Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

A vásárlók és a halottak

A központ új volt és csillivilli, az öregúr kopottas és ráncos. Régivágású, molyszagú, késő-kádárkori öltöny volt rajta, az a barnaszínű, kissé trapéz típus. Nehezen ért át a körajtón, mert az gyorsabban forgott, mint ahogy ő totyogott, meg is akadt az automataérzékelős bejárat a forgásban, ahogy szokott ilyenkor, egy hangos-fémes kattanással. De nemcsak egy pillanatra akadt meg, hanem be is zárta a két szárnylap közötti térbe az öreget, a középen vitrinekbe helyezett porcelánkészlet mellé, amit aznap raktak ki reklámként a Háztartásiék.

 

A nullás években valamikor, a Rózsadombon egy bevásárlóközpontba egy öregúr totyogott be a körbemozgó bejárati ajtón, börleszkszerűen esetlenkedve.

A központ új volt és csillivilli, az öregúr kopottas és ráncos. Régivágású, molyszagú, késő-kádárkori öltöny volt rajta, az a barnaszínű, kissé trapéz típus. Nehezen ért át a körajtón, mert az gyorsabban forgott, mint ahogy ő totyogott, meg is akadt az automataérzékelős bejárat a forgásban, ahogy szokott ilyenkor, egy hangos-fémes kattanással. De nemcsak egy pillanatra akadt meg, hanem be is zárta a két szárnylap közötti térbe az öreget, a középen vitrinekbe helyezett porcelánkészlet mellé, amit aznap raktak ki reklámként a Háztartásiék.

Tanácstalanul ácsorgott odabent, egész addig, amíg Biztonságos Imi ki nem szabadította az egyenruhája övén lógó kulccsal.

Biztonságos Imi a központ hierarchiájának harmadik szintjén állt, a többi Biztonságossal. Az igazi neve nem ez volt, mert a központok zárt terében dolgozók elvesztik igazi nevüket, mint a kolostorokban élő szerzetesek, és új keresztségben új nevet kapnak a szerint, amit csinálnak vagy árulnak, a valódit senki nem ismeri, egy idő után ők maguk is csak így mutatkoznak be.

A hierarchia legtetején Irodistáék álltak, ők voltak a legfelső szinten, ők irányítottak mindent. Gondolhatnánk, hogy a második szint máris a Biztonságos-család.

De nem.

A második szinten Kukás Józsi állt.

Vörös képű, tagbaszakatt, marcona fickó, mindenkivel üvölthetett, mindig mérges volt, kézzel, ököllel baszkodta szét a felvágatlanul kidobott kartonokat és kiabált mindenkinek a helyszínen nem is tartózkodó anyjáról, avval aktusra lépni javasolva őket.

De ő a legnagyobb hatalmú embernek számított, nem ártott jóban lenni vele, mert eltüntetett dolgokat, meg segített elintézni ezt-azt, átengedte a tiltott időben érkező áruszállítókat, útba igazított, mindezt egy-két üveg borért, boltokból származó apróságokért. Saját kis birodalma volt a mínusz egyes szint hátra eső részében, és a kukákkal elfalazott hátsó sarokban, a szeméthegyek között, ahol szólt a rádió és be volt rendezkedve egy kis piszkos, szakadt, spenótzöld fotellel, íróasztallal, hamutállal, ott fogadta a hozzá érkezőket.

Eztán jöttek Biztonságosék. Birodalmuk a monitorokkal telerakott őrszoba, ahol minden összefut. Ők kapcsolták fel és le a világítást reggel és este, zárták az ajtókat, őrizték a rendet a házban. Éjszaka a központ teljes sötétségbe borult, némán figyeltek a boltrácsok, elhallgatott a folyton zúgó, üvöltő, rezonáló ház, a pénzbedobós kisautó, a hangosbemondó üvöltése. Síri csend és sötétség lett.

Az öregúr, hogy kiszabadult, eltotyogott a mozgólépcsőkig és óvatosan kapaszkodott rá az alsó szintre tartóra, nem is véve észre a mögötte kialakuló, méltatlankodó, egymás között halkan káromkodó vevőket.

– Mér' nem lehet ennek meghalni? – hangzott el ez is az öreg háta mögött, aki ezt vagy nem hallotta, vagy eleresztette a füle mellett.

Mikor leért a mínusz egyre, hosszan nézelődött Halas Pista pultjánál. Kicsikét imbolygott a feje közben, amúgy öregesen.

Aztán átment Kávés Ildihez és rendelt egy presszót.

Ezután Sajtosék felé vette az irányt.

Ott egy pillanatra megingott, elvágódott a kőkemény, sterilen csillogó kőjárólapon, akkorát csattant, hogy a zaja elnyomta a hangosbemondóét, ami éppen egy húsz-százalékos nercbunda akciót üvöltött be harsogva, a második emeleti ruhaszalon hirdetését.

Szóval az öregúr eldőlt.

És rögtön meg is meghalt.

Ezt persze nem lehetett egyből tudni. Sajtos Csilla is csak meghökkent arcot vágott, kiszaladt a pultból, elkezdte az öreg arcát pofozgatni és üvöltött rá, hahózva.

Egy Biztonságos is érkezett, és „Na, mi van a tatával” felkiáltással kezdte össze-vissza emelgetni az öreg lábát.

– Hogy vér menjen a fejébe, érted – magyarázta közben.

Végül valaki mentőt hívott.

De az élet azért zajlott tovább. Kávéztak a pultnál, megbeszélték a napjukat, katasztrófaturista-tekintettel nézelődtek páran, szólt a hangosbemondó. Biztonságos Imi meg nyugtatgatni kezdte a folyosó végi dohányzónál idegesen cigiző Sajtos Csillát.

A mentők kiértek, pár újraélesztési kisérletük volt, és aztán megállapították a halál beálltát. De szabály szerint nem vihették el, meg kellett várni a kegyeleti cég hullaszállítóját. Az öregre rádobtak egy takarót, holttestformában domborodott a fekete zsákszerű cucc, ami befedte, ahogy ott feküdt a kövön, ernyedten.

Térdek, orr, fejforma.

Na, Sajtos Csilla ekkor kezdett el csak igazán cigizni, remegett közben a keze, ahogy a szájához emelgette, te az egész teste is reszketett. Pánikjában be sem mert menni a boltba, sőt, igyekezett minél jobban eltávolodni tőle, végül a Biztonságosék egyike ment, hogy lekapcsolja a villanyt és félig lehúzza rácsot.

Nagy ívben kerülte ki ő is a holtestet, fintorgott kicsikét.

Sötétség borult a boltra, csak a földön azt a még sötétebb foltot világította meg a sajtospult kéken derengő fénye. Katonásan sorakoztak az érlelt, illatos, kemény- és puhasajtok az olivák és sonkák társaságában.

Ekkor ért oda az elegáns negyvenes nő. Belőtt, dauerolt frizura, a kelleténél kicsit erősebb smink, arisztokrata tartás, az a fajta, amiből látni, hogy nem belülről fakad, hanem tanult. Kosarat tolt maga előtt, már messziről gondterhelt arccal nézte a sötét boltot, és amikor odaért, hezitálás nélkül tolta át a félig lehúzott rács alatt a kocsit, majd azonnal bújt is be az üzletbe.

– Hölgyem, hölgyem! Zárva vagyunk – kiabált oda Sajtos Csilla, de túl közel nem mert menni a bolthoz.

A hölgy rosszalló arccal lépett vissza a félig megtett mozdulatból, pikírt tekintettel nézett a hang irányába.

– De sajtot szeretnék venni! – nem méltatlankodó hangon mondta.

Inkább csak utasított.

Sajtos Csilla döbbenten pislogott, és egy pillanatra még a rémület is kifutott az arcából.

– De, hát... egy holtest hever a boltpadlón – mondta tökéletesen összezavarodva.

Kis csend következett. Az elegáns hölgy benézett a rácson át, kiszúrta a letakart emberformát, majd visszafordult és kihúzva magát nézett Sajtos Csillára.

– Én meg egy kis sajtot vennék – szétvetett, értetlenkedő kartartással mondta.

A nullás években, valamikor.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.