A megtörtént dolgok és az állandóság

Részletek

Írta: Kálmán Gábor

A könyvek legyenek mindig ugyanott, ugyanabban a sorrendben, amit megszoktam, különben keresgélnem kell. A kulcs, ugyanott legyen, ahova mindig leteszem, mert ha nem, nem találom és nem jutok ki a lakásból. A sarki bolt ne zárjon be. A kedvenc kávézóm maradjon ott örökre.

Végre, elment a nap, esik az eső és felhős az ég, leszakadt az agyamról a tompa kábulat, ami folyton rátelepszik, ha egy pillanatra is napfény ér, ez tehát azt jelenti, hogy le tudok ülni a gép elé és el tudok kezdeni tárcát írni.

Odakint is mintha kicsit enyhült volna a mai napra átmenetileg az a pánikszerű élethabzsolás, ami rászakadt a városra az elmúlt héten. Hónapokig hallgattuk a sok bölcsességet, hogy a világnak le kell lassítania, át kell gondolnunk mindent, újra kell terveznünk, mert az emberiség, a bolygó bele fog pusztulni. Ismerősök százai posztolták a végtelenül megrázó zenével aláfestett nagy összegzéseket. Hogy majd nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk.

Hát, ahogy így kinézek az ablakon, csak rosszabb lett.

Két hónapnyi élvezet- és fogyasztásmegvonást akar egyszerre bepótolni mindenki. Tömve a teraszok, türelmetlen, önző emberek akarják azt tízszer annyira, amit előtte. A kerékpárosok még ingerültebben kerékpárosok, a fagylaltmániások még jobban fagylaltmániások, mindenki mindent egyszerre akar.

Az jutott eszembe, hogy az egész olyan, mintha valaki tíz év cölibátust akarna behozni egyetlen éjszaka alatt.

Két hónapig ült otthon az ország. Be kell vallanom, kifejezetten örültem ennek az időszaknak. Nem mondom, nálam is voltak mélypontok, de alapvetően azért nem bántam, hogy a lakásomban lehetek és kialakíthatok egy egyszerű rendszert az életemben. A rendszereket szeretem, az állandóságot.

Legyen a toll mindig ugyanazon a helyen. Legyenek a nadrágok ugyanott, egymás után a szekrényben. A régi roggyant szárító legyen mindig ugyanazon a helyen. A könyvek legyenek mindig ugyanott, ugyanabban a sorrendben, amit megszoktam, különben keresgélnem kell. A kulcs, ugyanott legyen, ahova mindig leteszem, mert ha nem, nem találom és nem jutok ki a lakásból. A sarki bolt ne zárjon be. A kedvenc kávézóm maradjon ott örökre.

Márpedig ezzel alapvetően az a baj, hogy a világ megy előre, változik, változni akar. Boltok nyitnak, boltok zárnak, elkopnak a kedvenc hivatkozási pontjaink, feltúrják a kedvenc útvonalainkat és nem tudunk arra haladni. Tényleg, miért túrnak fel folyton mindent körülöttünk? Miért nem maradhat mindig minden a régiben?

Bezzeg ódon kisvárosokat basztatni turistaként, azt szeretünk.

Nézd, milyen szép régi utca, nézd, milyen régi házak.

De a miénk azért legyen új, legyen trendi, kövesse a divatot. Mert, ha nem, akkor a világ majd csúnyán néz ránk.

Egyszerűen ilyen az emberi természet. Én, bevallom, viszolygok ettől. Szeretek megérkezve lenni. Az emberek 99%-a nem így működik. Mást, még jobbat, még többet, szebbet akar.

Újat a megszokott helyett, jobbat a megfelelő helyett, színesebbet a kopott helyett.

Amikor valami változik körülöttem, a legkisebb dolog (nem ott van a toll, ahol kellene), nálam kitör a frász. Csak úgy tudok haladni, hasznosan működni, ha minden ugyanúgy van körülöttem.

Ezt a módszert azért alakítottam ki magamnak, mert tipikus bölcsész volnék egyébként.

Egy másodperc, és az agyam már nincs a helyszínen, a tudatom elhagyja a testemet, ha valami eszembe jut. Ez sok minden lehet. Apróságok, például, hogy elzártam-e a tűzhelyet, de leginkább fajsúlyosabb dolgok. Egyszerűen csak eszembe jut egy szövegötlet, vagy elmélázok egy régi olvasmányélményen.

Vagy elkezdek töprengeni megtörtént dolgokon.

A megtörtént dolgok a legrosszabbak. Azokon már nemigen tudsz változtatni.

Szokták mondani, hogy két dolog miatt nem érdemes aggódni, amin változtathatsz és amin nem.

Nos, kösz szépen. Nekem ez nem megy.

Miért nem mondtam annak az illetőnek valami kedveset, miért mondtam egy másiknak valami bántót, miért rontottam el azt a kézfogást, miért artikuláltam úgy a fontos tárgyalási helyzetben, hogy köptem egy aprót, ha már megtörtént, miért nem csináltam úgy, mintha mi sem történt volna, miért kaptam a szám elé a kezem.

Miért költöttem el azt a pénzt faszságokra, miközben itt lehetne nálam, miért hittem arról az emberről, hogy a barátom, miközben kiderült, hogy az ellenségem, miért voltam naiv, miért kaptam el ijedtemben reflexből a kezem kézfogáskor annak az idegennek a kezétől társasági helyzettben, akinek csonkák voltak az ujjai. Miért hagytam a fiú osztálytársak közösségi nyomására, hogy kigúnyolják azt a kövér lányt hatodikban a síkiránduláson. Kölyökkoromban miért nem voltam éberebb, amikor egyszer egy hídon mentünk át édesanyámmal, és a vállára terített fehér, új kabátot egy elhaladó kamion lesodorta róla a sárba, miért nem kaptam el akkor azt.

Miért hisztiztem négyévesen anyámnak, hogy vissza akarok vele menni a boltba a kifelejtett megvenni való miatt és hagytuk emiatt őrizetlenül a bevásárolt holmikat a bejáratnál, amiket elloptak, pedig a nyolcvanas évek közepén kész vagyon volt egy bevásárlás.

Miért nem feküdtem le azzal a lánnyal úgy tíz évvel ezelőtt, aki ott feküdt mellettem meztelenül és csak erre várt, de engem mardosott a lelkiismeret a feleségem miatt, pedig már válófélben voltunk.

Miért lettem válófélben.

Miért nem csináltam valamit, bármit, akármit jobban azzal a lánnyal, aki sosem tudta, mit akar és, egyáltalán, ha nem tudtam vele semmit kezdeni, mert egyszerűen csak egy hisztis kiscsaj, minek kezdtem vele?

A megtörtént dolgok.

Csupa megtörtént dolog zakatol az ember fejében újra meg újra, visszafoghatatlanul, ellenőrizhetetlenül, itt vannak, kísérnek, feltörnek, naponta többször eszembe jutnak, nyomasztanak.

A megtörtént dolgokkal az a baj, hogy visszafordíthatatlanok. Unásig ismert közhely, mégsem lehet elégszer elmondani.

Mert azt hinnénk, ezt is megtanultuk, legközelebb tudni fogjuk, hogyan kell csinálni.

De nem fogjuk tudni, újra megtörténnek, vagy megtörténnek újak és majd azok is hozzácsapódnak a régiekhez.

És az egész torlódik, tobzódik, gyűlik az emberben, hullámzik, kicsap és visszatér.

Ehhez képest szinte érthető, miért zavar, ha a toll nem ugyanott van az asztalon, ahol kellene.

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújvárott (Nové Zámky), a Kalligram kiadó szerzője. Nova című regénye 2011-ben jelent meg, elnyerte a legjobb elsőkötetesnek járó Bródy Sándor-díjat. A temetés 2016-ban, a Janega Kornél szép élete című regénye 2018-ban, A világ legvidámabb embere című tárcanovellafüzére idén jelent meg.