Not in Kansas anymore

Részletek

Írta: Kálmán Gábor

Csontig érő, -18 fokos hideg fogadott, de csak azért annyi, mert este értem oda. Ez késő éjjel lezuhant -30 fokra. Kazahsztánban a hideg egész más fogalom mint idehaza. Az a hideg felfal, átitat, szívig ér. Hideg, mint a pokolban. Az emberek, ha tehetik, nem mászkálnak az utcán, ha látják, hogy el vagy tévedve, betuszkolnak egy kocsiba és hazavisznek, vagy taxit hívnak. Volt, hogy kettő darab kucsmás, zord tekintetű kazah mögött ücsörögtem egy sötétített ablakú fekete merciben.

(galéria nyílik)

"Egy csigahéjban ellaknám és végtelen birodalom királyának képzelném magam, csak ne volnának rossz álmaim" Hamlet

Most csak zanzásítva, később részletesen: szünetet tartunk a nullás években. Nemrég, nincs rá jobb szó, bediliztem. Azt mondják, hétévente lecserélődnek az ember sejtjei, a teljes szervezete, lefolynak a kádvízzel, elfújja őket a szél, a bőrünket, a tüdőnket, satöbbi. Tizenkilenc éves korom óta csak a munkának éltem, ennek rendeltem alá mindent, a magánéletet, az irodalmat, sztahanovista módon, munkaholistaként és még egy egyetemet is elvégeztem közben, és valahogy, ki tudja már hogyan, az éjszakákban volt időm regényeket is írni. Ez tehát tizenhét év esetében kétszeri lecserélődés, akárhogy is nézzük. Ezt egy darabig lehet csinálni, de aztán a szervezeted tiltakozni kezd, és valahol az emberélet útjának felén végleg megőrül, és arra kér, hogy csinálj az életeddel valami logikátlan baromságot, akármit, csak szakadj ki ebből, lépj egyet valamerre.

Ennek az lett a vége, pontosabban úgy kezdődött, hogy kikötöttem Afrikában a barátomnál, Jászberényi Sándornál. Amikor megérkeztem, megrettenve a kairói nyüzsgéstől, tolakodástól, a mérhetetlen embertömegtől (vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbura, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét), szóval ott álltam Kairóban, a hullámzó, hömpölygő, első ránézésre udvariatlanul tolakodó tömegben és csak annyit tudtam kinyögni a Jászberényi lakásának közvetlen szomszédságában álló, tizenkilencedik századot idéző vasútállomás lerobbant, rozsdás, szemét, téglatörmelék, vakolathalmok, lepusztult épületek, piszkos kávézók, népviseletben ügyeiket intézők, munkábamenők, koldulók tömegében, hogy „Toto, I have a feeling, we are not in Kansas anymore.”

Az idézet természetesen az Oz, a nagy varázslóból van, akkor hangzik el, amikor Dorothy (magyar fordításban Dorka) házát Kansasből elsodorja a forgószél és lerakja a mumpicok országában. Szóval így kezdődött az egész, Jászberényi lefotózott a kairói közegben, elkapva a pillanatot, ahogy kétségbeesetten forgolódom a komfortzónámtól többezer kilométerre szakadva.

És így lett az utazó szinonímája pár hétre Dorothy.

A következő pillanatban már Iszlám-Kairóban voltunk és az árusok között, a szúró november végi, decemberi napfényben (25 fok mindössze, de gyűlölöm a nyarat és a nap Kairóban valahogy egyből az agysejtjeidbe süt), és azon kaptam magam, hogy egy fez van a fejemen, dzsalabíját viselek és kufija van a nyakamban, amit persze tökéletesen dokumentált is Jászberényi, aki erre a hétre a személyi fotósommá szegődött. Elkalauzolt ebben a kiismerhetetlen városban, meglátogattuk Alexandriát, gyanús sikátorokban kifogott iránytaxikkal meg vonatokkal utaztunk, amiken orvosért könyörgött mellettem egy migréntől szenvedő szudáni. Majdnem pofán lőttem magam a seggmosóval a vonat budijában, mert rossz gombot nyomtam meg, üvöltött a fülemben a Love Song, ahogy többszáz kilométeren keresztül félkész és rommá pusztult városok futottak mellettünk. Ettem olyan helyeken kézzel, ahová bejártak a kecskék és egy hordóból kilógó csapon lehetett kezet mosni, a mosdónak nevezett falba ütött lyuk előtt meg ájultan hevert egy ember. Megjegyzem, nem lett semmi bajom és életem legfinomabb reggelije volt. El sem hinnénk, milyen ízetlenek az ételek itt nálunk, a túlszabályozott Európában. Afrikában vényrendszer sincs, a patikában van használtgyógyszer polc, levelek, amikből hiányzik pár szem, de amúgy is bármit levehetsz a polcról, megkapod. Látszólag udvariatlanok, de mindent közösségileg oldanak meg: ha megkérsz valakit valamire, hív másik nyolc embert és együtt megoldják.

Így kezdődött. A poént végigvittük, Dorothy így, Dorothy úgy. Hazafelé már a repülési fóbiám is eltűnt, néztem a tengert az ablakon át, ettem egy elképesztően finom interkontinentális ebédet, pedig addig minden repülőutat végigszorongtam, de most semmi nem érdekelt.

Aztán hazaértem. És szaggató üresség támadt bennem, hogy mit csinálok én itt. Az a fajta, ami csak annyit mond odabent, hogy soha semmi érdekeset nem csináltál még. Egy lány is járt a fejemben, akivel már soha többé nem fogok találkozni, ezt, a pontosság végett, hozzá kell tenni.

Nem tudom, mi ütött belém, repülőjegyeket kerestem a neten, hisz jobb dolgom úgysem volt, és elém került egy szemérmetlenül olcsó jegy.

Kazahsztánba.

Gondolkodás nélkül megvettem. Indulás előtt egy órával foglaltam szállást egy hostelben, átszámítva, ha jól emlékszem, nyolcezer forintért, és kint találtam magam a reptéren. Durván hat óra kazahokkal megtömött repülőút után kötöttem ki Astanában.

Szóval Dorothy ott lett, Kazahsztánban.

Csontig érő, -18 fokos hideg fogadott, de csak azért annyi, mert este értem oda. Ez késő éjjel lezuhant -30 fokra. Kazahsztánban a hideg egész más fogalom mint idehaza. Az a hideg felfal, átitat, szívig ér. Hideg, mint a pokolban. Az emberek, ha tehetik, nem mászkálnak az utcán, ha látják, hogy el vagy tévedve, betuszkolnak egy kocsiba és hazavisznek, vagy taxit hívnak. Volt, hogy kettő darab kucsmás, zord tekintetű kazah mögött ücsörögtem egy sötétített ablakú fekete merciben, mert azt mondták látva, hogy el vagyok tévedve az éjszakában, hogy azonnal üljek be és hazavisznek. Arra gondoltam, mindegy mi lesz, mert ha nem ülök be, megfagyok úgyis. A zordság mögött viszont rengeteg vendégszeretet van. Amúgy: Bjúdápést? Nomád! – rokon népnek tekintenek minket.

Két-három kávézóban jártam, volt, ahol a cipőt le kellett venni, de mindig párnákkal teli helyiségekbe kísértek, volt, ahol szó nélkül kaptam egy sisát, vagyis vízipipát.

Hogy miért Kazahsztán, miért nem egy másik olcsó repjegy?

Mert meg akartam nézni, milyen a végleges, visszavonhatatlan, zsigeri magány. Hazafelé a Nurszultan Nazarbajev (az elnökük 1990 óta talán) reptéren tudtam meg, ahol megérkezésemkor én voltam az egyetlen várakozó a neonfényes, műanyagszékes váróban, és végül én voltam talán az egyetlen európai a gépen.

Ja igen, arról nem is beszélve, hogy a kazah éjszakában összefutottam egy amerikai sráccal, kérdezte, mit csinálok itt, meséltem neki, felmerült a Dorothy-téma, azonnal kicsapta az asztalra a kansas-i jogosítványát, nevetve, hogy fotózzam le. A reptérre vezető úton meg egy Szultán nevű srác kalauzolt, aki véletlenül jól tudott angolul és felajánlotta a bundakesztyűjét a rettentő hidegben, hogy vegyem fel.

Hat óra újra haza, aztán megint ugyanaz a kibaszott üresség.

És eszembe jutott, hogy meg akarom nézni Izlandot télen, és amúgy is lenne ott dolgom, megint elém futott egy szemérmetlenül olcsó repjegy.

Délben érkeztem meg, hajnalnak tűnt. Stoppoltam, lengyelek vettek fel, üvöltve hallgattak lengyel rapet, míg az ablakon át néztem a véget nem érő izlandi hajnalt a piszkos ablaküvegen át.

Amikor megérkeztem a hostelbe, férfiatlanság ide, férfiatlanság oda, a sok utazástól, időeltolódástól elfáradva, beletemetkeztem magamba, és egy izlandi srác – akik soha nem beszélnek, csak pont annyit, amennyit kell – ült mellém és annyit mondott, a három legfontosabb szót: Nem. Vagy. Egyedül.

Jut is eszembe: ha Ázsiában megkérsz valakit valamire: megoldja. Ha Afrikában megkérsz valakit valamire, hív másik nyolc embert és együtt oldják meg. Izlandon meg eleve meg van oldva, csak ne kelljen feleslegesen beszélni.

Azt a skiccet a képek között egy Ragnal nevű, ötven körüli úr készítette egy kentucky srácnak, Samnek, Reykjavík belvárosában egy hostel bárjában. Sam abból él, hogy macskákat posztol a neten az oldalán, ahogy elnéztem, nem is rosszul. Jelenleg utazik, és egy reggel ő keltett, mert tudta, hogy indul a gépem és nem hagyta volna, hogy elaludjak, mert előző este említettem, hogy kint kell lennem a reptéren, hazai idő szerint tíz körül, de egész éjjel ébren voltunk mindketten az időeltolódás miatt. Itt meg kell jegyeznem, hogy soha semmilyen körülmények között ne kártyázzatok amcsikkal, mert azt vérkomolyan veszik. A rajz két oldalról is „olvasható”, érdemes alaposan megnézni fejtől-lábtól. Valami egyszerű eszközzel készült, talán tollal, ceruzával, ami éppen kéznél volt. A vonalak, és a kompozíció homályosításában Ragnalnak a saját söre segített, amibe belemártotta az ujját és azzal kente szét a portré kontúrjait. Mindeközben odakint verőfényes izlandi éjszaka volt, olyan délután négy óra, talán még sarki fény is volt, de ekkor egyikünk sem erre figyelt.

Hogy miért mindez? Amikor ezt gépelem egy vízivárosi helyen, az egyetlen 26-án is nyitvatartó egységben, mellettem két ember arról beszélget, hogy nem tudtak a lakásuk előtt parkolni, mert odaállt egy kukásautó.

A többit később.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.