mert minden, ami van, elenyész. Nem teremnek a zöldségek a kertben, mert a föld túl savas. Nincs itt semmi, csak a pusztulás kénkövei.
Azon tanakodom, hogy mi lehet a terv velünk. De nincs kiút, ahogy miért sem. Egyszerűen, itt kell élnünk.
A kaplonyok szótlanok. Nem beszélhetünk hozzájuk, még egymáshoz sem. Ránk dőlnének a félig leomlott falak. Némán ülünk, törött műanyagszékeken. Lassan már nekünk sincs több szavunk. Ellopja tőlünk mindet ez a ronda idő.
Holtszezon
A bal fülén a két fülcimpa papírzsebkendőként világít. Nyitunk. A bolt ebben a felében van plafon. Ideggombócok váltják egymást az égen. Nem mozdulok. Elfelejti, hogy a pénztárgépet nem lehet bekapcsolni. A klíma sem a régi, elolvadnak a forróságban a tárgyak. Fújja őket, majd elfárad. Leül. Várjuk, hogy jöjjenek. Szótlan. A feleségemre gondolok.
Ásványvíz, liszt, só, tojás. Emlékszem, hogy ült mindig a tűzhely mellé, hogy nézze a buborékokat a folyékony tésztán. Miután ráöntöttem a serpenyőre, engedtem, hogy dobálja. Ügyes, határozott mozdulat. Sokkal jobb, mint én ennyi idősen. A feleségemet hiába vártuk vacsorára. Fürdés után úgy alszunk el, hogy ha felkelünk, itt lesz. Nem jött, pittyegett a telefonom. Le fogok merülni. Szempilláimat tépkedik a hollók. Nyúzott vagyok, oldalamra fekszem. Reggel el kell hagynunk a házat.
Elviszem a nagymamájához. Azt akarom, hogy biztonságban legyen, amíg rendeződnek a dolgok. Gyalog megyünk, követjük a sínt. Nem félek, hogy meghalunk. Aznap vettem észre, hogy fehér gombócok mozognak egy vörös löttyben a domb felett. Megnyaltam a szám. Az anyósom tudja a legjobb szilvás gombócot készíteni. Emlékszem, ülünk az asztalnál, és beleszúrom a villát, a piros lét felitatja a porcukor. Eszem, még a kibírhatatlan stílusa sem zavar. Nem beszélgetünk út közben. Reménykedem, hogy nem fog kérdezni. Nem akarom, hogy ő is a vállára vegye ezt a terhet. Elég neki a saját hátizsákja.
Vérző macskaszem. A töltés mellett vesszük észre. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megegyem. Összezárom a fogaim. Nem akarok traumát okozni a fiamnak. Gyerekkoromban nálunk is volt macska. Mindig ott héderelt a teraszon. Egyszer át akartam adni a szomszédnak a kerítés fölött, de megcsúszott a kezem. Pár hét múlva meghalt. Megyünk tovább. Nem engedtem neki, hogy megsimogassa.
Elhagyatott állomás. Szürke fák, a lelógó névtábla nyikorog. Erős szél fúj. Megérkezünk. Innen már nem lakik messze. Örülök, hogy biztonságban lesz. Még az sem érdekel, hogy az anyósom mivel fogja tömni a fejét. A bolt magányosan áll. Egy férfi járhat előtte, lábai nem érintik a földet. Nem bírom, enni akarok. Ahogy közelebb érünk, suhint. A fiam rohanó lépteit hallom, mást nem.
Oláh Péter 1999-ben született Budapesten, Őrbottyánban él. A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták. Eddigi szövegei a FÉLonline és az Irodalmi Szemle, KULTer, A Vörös Postakocsi, és a Pannon Tükör online felületein jelentek meg. A Nincs online folyóirat egyik főszerkesztője.
