Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

A háromszög élei

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még Vízivárost is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon.

 

– Persze, hogy jól vagyok. Csak a mellkasomban ne lenne ez a nyomás napok óta.

Kint ültünk a kávézó teraszán és enervált tekintettel, elégedetten dohányoztunk.

Az első nyárias este volt, hirtelen jött a hőség, pár óra alatt felhevítette a betont, a házfalakat. A késve érkezettek türelmetlenségével, párásan és izzadtan tapadt rá mindenre a forróság, amitől érthetetlen módon, bosszantóan boldog és elégedett volt mindenki, rajtam kívül.

Napok óta esett, éles, hideg szelek fújtak a városban, amiért kifejezetten hálás voltam az időjárásnak. Leplezetlen örömmel figyelem ilyenkor a magukba forduló eső elől menekülőket, a savanyú arcokat a villamosokon, a tekinteteket, amik úgy néznek, mintha legalábbis járvány sújtotta háborús övezetté vált volna egy kis hideg miatt a város.

Akkor, aznap, egyszerre felesleges lett a sál és a kabát, egy szál ingben ücsörögtünk mindketten. Ez az az időszak minden évben, amikor naponta megkérdezik tőlem, hogy mi bajod van, fogytál, és hasonlók, amire, bár legszívesebben sziszegve válaszolnám, hogy nem bazmeg, mindig is ennyit nyomtam, én mindig udvariasan felelek, hogy csak levettem két réteg ruhát, ugyanúgy, mint tavaly ilyenkor.

Lüktetett a szívverésem a halántékomban. Idegesítettek a jövő-menő emberek, akik kiszabadultak a melegre, mint a rovarok, pont olyan kiszámíthatatlanul viselkedve, ahogy az első dagadt, fekete-lila legyek, mikor bezizegnek a lakásba tavasszal a szellőztetéshez nyitott ablakon és céltalanul, bezsongva a napfénytől, ide-oda zúgnak a szobákban.

– A mellkasodban?

Lassú volt a társalgás. Hosszú, megfontolt hallgatások ékelődtek egy-egy mondat közé.

– Igen – válaszoltam sokára, önkéntelenül is megnyomkodva a szívem tájékát az ujjaim hegyével, nem is aggódva vagy hipochonderkedve, inkább csak olyan szórakozott mozdulatsorral.

– Nem a dohányzás miatt? Fasznak kellett visszaszokni.

Mindketten mélyet slukkoltunk, elégedetten fújtuk ki a füstöt, kortyoltunk a kávékból.

– Nem. Ez nem olyan nyomás. Semmi köze a tüdőhöz vagy a szívhez. Ez csak úgy van.

Megint hosszú csend következett. Elsétált mellettünk egy vízivárosi, odaköszönt, biccentettem, valamiről beszélt, nem is figyeltem, elvoltam a gondolataimmal.

– Elmúlik majd – mondta végül a velem szemben ülő, szintén vízivárosi, nagyjából ennyi volt az ismeretségünk alapja, lényege és vége is. Évek óta jártunk mindketten erre a helyre, máshol sosem találkoztunk, nem voltunk amúgy barátok, nem tudtuk egymás telefonszámát, ellenben minden mást tudtunk a másikról. Egyfajta közösségi kölcsönös-terápiás kávézó volt a helyszín. Néha az egyik rinyált, ha rossz passzban volt, aztán a másik. Vagy ha éppen nem volt senkinek semmi baja, csak ültünk egymással szemben.

Ő is pontosan tudta, hogy egy lány miatt hallgatok ilyen nagyokat.

– El. Mindig elmúlik – összegeztem.

Zizzent a mobilom az asztalomon, a szalaghirdetések futottak kékesen lefelé a képernyőn, hagytam, nem olvastam el az üzeneteket.

– Tudod, van ez a példa a háromszöggel a szívben.

– Tudom, persze – bólogattam elbambulva, kipöcköltem a hamvat a cigarettámból az úttest felé, mert a körút irányából éppen egy kisebb fuvallat érkezett, felkavarta a pernyét a hamutálban, kicsi porciklont kavarva az asztalon, szétdobta a cigarettás dobozokról leszaggatott, hanyagul az asztalra hajított celofán galacsinokat.

– Hogy van egy háromszög mindenki szívében és az fordul egyet, ha van valami. Ha átbasznak vagy átbaszol valakit, ilyesmik, olyankor. És azt érzed a mellkasodban.

– Tudom – bólogattam –, tőlem hallottad – tettem még hozzá.

– Ja, tényleg.

Tényleg tőlem ismerte, de ebben a közegben minden információ és történet szabálytalanul áramlott. Ha elindítottál egy üzenetet, vagy csak úgy mondtál valamit, perceken belül új hírként jutott vissza hozzád.

A háromszög a szívben. Nem is tudom, hol hallottam már. Ízlelgettem magamban a hevenyészetten újrafogalmazott definíciót erre a közhelyes szimbólumra: ha van valami, ha átbasznak vagy átbaszol valakit, olyankor fordul egyet.

És olyankor az élei karistolnak, azt érzi az ember a mellkasában.

– Akkor tök felesleges volt a bohóckodás azzal a teszttel, mi?

Egészen kizökkentett ez a mondat a töprengésből.

– Ja, a teszt – felnevettünk mindketten.

Ő is megkönnyebbülten nevetett, hogy félvállról veszem a dolgot.

Pár héttel korábban hazafelé tartottam, amikor megálltam ugyanitt, ugyanígy egy kávéra. A szokásos emberek ücsörögtek, akkor még a benti részen a hideg miatt, csak dohányozni jártunk ki az ajtó elé. A szokásos holmik voltak nálam, bőrkabát, oldaltáska. Vidám voltam, pedig furcsa, komor és szürke év volt mögöttem. Eleve azzal kezdődött, hogy meghalt az apám, és bár emiatt illett volna valami gyászfélét éreznem, igazából csak azt gyászoltam, hogy nem érzek semmit.

Ennek meg az lett a vége, hogy felrúgtam magam körül mindent, amit addig biztosnak és megkerülhetetlennek éreztem, csak azért, hogy bebizonyosodjon: egyik sem az, majd céltalanul bóklásztam hónapokig. Alexandriáig, Reykjavíkig és Kazahsztánig futottam, mintha ezeken a helyeken lett volna bármi frappáns válasz – „Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim”, lüktetett gyakran a fejemben az idézet.

Szóval a szokásos holmik voltak nálam, a kezemben meg egy gyógyszertári fehér nejlonban dobozkák. Meg is feledkeztem a csomagról. A külvárosban szereztem, rendelésre mentem érte, nem volt kapható akárhol. A külvárostól, meg úgy általában Budapest összes részétől képes vagyok szorongani, kivéve Vízivárost. Alig vártam, hogy a kávézóba érjek.

A zsongó és zsúfoltan taszító körútról futólépésben menekültem szokásom szerint, kerülgetve az embereket, akik képtelenek elfogadni, hogy gyorsabban közlekedsz náluk, meg a céltalanul bolyongókat, kéregetőket, akik mindig egy percet kérnek az életedből, mire kinyögik, hogy pénz kéne.

A kis tasakot az orvosságos doboz kinézetű tartalommal levágtam magam elé az asztalra, a fehér nejlonzacskón alig láthatóan ütött át a karton idegen nyelvű felirata.

– Na, mi van benne, tavaszra vitaminkúra, vagy valami bajod van? – mutatott rá ugyanez a srác a zacskóra.

Egy pillanatra zavarba jöttem a helyzettől, aztán végül is arra gondoltam, a vízivárosiak úgy is mindent tudnak egymásról.

– Ja. Nem vitamin. Spermateszt.

– Spermateszt? Azt hogy?

– Hát. Úgy.

– Lehet ilyet házilag?

– Én sem tudtam eddig.

Rendelt valamit, én leszedelőzködtem, elraktam a kis csomagot az oldaltáskámba. Eszembe juthatott volna hamarabb is, járt a fejemben. Odakint lassan kiszökött a világosság az utcákról, megjelentek a vízivárosi okker fények és a házfalakon kúszó árnyékok, az elhaladó autók reflektorai az ablakokban.

A szokásos dolgok.

Akkor még nedvesen csillogtak a járdák, ontották a hideget a falak és az út aszfaltja.

– És, hogyan van ez, hazamész és kivered, meg ilyenek?

– Máshogy nem nagyon megy.

Itt megint szünet következett, pillanatok alatt zsúfolt lett a kávézó, estére megtelik a helyi harmincasokkal.

– És minek ez a teszt? – kérdezte végül, mikor megint ketten maradtunk. – Nem az van, hogy csak pár hónapja vagytok együtt?

– Nemtom – tisztán emlékszem, így mondtam, hogy nemtom, foghegyről. – Szoktak ilyet csinálni, az emberek, ha gyereket terveznek.

– Gyereket terveztek?

– Nem.

– Akkor meg?

Vonogattam a vállam.

– Komolyan akarom venni. Azt akarom, hogy jó legyen neki. Állandóan a gyerekvállalásról beszél.

Kortyolt a söréből, én a szódámból, megszólalt a hangfalakból valami klasszikus Rolling Stones-szám, beleköhögött ormótlanul a kávéfőzőgép hangja, ahogy áteresztette a forró vizet a kávédarán.

– Nem az volt múltkor, hogy hetekig nem jött meg neki?

– Az vaklárma volt.

– Akkor sem tűntél gondterheltnek.

– Mert nem voltam gondterhelt.

Teljesen beletemetkeztem ebbe a pár héttel ezelőtti emlékbe.

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még Vízivárost is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon.

Csak akkor eszméltem, amikor megint a mellkasomban éreztem azt a meghatározhatatlan eredetű nyomást. Magamban fel is nevettem, hogy biztos fordult egyet az a szerencsétlen háromszög a szívemben.

– Na. Szóval, végül is felesleges volt ez a bohóckodás a teszttel, nem? – zökkentett ki a bambulásból.

Hirtelen elárasztott a hőség, csontig ért, úgy éreztem megfojt az ing, és valószerűtlenül súlyos volt az ölembe terített könnyű bőrkabát.

Nevettünk, rágyújtottunk.

– Jahh – így mondtam, két hával a végén, hogy nyomatékot adjak a dolognak.

– Hagyd a picsába, felejtsd el az egészet.

– Az lesz, persze, minden elmúlik mindig.

Egy darabig ücsörögtünk még szótlanul. Végül ketten-hárman hozzánk verődtek, kicsit elmúlni látszott a hőség. A szokásos dolgokról beszélgettünk, míg lassan lement a nap. Zárórakor, mint mindig ilyenkor, segítettünk a pultosoknak összerakni a kinti székeket, lepisszegtük a túl hangosan beszélgetőket.

Távozóban megint szórakozottan nyomogattam a mellkasomat az ujjbegyeimmel.

– Na, mi van? Fordult megint a háromszög?

Nevettünk, beleszívtam a cigarettába.

– Nem hinném. Ha fordult is, annyit forgott már, hogy nincsenek élei.

– Akkor a dohány lesz.

– Az.

Tíz után kiürültek az utcák. Könnyű, hűvös szél söpört végig a Varsányin.

Hosszú kerülővel mentem haza.



Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.