Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Jégbordák, hóhegyek és nehéz fazékfedő az ég

Amikor már mindenemet rázta a hideg, egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rám szóltak, hogy ne legyek bolond és taxit hívtak nekem. Hajnalban értem a hostelbe. Kéken villogott a konyhai neon, üres volt a társalgószoba.

„Fölnéz figyel a képzelet,
káprázik, Istenre lát.
Féltében ő gondol ilyet,
rettegő, rossz éjszakát.
A magány szívig ér; pedig
szerelem ideje van.
Aki él, ölelkezik, -
Itt csak én gyötröm magam.”

(Ratkó József)

Jó hat óra repülés után érkeztem meg Kazahsztánba. A Nurszultan Nazarbayev reptéren, amit az 1990 óta regnáló elnökükről neveztek el, gyér volt a forgalom. Késő este volt. Hullafáradt voltam, kapkodtam a fejem, a cirill betűk, a reptéri neonfények, a ropogó orosz hangfoszlányok kereszttüzében még szédülve az utazástól, amit félálomban töltöttem. Csak valahol Ázsia fölött repülve tértem magamhoz tíz-húsz percekre, néztem a horizont alá bukó napot, a városok fényfoltjait a rázkódó gép alatti mélyben. December közepén jártunk, üvöltöttek a karácsonyi dalok mindenhonnan, minden létező csatornán, tévén, rádión, magnón, reptéri hangosbemondókból. Miért Kazahsztán? Az előző és ezt követő időszakban is utaztam. Részben munkaügyek, valamint főleg anyaggyűjtés miatt, ami hát az íráshoz kell, szintén munka.

De ennél is fontosabb volt a kiszakadás. És a legfőbb célom Kazahsztán esetében a távolságon túl, az egyedüllét végsőkig feszítése volt.

Még az épület csarnokában voltam, fogalmam sem volt, hogyan tovább, lassan éjjel tizenegy órába fordult az idő, nem tudtam, jár-e busz, nem tudtam, hogy fogok bejutni a városba.

Csak annyit tudtam, hogy senki nincs az ötezer kilométeres körzetemben, akit ismernék és ez, valamiért, megnyugtatott.

Persze a szokásos reptéri taxis csapat ott állt a kijáratnál, azonnal leszólított az egyikük, és bár ez a műfaj a világ minden pontján kultúrától, fejlettségtől, vallástól, állami berendezkedéstől függetlenül a lehúzásról szól, jeleztem, fáradtan bólogatva, hogy igen, taxit keresek. Ketten jöttek velem azonnal, amit először nem is értettem. Végig ketten kísértek, és bár végtelenül barátságosak és szolgálatkészek voltak (rokon népnek, nomádoknak is tekintenek minket), valószínűleg azért voltak ketten, hogy biztosítottak legyenek az erőviszonyok egy fizetési nézeteltérés során.

Amikor kiléptünk a reptérről, mellbe vágott a hideg. Napközben -18, éjszaka -30, de a helyiek azt mondták, ez még egész szerethető, majd a január lesz a durva, bár hozzátették, hogy januárban is csak ritkán van hidegebb -50 foknál. Pillanatok alatt csontvelőig átjárt, lehűtött a rettenetes, pokoli idő. Én imádom a hideget. Az idegrendszerem azonnal ellazult, a sejtjeim feltöltődtek a friss levegővel, úgy hatott rám az időjárás, mint egy bögre kávé, aminek a felhajtása után még egy hatalmas pofánvágást is kapsz.

A két kazah mögött ücsörögve néztem a város fényeit, színes, villogó, távol-keletet idéző felhőkarcolók és kertvárosi házsorok meg gyárak keveredtek a látképben, több centi vastag, csontfehéren csillogó jégbordák fedték az utakat kivétel nélkül mindenhol, talán még a legforgalmasabbakat is, de a félreesőbbeket egyáltalán nem takarították, a járdákról, parkolókról, közterekről nem is beszélve, az egész város kisterpeszben egyensúlyozva, óvatosan közlekedett az életveszélyes járdákon. Az utcák sarkain több ember magas halmokban álltak a hóhegyek, vagyis úgy tűnt, egy darabig pakolgatták a tavaszig-nyárig el nem olvadó havat, aztán megunták.

A két kucsmás kazahhal egy mobilfordító segítségével beszéltünk, én belebeszéltem a hátraadott telefonba angolul (naná, hogy nem magyarul) és a telefon elkezdte szépen cirill betűkkel kiírni az orosz fordítást, így érkeztem meg az éjszaka kellős közepén a hostelhez, Asztana egy kertvárosi részében, ami mégis csak tíz perc sétányira volt a központtól. Még alkudtam is, nem is tudom, hogy volt merszem, nem volt bennem semmi félelemérzet.

Először nem sikerült bejutnom az épületbe, tíz percig ácsorogtam a kapu előtt, kopogtattam, csöngettem, nem láttam recepcióst az üvegajtón keresztül. A tíz-húsz perc a mínusz harminc fokban azt, aki csak most csöppent bele és nincs is különösebben melegen felöltözve, már komolyan megviseli, engem viszont az utazás és a megérkezés adrenalinja hajtott, nem aggódtam. Itthon, a mai napon, a mínusz párhány fokban még melegebben is felöltözve, jobban éreztem a hideget, mint a csontot érő, dermesztő kazah éjszakában.

Becsekkolás után azonnal ledobtam a holmimat a szobába, magamhoz vettem az összes tengémet –– ez a helyi fizetőeszköz, értéke nagyjából mint a forinté – és nekiindultam a városnak. Hideg ide vagy oda. A hostel előtt ekkor éppen hárman dohányoztak, európaival alig találkoztam az itt töltött idő alatt, a szállást jellemzően videkről, az alföldről érkezett (hatalmas ország) kazahok (talán tatárok, egyéb nemzetiségek) lakták, illetve a szomszédos országokból érkezők. Sokat beszélgettem például egy tádzsik lánnyal, aki valamilyen munkaügyben járt ott.

A dohányzó csapat döbbent, furcsálló tekintettel nézte végig, ahogy távozom. A helyiek nem nagyon értik az utcán járkálást, bolyongást, a lehető legkevesebb időt töltik szabadtéren. Az utcai beszélgetés, cigizgetés műfaja is leginkább úgy néz ki, hogy ketten ülnek egy járó motorú autóban, résnyire nyitva hagyott ablaknál. A boltok, kávézók előterei szép nagy körben beépítve, fűtve, odabent minden a melegségről, kényelemről szól. Dús, díszített párnák, távol-keleti motívumok, kárpitok, vastag függönyök és szőnyegek a kávézókban.

Úgy egy órát bolyonghattam odakint a ködös, szmogos, szúróan-áthatóan szénszagú éjszakában, a jégbordás, hóhegyekkel megszórt utakon.

Üresek voltak, kihaltak.

Bezárkózott, befelé élő városrészen mentem át, még a kávézók is a házak gyomrában, vastag falak, nehéz függönyök, hatalmas zárt előterek mögött működtek. A kis utcákban kóbor macskák és kutyaszerű (talán kojot) állatok szegődtek a nyomomba, hosszan néztek az autókban, járó motorok mellett beszélgetők és követték a szemükkel a magányos, bolond európait.

Fogalmam sincs, így visszagondolva, miért nem volt bennem semmi félelemérzet.

Amikor már mindenemet rázta a hideg, egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rám szóltak, hogy ne legyek bolond és taxit hívtak nekem.

Hajnalban értem a hostelbe.  Kéken villogott a konyhai neon, üres volt a társalgószoba.

Ruhástul dőltem hanyatt az ágyba. Az ablakon át a lámpafényeken átszűrve lehetett látni a szikrázó világosságban sárgás-krémes, szifonhabszerű szénfüstöt eregető kertvárosi kéményeket, a távolban pedig a neonfényes felhőkarcolók villogását.

Fölöttük tintakék, nehéz éjszakai égbolt, a szmogtól csillagtalan. Úgy borult a városra, mint egy súlyos fazékfedő. Az utcai lámpákat visszaverte a vakítófehér jégbordatakaró az utakról, és a csukott ablakon át is beszivárgott a szénszag.

Valahol a hostel messzi szobáinak egyikében szeretkeztek, halkan, alig hallhatóan szűrődtek át a hangok a vékony falakon. Nem bírtam elaludni, sokáig feküdtem mozdulatlanul, próbáltam felfogni, hogy tényleg itt vagyok, Ázsia szívében, Kazahsztánban. Hajnalban elszenderedtem, kicsit később arra ébredtem, hogy a szomszéd szobában oroszul, elnyújtottan altatót énekel egy anya a gügyögő gyerekének.

Odakint pedig már kékülni kezdett az ég.

Az egyedüllétbe kis fényt engedett a városra sötét fazékfedőként boruló ég, amit mintha megemeltek volna kicsit a távolban.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.