Hegedű

Részletek

Írta: Dobó Gergő

Behunyta a szemét. Élvezte, ahogy megszűnnek a zajok, csak a fény hatolt át a szemhéján. Kihúzta magát, a hegedűt az álla alá szorította, várt egy kicsit, amíg az utolsó fészkelődő néző is elcsendesedik, majd lassan felemelte a vonót és a húrokra tette az ujjait.

Fájdalmasan felsíró hegedűhúr. Nem hangos, épp csak átdereng a puha tudatlanságon, ahogy a huzatban libbenő függöny rojtjai közt játszó napsugár. Csak szájpadlására tapadt lepedékes nyelvét érezte. Lebegek – tűnődött, és nagyokat cuppogtatott. Egy ismerős dallam hátán sodródott békésen, ám amikor végre kinyitotta a szemét, elvakította a ragyogás. Egy fémlamellákkal osztott neoncső húzódott a feje fölött, árnyéka hosszan nyújtózott a mennyezeten a koranyári napfény rikoltása elől. Széttáruló hatalmas szárnyak kavarták fel a párkány csillámló porát, majd a réz kilincsek hangosan az üvegnek csapódtak. Az éles hang véget vetett a lágy hegedűszónak, és zaklatott csuklásba kezdett a férfi fejében.

Öklendezik. Hangos sípolást hall, klumpák csattognak a linóleumon. Valami a torkában matat, nem engedi, hogy levegőt vegyen. Fényes vonalak a monitoron, teste fölé emelkedő torz arcok, nem látja jól, zöld maszk és csillogó plexi takarja őket. Kezek kapkodnak fölötte, ijesztő bábkarok, hevesek. Rémülten oldalra fordul, egy szuszogó készülék mögött homályos emberi alak fekszik az ágyon, csövek lógnak ki belőle. Talpig bebugyolált múmia a lepel alatt. Ki az? Rémülten figyeli, de erős kéz ragadja meg és visszafordítja a plafon felé, éles fény világít a szemébe. Minden sötétségbe hull.

Mikor ismét felébredt, már nem hallotta a hegedűszót. Sajgó testtel, mozdulatlanul próbált visszaemlékezni a hangokra, szinte érezte ujjbegyén a húrok nyomását és várta, hogy megszólaljanak. Aztán kinyitotta a szemét. Balesetet szenvedett – állapította meg egykedvűen. Nem tudta, hogyan került oda, nem emlékezett az előző napokra, sőt egyáltalán nem emlékezett semmire, de ez nem aggasztotta cseppet sem. Könnyűnek és gondtalannak érezte magát, a kórterem kényelmes csendje vette körül. Oldalra fordult. A mellette lévő ágy üres volt, a gépek is eltűntek már. A torka kellemetlenül lüktetett a koppanó ablakszárnyak ütemére, nyelt egyet, és lassan végigsimította az ádámcsutkáját. Borostás bőre meglepően vaskos tokát fedett. Szemügyre vette a kezét, az otromba hurkák szegélyezte hatalmas lapátot, majd undorodva maga mellé ejtette a paplanra. Arra gondolt, talán túl régóta fekszik itt. A hasa is irdatlanul szőrös volt és puffadt, a katéter és az infúzió csövei pedig nagyra hízott tök indáiként nyúltak ki belőle. Az ágyban töltött évek idegenné hizlalták a testét, ismeretlen és kényelmetlen burok lett számára. Megpróbált a biztonságot adó hegedűszóra gondolni.

Amnézia – ízlelgette a szót. Az orvos szerint további neurológiai vizsgálatokat igényel, de nem kell megijednie, mert a kómából ébredő páciensek esetén ez bevett eljárás, inkább gondolkodjon pozitívan, hiszen kivételes a helyzete. Nem fedte fel sztoikus nyugalmát, nem tartotta helyénvalónak elárulni, hogy az emlékezetkiesés egyáltalán nem zaklatta fel. Kóma, ez a szó sem váltott ki belőle különösebb érzelmeket, mély álomnak gondolta csak, mely jótékonyan törölte az elméjéből az emlékeket. Persze kiderült, a kóma nem tartott évekig, két nap volt csupán. Az elkövetkező napokban visszatérnek majd lassan az emlékei – biztatták, beszélgessen sokat a feleségével, akár jegyzeteljen is, majd vitassák meg a leírtakat. És mozogjon, mert a mozgás segít emlékezni. Akár kettesben a parkban a gyógytorna után, hiszen a kórház kertje gyönyörű, tele ősfákkal és csendes sétányokkal és műemlék jellegű épületekkel. Dorottya minden nap vele volt, először azt hitte egy csinos ápolónő. Elbűvölőnek tartotta finom mozdulatait, ahogy a vas hokedlit előhúzta az ágy alól és kecsesen ráhelyezte a táskáját, majd keresztbe tett lábbal helyet foglalt az ágy szélén. Izgalmasnak talált egy idegen nőt a matracán, ahogy hősiesen állja zavarba ejtő tekintetét. Egy idő után azonban kellemetlen volt számára az igyekezet, hogy emlékezésre bírja őt, és alig leplezett hálával tekintett az alacsony, fekete fürtös ápolónőre, mikor megkérte, hagyja végre pihenni. A rutinosan odavetett mosoly megnyugtatta, nem nyomasztották Dorottya utolsó pillantásai, az aggodalom és a sértettség zavaró elegye.

 
Másnap gyógytornász érkezett hozzá, a mozgás határozottan jót tett neki. Délután, mikor először állt egyedül a hatalmas ablak előtt, ismerős érzés kerítette hatalmába. Nem emlék volt, inkább csak valami érzet vagy hangulat, amint a fák mögé bukó nap melengetni kezdte az arcát. Behunyta a szemét. Élvezte, ahogy megszűnnek a zajok, csak a fény hatolt át a szemhéján. Kihúzta magát, a hegedűt az álla alá szorította, várt egy kicsit, amíg az utolsó fészkelődő néző is elcsendesedik, majd lassan felemelte a vonót és a húrokra tette az ujjait. Melegség töltötte el, és alig várta, hogy másnap elújságolja Dorottyának az élményt, látni akarta, ahogy csodálattal eszmél rá, mennyire keményen dolgozik.

– Hegedű? Érdekes… soha nem vonzódtál különösebben a komolyzenéhez.

– És gyerekkoromban? Nem jártam hegedőórákra?

– Nem.

A füle mögé hajtott egy hosszú tincset és lehajtotta a fejét. A frissen lefektetett linóleumot kezdte vizsgálni, amin az ápolónő klumpája éles fekete csíkokat hagyott.

– Nem igazán része az életünknek a művészet.

– Nem?

– Moziba szoktunk menni, főleg vígjátékokra. Meg néha romantikus filmekre. Viszont sokat kirándulunk meg biciklizünk. Te még… – alig észrevehetően elcsuklott a hangja – néha egyedül is elmész túrázni.

– Nem is volt soha?

– Micsoda?

– Hegedű. Nincs a lakásunkban? Tudom is én, valami hagyaték vagy dekoráció?

Megrázta a fejét.

– Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.

– Beszélek majd az orvossal, biztos van rá észszerű magyarázat.

Elsimította az ágynemű redőjét és felrázta a párnát. Lopva csüggedt férjére nézett, a nap kirajzolta a kórházi hálóing alatt esetlen árnyékát. Megborzongott.

– Fanni már nagyon hiányol.

– Fanni?

– Tegnap beszéltünk róla. Emlékszel?

Beszéltek róla? A kórház kertje lassan kiürült, a fenséges fűzfák meghajoltak a megnyúló árnyékok felett. Fanni, ismételte magában, és bosszúsan gondolt az átkozott hegedűre, melynek vinnyogó hangja mindent eltörölt. Gyorsan behajtotta az ablakot. Mióta magához tért, először érzett az állapota miatt bűntudatot.

– Persze. Miért nem jön be? Talán nem akar így látni?

Csend. Nem fordult meg, de magán érezte felesége döbbent pillantását.

– Ide? Teljes képtelenség… bár…

Óvatosan átlesett a válla fölött, Dorottya mereven nézte a paplant. Talán időt akart nyerni a válasszal, és voltaképpen csak a lányát akarja kímélni a csalódástól. Talán valóban ijesztő lenne a látvány neki. Képtelenség – és szégyenkezve lehunyta a szemét. Vajon őrá hasonlít? Nyalókaszagú arany fürtjei lengenek, akár a langyos huzatban félrelibbenő függöny rojtjai közt játszó napsugár.

– Lehet, hogy nem is hülyeség.

Másnap egy órával a megbeszélt időpont előtt lesétált a kertbe és egy félreeső padra ült. Nézte az embereket. Képzeletben az álla alá szorította a hangszerét, és a hajbókoló fűzfák ágai alatt andalító muzsikával festette alá a parkban sétálók lépteit. Aztán észrevette Dorottyát, sietősen közeledett felé. Egyik oldalán a nagy oldaltáskája lógott, a kezében póráz.

Fanni – suttogta bénultan, a kis uszkár pedig vidáman ugrott elő egy japánbirs ágai alól. Apró farka, mint a propeller, heves csóválásba kezdett, majd felugrott a térdére és nyalogatni kezdte. Dorottya elégedett mosollyal tette a padra a táskáját.

– Meglepetés! Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen engedélyezi a főorvos. Nagyon bizakodó, hogy Fanni majd segít. Viszont csak fél órát kaptunk a kertben, szóval, ha nem haragszol…

Egy gyors csókot nyomott az arcára és lehuppant mellé. Rutinos csók volt, inkább csak meleg ajkak borostás bőrén, három pont egy jelentéktelen mondat végén. Megpróbálta viszonozni, de mielőtt elérhette volna a száját, Dorottya elkapta a fejét. Az ölébe vette a táskát és egy hatalmas albumot húzott ki belőle.

– Elhoztam mindent. Fanni képeit nem szedtem ki a keretből, de mivel itt van… látod, hogy örül neked?

Dorottya röpke pillantást vetett feléjük, enyhe mosollyal nyugtázta, ahogy férje rutinosan vakargatja a hálás kis vakarcsot. Nem vette észre, mennyire zavarban van, a hangja is elcsuklott, mire megszólalt végre.

– Nincs gyerekünk, igaz?

– Nincs.

– Miért? – kérdezte bizonytalanul, alig hallhatóan.

– Nem akartál.

Sokféle csend létezik. A feszülten elnyújtott, mely kétségbeesetten vár egy ismeretlen hangot, vagy a meghitt nyugalom csendje az összetartozás helyeslő bólogatásával, ám ez a csend inkább ígéret volt. A valóság ígérete. Előzmények nélküli életének játékos könnyedsége hirtelenjében szertefoszlott. Nemlétező múltja egyszeriben kézzelfoghatóan anyagszerűvé vált, s annak ellenére, hogy Dorottya nem mutatott semmiféle neheztelést vagy sértettséget, tehetetlen bűntudat járta át.

– Bocsáss meg.

Dorottya meglepetten rá nézett. Hosszan nézték egymást, miközben Fanni szétvetett lábakkal, elégedetten lihegett a férfi lábánál. Aztán Dorottya zavartan kinyitotta az albumot.

– Van kedved?

A férfi felült, közelebb húzódott hozzá. Érezte a vállát, hálás volt, hogy nem rezzent össze, sőt talán még neki is nyomódott kissé.

– Ez a nászutunkon készült.

– Korfu.

– Hát emlékszel?

Kőből faragott móló, fehér márvány, akár Árkádia kikötője. Sós szél permetezi az arcát, s ha a sötét erdő meredek oldalán felkapaszkodnak, a Habsburg kastélyból messze látnak a sziget partja mentén. Ügyet sem vetett a képes magazinok turisztikai rovatának gyanúsan derengő fotóira. Egyszerűen csak ott volt, mert ott akart lenni, állni a móló előtt és várni, hogy a nap a tengerbe bukik, s ők meztelenre vetkőzve ugrándoznak a langyos hullámokban, akár a gyerekek.

Dorottya bizakodó kérdésére kábán bólogatott, lágy hangja akár a habzó hullámok a forró kövön. A szavaknak nem volt értelme, egy kellemesen búgó hangsort hallott csak, a Jón-tenger zúgását, mely lassan elnyeli a távoli hegedűszót. Emlék volt? Színek voltak meg szagok, hangok és érzések, a boldogság, a szeretet érzése.

– Emlékszel?

Dorottya ragyogó szemmel, lelkesen mutogatott. Születésnapi gyertya hamvadó füstje száll, a folyóba hajított gumicsirke fodrot vet, majd felbukkan, hogy ismét mélybe merüljön. Egy titokzatos pillanatban kavics szorul a papucs alá, óvatosan a vállára támaszkodik, hogy fel ne bukjon szökdécselés közben. Lágy haja az ujja köré tekeredik, ahogy két kezébe fogja az arcát, miután letörölte szájáról a sör kesernyés habját egy átmulatott hajnalon. Emlékek, a bőre alatt érezte őket. Mintha benne fejlődtek volna, hogy most egyszeriben virágot bontsanak. A képek jelentést nyertek, történetté tágult sok megfagyott pillanat, hogy aztán törékeny füzérként egymásba fonódjanak. Emlékezni kezdett.

– Az anyám?

– Tavaly halt meg.

– Szeretett téged.

Dorottya a szemébe nézett.

– Nem igazán jöttünk ki… mindig kritizált. Azt hiszem nem voltam elég jó neki.

– Szeretett téged, tudom.

Megfakult kép, az édesanyja. Meleg érintés a bőrén, biztató mosoly, mely tovább lendíti ügyetlen lépéseit, aki miatt suta mozdulatai értelmet nyertek, és akinek szemében legrútabb fintora is kedvesen tükröződött vissza. Dorottyára nézett, arca fiatalos volt és üde, szemei gyermeki csillogással kerekedtek, és úgy harapta össze az ajkait, hogy már csak egy finom vonás látszott rózsás bőrén. Dóri volt, a gyermek, aki mellett nagy volt és erős. Szorosan magához vonta. Felesége az ölébe ejtette az albumot és a mellkasára hajtotta a fejét. Hangja szomorúan csengett.

– Ne csinálj ilyet többé.

– Milyet?

– Egy üveg pálinkával kirándulni. Egyedül az erdőben. Mintha direkt lett volna.

– Hogy meg akartam volna halni?

Meg akart halni? Biztosra vette, ha megölné magát, nem inzulinsokkot idézne elő. Balesetnek álcázná, talán szakadékba hajtana. Egy éles kanyar és huss. Nap mint nap történik ilyesmi. A kesztyűtartóhoz nyúl, vagy egyszerűen csak elbűvöli a táj. Aztán már csak egy csattanás, és a szalagkorlát alumínium forgácsaival pörög a levegőben, a szélvédő csillogó kristályai ékköveként záporoznak. Egy körhintán ül, a fák lombjai versenyt futnak a felhőkkel, ő pedig a valcert kísérő hegedűszót figyeli. Aztán a sziklába csapódik, nincs idő a fájdalomra.

– Figyelsz rám?

– Tessék?

– Figyelsz?

A pad fölött a fűz lágyan lengetni kezdte az ágait. Megborzongott.

A következő napokban egyre jobban lett, a neurológiai vizsgálat sem mutatott kóros elváltozást, és a pszichológiai támogatás fejében, ami az amnéziás állapottal való megküzdés érdekében heti rendszerességű szupportív terápián való részvételt jelentett, hazaengedték. Dóri boldog volt és elégedett. A kutyás látogatás óta nem beszéltek öngyilkosságról, csak véletlen balesetként emlegették az esetet, ami előfordul a cukorbetegség kezdeti szakaszában.

Ő is boldog volt. Az utolsó napon, mikor a felesége a zárójelentést intézte, végre utcai ruhában állhatott a parkban. Izgatottan gondolt az elkövetkező napokra, hálás volt, és szerencsésnek érezte magát. Lehunyt szemmel állt a sétány közepén, a nap melegétől bódultan szívta be az utcán sorakozó akácfák mézes illatát, mikor váratlanul ismerős szag csapta meg az orrát. Nem volt erős, arra a nyalókára emlékeztette, amit karácsonykor akasztanak a fenyő ágaira. Kinyitotta a szemét és körbenézett. A park szinte üres volt, csak két ápoló állt a bejárat mellett. A magasabb, aki égővörös kontyot viselt, épp cigarettázott, gomolygó füstje függönyként nyílt szét egy szőke lány távolodó alakja előtt, hogy a következő pillanatban eltűnjön a kórház sötétjében. Egy pillanatra úgy tűnt, hegedűtokot szorongat a kezében. Döbbenten nézett a jelenés után, majd hevesen dobogó szívvel elindult a bejárat felé. Egyre szaporábban szedte a lépteit, mikor hirtelen Dorottya jelent meg az ajtóban.

– Mehetünk?

Kérdezte vidáman, és mint egy izgatott gyermek, karon ragadta.

A két ápoló hunyorogva nézett utánuk.

– Mekkora szerencséje van! – szólt rekedten az alacsonyabb. Társa kérdőn a szemébe nézett, eligazította a homlokán a vörös fürtjeit, majd kivette az elektromos cigaretta elhasznált hüvelyét és a bejárat melletti szemetesbe dobta. Bólogatni kezdett.

– Kómából felépülni, ilyen gyorsan! Óriási szerencse, igen!

Elégedett mosollyal figyelték a távolodó párt. Az alacsony fekete hajú kilépett a klumpájából, és ujjait legyezőszerűen szétterítve megmozgatta zsibbadt lábát. Elgondolkozva nézte a lassan baktató hatalmas férfit, egészen esetlennek tűnt fürge felesége mellett. Nagyot nyelt az energiaitalából.

– Azért fura, hogy épp akkor, amikor a másik meghalt.

– Mi volt akkor?

– Akkor tért magához.

A férfi felé biccentett, de a társa értetlenkedve nézett vissza rá.

– Ja persze, aznap szabadnapod volt. Pontosan akkor ébredt a kómából, amikor a másik meghalt. Tudod, a hegedűművész.

– Hegedűművész?

– Jaj, ne izélj már. Az autóbalesetes, aki teljesen összetörte magát. A kómással volt egy kórteremben.

– Nem tudtam, hogy hegedűművész volt.

– De még milyen!

A kislányra gondolt. Nem értette miért akarja mindenáron megnézni halott apját, hisz teljesen össze volt roncsolva a teste, és amúgy is úgy be volt kötve tetőtől talpig. Mint egy élettelen báb. Madárijesztő – mosolygott keserű fintorral az arcán, majd hűvösen megszólalt.

– Nem szeretem a hegedűt. Idegesítő a hangja.

A szemetesbe hajította az italosdobozt, majd befordultak az ajtón. Hűvös szellő futott végig a parkon, s a fűzfaágak lágyan összeértek, mint a színpadon leereszkedő függöny.


Dobó Gergő 1980-ban született Budapesten. Hosszú évekig reklámügynökségen és fotóstúdióban dolgozott, jelenleg szabadúszó.