A világ legvidámabb embere

Részletek

Írta: Kálmán Gábor

Persze, először egyből ezt figyeltem meg, a combok, a csípő, a has ívét. Végighúztam rajta az ujjaimat. Már a mellek felé közeledtem, mikor észrevettem azt, hogy mivel korábban ébredt, mint én, az első regényemet, a Novát kezdte el olvasni, amin halkan felnevettem. Annyira elmélyülten olvasta, hogy el sem tudtam vonni róla a figyelmét, ismételgetve, hogy most aztán tényleg nem is olyan baromi fontos az a Nova, és bár emiatt életemben először megbántam, hogy megírtam azt a könyvet, mégis, én voltam a világ legvidámabb embere, abban a tünékeny pillanatban, amiről titokban tudtam, el fog morzsolódni majd az időben a fenébe.

Nyilván tavasz van, ettől zsong mindenki. Azt is elfogadom, hogy bevonzom az őrülteket. De arra jöttem rá, nem is kell regényeket írni, csak kimozdulni a lakásból az utcára egy percre korán reggel. Legutóbb is leszólítottak.

– Bocsánat, meg tudná mondani, mikor van vasárnap.

– Ha jól sejtem, ma van.

– Akkor tegnap szombat volt?

– Feltétlenül.

– Akkor én valahol nagyon elbaszhattam valamit – hangzott el nem is olyan régen, valahol köztem és egy másik járókelő között Vízivárosban. Mindenesetre az ilyen tökéletesen érthetetlen, kizökkentő jelenetek közben, bár csak pár másodpercig zajlanak, az ember szívében (aki épp csak felkelt és elgondolkodva rohanna a dolgára) évezredek zuhannak le fásultan a létezés végtelen nagybüdös csillagközi terében.

Ezek a jelenetek valahogy folyton megtalálnak, ilyen az, ha az emberen a fogékonyságot észreveszik, kiszimatolják, azok, akiknek figyelemre van szüksége, de valahogy sehonnan nem kapják meg. Persze az is lehet, hogy csak azért van az egész, mert a legtöbb emberrel ellentétben elkövetem azt a hibát, hogy nem kerülöm el kapásból a szemkontaktust, hanem szemlézem a körülöttünk zajló testmeleg káoszt, ami Budapesten kialakult. Elég egy pillanat, és máris elkapnak a grabancodnál fogva, hogy kiszipkázzák belőled az energiákat.

Ki gépen száll fölébe annak KRESZ csupán e táj – értsd, az autóban ücsörögve, még az állandó dugók ellenére sem figyelhető meg olyan tűpontosan a zűrzavaros boldogtalanság, mint felülve egy átlagos tömegközlekedési eszközre. Cipőjük hegyét bámuló, magukban, orruk alatt méltatlankodó tömegek hömpölyögnek végig minden nap a szénné zsúfolt vonalakon – ami persze mindig is így volt, nem újdonság, most valahogy mégis ujjbeggyel tapinthatóan vibrál a meleg, testszagú villamosok légterében.

A minap egy részeg srác bolyongott a négyes-hatoson piszkosan-rongyosan, egy összetekert pestiestbe, vagy mibe danolászva – mintha mikrofonba – ormótlan hangon, mindenki előtt megállva, hogy pénzt szeretne kérni, cserébe énekel valamit, ami persze nem volt éneklésnek nevezhető, inkább csak amolyan artikulálatlan üvöltözés. A kört többször megtette, néha leszállt, megkönnyebbülve sóhajtottak a félelemtől, vagy épp undortól szorongó emberek, a következő pillanatban a srác visszatántorgott a másik ajtón, kezdte elölről, többen inkább leszálltak bevárni a következő villamost. Egyre nagyobb a szorongás, ahogy növekszik a tömeg, mégis, valahogy folyton egyre többen leszünk.

Két embertípus figyelhető meg nagy általánosságban. A bezárkózó, hallgatag, aki az orra alatt morog és megpróbál másokra figyelés nélkül egy sarkot találni, amiben remélhetően békén fogják hagyni és senki nem akar majd semmit tőle. A másik meg az, aki folyton beszélgetni akar, általában éktelen nagy baromságokról, kérni akar valamit, nem tetszik neki valami rajtad, etc.

Egyre többször jut eszembe ilyen helyzetekben Szilágyi Domokos Lázadás című versének részlete: „mutasd meg: nem igaz, / hogy kutyakorbácsra születtél, / s hogy beléd marjon a veszett tél, / s a felhő higanyt záporozzon / fejedre, s hogy sose maradjon / estére annyi csöpp erőd, / hogy lerúgd a rongy facipőt.”

A ritkás vidám pillanatokat ebben a sűrűsödő közegben végtelen mélyen tudja az ember belevésni a fejébe.

Memorizálni, raktározni, lefagyasztani.

Hogy ezekben a fentebbi helyzetekben kifagyaszthatók legyenek, afféle instant örömforrásként.

Nem is kellenek ehhez olyan nagy dolgok. Elegek hétköznapi baromságok is.

Mint például, amikor Vízivárosban, elgyűrődve hazafelé tartva, munkától elhasználtan ráköszönsz a nem látó barátodra:

– Öregem, de régen láttalak!

– Én téged meg még soha.

Ilyenből ezer van. Ez két ittas srác között hangzott el, valahol szintén Vízivárosban kaptam el az utcán:

– Négy dolgot nem értek a világból – mutatta négy ujját az egyik, akadozó hanghordozással.

– Igen?! – kapta fel a másik a fejét, feszülten várva a választ.

 – Várj…az elsőt elfelejtettem…

Persze vannak ennél komolyabb memorizálandó jó helyzetek.

Mondjuk pár jó hét egy nővel, akiről úgyis tudod, hogy majd le fog válni rólad nem is olyan sokára, mint a sebekről a var, mégis belemész a játékba, mert hiába van minden jó dologban valami nyugtalanító, egyrészt bízik, igyekszik az ember, másrészt: mikor elmúlnak, úgyis, lefagyasztva, raktározva, rögzítve, valahogy mégis ottmaradnak későbbre, rossz időkre instant állapotban.

Nem is olyan rég például, amikor egy lány mellett ébredtem, már nem emlékszem, kora reggel volt-e, vagy egy délutáni félálmos ébredezés, nem első alkalom volt, mindenesetre meztelenül feküdtünk egymás mellett. Az egyik térde kicsikét megemelve, csípője alig pár centire felém fordulva, mint egy jól beállított műtermi fotón. Persze, először egyből ezt figyeltem meg, a combok, a csípő, a has ívét. Végighúztam rajta az ujjaimat.

Már a mellek felé közeledtem, mikor észrevettem azt, hogy mivel korábban ébredt, mint én, az első regényemet, a Novát kezdte el olvasni, amin halkan felnevettem. Annyira elmélyülten olvasta, hogy el sem tudtam vonni róla a figyelmét, ismételgetve, hogy most aztán tényleg nem is olyan baromi fontos az a Nova, és bár emiatt életemben először megbántam, hogy megírtam azt a könyvet, mégis, én voltam a világ legvidámabb embere, abban a tünékeny pillanatban, amiről titokban tudtam, el fog morzsolódni majd az időben a fenébe.

Fagyasztás, raktározás, memorizálás.

Majd az ember észhez tér, mint a viccben a reggae-zenész, akinek elfogyott a spanglija.

Az összes többi csak bukfencezés a zűrzavaros semmiben.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.