Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: Sinco

A háromlábú

Reflektor a szembejövő sávban, fehér fényt könnyezem. Meshuggah a hangszóróban, bazaltot könnyezem. Már megint a könnyek, már megint a fájdalom. Belesüppedek az ülésbe, a farokcsontom eltűnik benne, a csigolyám eltűnik benne, csak a fájdalom marad. Kátyúk az úton. Az unicum odébb gurul. A cinek csörömpölnek, a pergő zörgésének ritmusára kerülgetem a kátyúkat, lekottázhatnám az utat.


Fehér fények.

A stroboszkóp fehér fényei, a sugárzó fájdalom fehér fényei.

Fehér fényt izzadok, fehér fényt könnyezem.

Fehér fények. Fekete fények.

A stroboszkóp fehér fényei, a stroboszkóp fekete fényei. A sugárzó fájdalom fehér fényei, a sugárzó fájdalom fekete fényei.

Fekete fényt könnyezem. Fekete fényt izzadok. Végigfolyik a hátamon, belefolyik a gatyámba a farokcsontnál, az utolsó csigolyánál. Azon az egyetlen csigolyámon ülök. Egyetlen pontban az egész súlyom, a farokcsontomra nehezedik az egész testem. Egyetlen pontnyi érintkezés a szilárd földdel, vagyis azzal se, csak a dobszékemmel, a háromlábúval.

Egyetlen pontnyi bizonyosság, egyetlen pontnyi sugárzó fájdalom, hetvenhét kiló egyetlen pontban. Az öcsém biztosan tudná, hogy mennyi súly, mennyi tömeg, mennyi terhelés. Mindig ő volt az okosabb, ő volt, aki mindig mindent tudott, aki mindig mindent kitalált. Ő a kapcsolatom a valósággal.

Meg a fájdalom. A gerincem fájdalma. A fájdalom az egyetlen kapcsolatom a való világgal. Adjatok egy biztos pontot, és én kiordítom a sarkaiból. A farokcsontom az egyetlen biztos pont, a fájdalom az egyetlen biztos pont. A legalsó csigolyám vagyok, az egyetlen pont vagyok, a fájdalom vagyok.

Fényeket könnyezem.

A reflektorom fehér fénye folyik le a betonfalról, ahogy kihajtok a backstage-ből, hátul csörömpölnek a cinek. A puha sárban megfarol a kocsi. Az unicumos üveg a lábamhoz gurul. Csak otthon, majd csak otthon. Nagyokat nyelek. A fehér fényt nyelem.

Fehér fény folyik le a falról. Graffitizett nyers betonfal. Egy kutya a tövében, elmosódó szürke folt. Fehér, loncsos bundájú. Három lába van, a bal hátsó hiányzik. Háromlábú. Engem néz, fájdalom van a szemében, iszony van a szemében. Könnyezik. Egy kutya nem könnyezhet, de ez könnyezik. Nem láthatnám, de látom. Vonyít. Nem hallom, de tudom.

Érzékeny fülem van.

Reflektor a szembejövő sávban, fehér fényt könnyezem. Meshuggah a hangszóróban, bazaltot könnyezem. Már megint a könnyek, már megint a fájdalom. Belesüppedek az ülésbe, a farokcsontom eltűnik benne, a csigolyám eltűnik benne, csak a fájdalom marad. Kátyúk az úton. Az unicum odébb gurul. A cinek csörömpölnek, a pergő zörgésének ritmusára kerülgetem a kátyúkat, lekottázhatnám az utat. Akkordok a fejemben, dallamok, cisz, fisz, fisz.

Érzékeny fülem van.

A tesóm hív, előttem mennek száz méterrel vagy mögöttem kétszázzal, egymás szemét égetjük a visszapillantókban. Egyedül megyek, egyedül megyünk, együtt is egyedül. A tesóm hív, mindig csak ő hív. Visszaváltok ötösbe, fájdalom a combomban, ahogy a kuplungra lépek. Csak beleordítani tudok a telefonba, görcs van a combomban az eltört lábgéptől, a fém csak törött csonk, én is csak törött csonk vagyok. A tesóm hív, csak beleordítani tudok a telefonba, fehér fényt könnyezem, bazaltot könnyezem. A tesóm kocsijában csörömpölnek az üvegek, hallom, pedig nem hallom, az autó motorzaja miatt se hallom, a tesóm ordításától se hallom, csak tudom, hogy csörömpölnek, hallanám, ha nem lenne motorzaj, ha nem lenne ordítás.

Érzékeny fülem van.

Érzékeny füled van, mi. Ezt mondta mindig Oszi bá, akit persze nem lehetett így szólítani, akit Mesternek kellett szólítani, mindenkinek. Persze az egész suli Oszi bának hívta, szerintem még a tanárok is. A diákok utálták, nemcsak a mesterezést, hanem Oszi bát is. Valószínűleg a tanárok is utálták. Mindenki. Nem tudom elképzelni, hogy aki szerette, az miért szerette. Ő se szeretett senkit. Csak egyetlen dolgot szeretett, a Kicsi Karcsiban ücsörögni, fröccsel és hozzá keverttel, a biliárdozókat nézte, sosem játszott, csak nézte őket. Úgy nézett minket is, ahogy a biliárdozókat, mindig ugyanaz a fejtartás, elhúzott száj, torz, lenéző, gyűlölködő vigyor.

Ezzel a vigyorral nézett, miközben mondta, hogy érzékeny fülem van, és közben a cimpájánál húzta fölfelé, mert mittudomén, talált egy pakli cigit a táskámban. Oszi bá imádta az ember fülét rángatni, csavargatni, a pajeszát megtépni, tuti állt tőle a farka, az egész suli ezt beszélte. Csak aztán amikor a Dobrák Peti fülét és pajeszát intézte el, csúnyán rábaszott, mert nem tudta, amit pedig az egész város tudott, hogy a Dobrák Peti anyját a polgármester dugja, vagy akkor még tanácselnök volt, már nem is emlékszem, de a lényeg, hogy a nagyfőnök a kisvárosban, ő dugta a Dobrák Peti anyját, mióta elhagyta a férje a zenesulis fuvolatanárnő miatt. Szóval erre nagyon rábaszott Oszi bá, kirúgták a suliból, megmondta az igazgató, hogy ebben a városban neki már soha nem lesz iskolai állása. Mondjuk technikatanár volt, csak az, semmi más, nevetett is ezen mindenki, a technika- és erőszakos Oszi bán. És tényleg nem lett, utána már csak ült a Kicsi Karcsiban a fröccsök mellett, nézte gyűlölködő, leereszkedő torz vigyorral az arcán a biliárdozókat, ahogy koccantak a golyók és dőltek a gombák. Világok dőltek olyankor össze.

Világok dőlnek össze, a Meshuggah üvölt a hangszóróban, csörömpölnek a cinek hátul, csörömpölnek az üvegek a fejemben. Nagyokat nyelek. Fehér fény terít be, fehér fényt könnyezem, poharakon lecsorduló párát könnyezem, an energy born in dissonance, bazalt a hangszórókban, fájdalom a csigolyámban, fájdalmat könnyezem. A tesóm fékez vagy leelőz, eltűnik a fény a visszapillantóból, a sötétben egy pillanat alatt kitisztul a látásom.

Az út szélén kilométerkövek. Lecsorog róluk a fehér fény. Az út szélén kutya. Egy háromlábú kutya. Nem láthatnám olyan tisztán, amilyen tisztán látom, ilyen sebességgel egy másodperc töredéke lehet, mégis pontos a kép. Fehér loncsos bundájú, a bal hátsó lába hiányzik, el kellene dőlnie, de nem dől el. Ez nem lehet, a fizika törvényei szerint nem lehet, de igen, ott áll. Ez nem lehet az a kutya. Engem néz, fájdalom van a szemében, iszony van a szemében. Könnyezik. Egy kutya nem könnyezhet, de ez könnyezik, az ő könnyei az én könnyeim, fehér könnyek, bazalt könnyek. Vonyít. Nem hallom, de tudom.

Ez a kutya nem az a kutya. Nem lehet az a kutya.

Minden kutya az a kutya.

Egy folyóparton áll. Fehér loncsos bundájú, a bal hátsó lába hiányzik. A víz sodor, a víz hideg. A Rába partján állok, a Rábában állok, a folyó szélén, gyorsan mélyül, majdnem derékig ér. A folyóban állok, sebes a sodrása, hideg a vize, hideget könnyezem. A nappal szemben állok, fehér fény vakít el, a nap fénye, mégis hideg, a hideget könnyezem, a fehér fényt könnyezem. A parton a kutya, a parton a kutya és Oszi bá, a Mester, nem, nem tudom így szólítani, nem tudom sehogy másként szólítani, csak úgy, hogy Oszi bá.

A parton a kutya és Oszi bá, ússzak, mondja Oszi bá, nem tudok úszni, Oszi bá szerint mindenki tud, felhajtóerő, sűrűség, tömeg, az öcsém tud ilyeneket, az öcsém hol van. Az öcséd tud úszni, de nem csoda, az öcséd nem fél a víztől, az öcséd a szebb, az okosabb, az ügyesebb, a jobb, az öcséd az igazi, aki sikerült. De hát tudod, fiam, mondja Oszi bá, nincs ebben különös. A gyalupad mellett állunk, Oszi bá eldobja, amit csináltam, csinálj még egyet, ez selejt, de semmi baj, fiam, nincs ebben semmi különös, minden mestermű elé kell egy selejt, ugye, fiam, és az öcsémhez lép, az öcsém remeg, de bólint, én csak remegek.

Hogy kerül az öcsém a Rába-partra, hogy kerülök én a Rába-partra, hogy kerül a gyalupad a Rába-partra, miért tanít engem úszni Oszi bá, hagyjon engem békén. Fehéret könnyezek, hideget könnyezek, a víz sodor, a víz sebes, a fülem sebes, ahol megrángatta, felszakadt a bőr, szivárog a vér. Ússzak, ha kedves az, szétnéz Oszi bá, ha kedves ennek a korcsnak az élete, lehajol a háromlábú kutyához, fehér loncsos bundájú. Remeg, érzi a bajt, én is érzem, gyerekfejjel is tudom, mi lesz a vége, szétárad a testemben az iszonyat. Ússzak, ha kedves az élete, mondja, a korcs remeg a nagydarab ember kezében, ússzak vagy könyörögjek kegyelemért és mondjam ki a nevét, egyszer az életben szólítsam úgy, ha bírom. De nem bírom.

A víz sebes, a fülem sebes, vér szivárog belőle, az öcsém ott sír a nádasban, sír és öklendezik, ő is tudja, mi lesz, a kutya is tudja, én is tudom, szétárad bennem a sötét fény. Oszi bá elhajítja a kutyát, az nagy ívben repül, kétségbeesetten kalimpál a három lábával. Csobban, elsüllyed, majd a feje kibukkan, rám néz, miért néz rám, miért nézek rá. Könnyezik. Egy kutya nem könnyezik, de ez könnyezik.

Fehér fényt könnyezem, fekete fényt könnyezem, a kutya vonyít, a parton Oszi bá ordít, ússz, fiam, ússz már, a kurva életbe, kimásznék, visszalök, rá egy fatörzsre. A víz sebes, a fülem sebes, vér szivárog belőle, fekete fényt könnyezem, vért könnyezem, már nem hallom a háromlábú kutya vonyítását. Az öcsém sír, Oszi bá üvölt, én is üvöltök. A fatörzs a gerincemhez csapódott, a farokcsontomra, a legalsó csigolyára, a fájdalom végigvág a gerincem mentén, a gerincem vagyok, a fájdalom vagyok, ússz vagy könyörögj, mondd ki a nevem és könyörögj, ordítja Oszi bá. Felnézek rá, akire sosem tudok felnézni már, felnézek rá, szemembe süt a nap, de így is látom torz, kegyetlen vonásait. A fájdalom vagyok, az üvöltés vagyok, a sötét fény vagyok. De nem, nem tudom kimondani, hogy légy szíves. Nem, nem tudom kimondani, hogy apa.

Soha többé nem tudom kimondani.

Haász János író, újságíró, az Index volt főszerkesztő-helyettese, több antológia szerkesztője, az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díjasa. Legutóbbi kötete: Felnőtteknek nem (svéd gyermekversek).