Kartunizált Kálmán

Részletek

Somogyi György, Dobó István, Tebeli Szabolcs: Kittenberger – Fabriqué en Belgique, Magánkiadás, 2016.

Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. Esszét és kritikát ír, a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. Szeretne egyszer egy punkzenekarban játszani. Első kötete Hallgat címmel, az Ambroobook gondozásában jelent meg, 2016-ban.

Sok éves hányattatás után tavasszal elkészült a Kittenberger. A Kittenberger egy igen jó magyar képregény. A jó magyar képregényekért szorító szerzőnek ilyenkor jelezni és visszajelezni a dolga. A mikroblogok beszédmódját kölcsönvéve elintézhetném annyival, hogy a kötet izgalmas, átgondolt, ezért szerethető, szóval tessenek minél többen megismerkedni vele, s bár az üzenet ennél tényleg nem sokkal több, álljon azért itt pár mondat arról, hogy mitől olyan jó.

Kittenberger Kálmán. Szegény családból származó segédpreparátor, szenvedélyes vadász, Afrikakutató, lapszerkesztő, kis híján állatkertigazgató, elhallgattatott majd rehabilitált író, és immár csendes lázálmok gyötörte képregényhős. Örömteli, hogy képregényhősként nem önmaga preparátuma. Ezt a – minden remény szerint a jövőben Kittenbergereszkké terebélyesedő – Kittenberger – Fabriqué en Belgique alkotóinak, az író Somogyi Györgynek és Dobó Istvánnak, a rajzoló Tebeli Szabolcsnak és a színezésben segítő Bárány Áronnak kell megköszönnünk. Mielőtt azonban részletesebben szólnánk hősükről, tekintsük át a világot, amiben mozgatják őt.

A huszadik század legelején a brit és a belga vezetés is előszeretettel hajolt egy-egy síkba vetített téralakzatot (az általuk ismert világot) leképező „színező” fölé. Kifejezetten azzal a céllal tették ezt, hogy – szakítva a kisdedóvóban tanult aranyszabállyal – a vonalon túl satírozzanak. Másképpen mondva újabb területeket kebelezzenek be, hogy azok birtokában erősebb gazdasággal, illetve a meglévőnél is pusztítóbb fegyverarzenállal láthassanak hozzá a további terjeszkedéshez – hogy az előbbi hasonlatnál maradjunk –, az új színeskészlet beszerzéséhez. És ez így ment. A hatalommaximalizálás maximáját illetően akadt előttük példa, elég. S bár a Brian élete című Monty Python-moziban feltett „Mégis, mit kaptunk mi a rómaiaktól?”-kérdést nem hagyhatjuk teljességgel figyelmen kívül, arról sem hallgathatunk azért, hogy a legújabbkori gyarmatosítás sem volt sokkal emberségesebb a korábbiaknál.

A hatalom óhajtása prímán képregényesíthető, ezért már számos alkalommal képregényesíttetett is. A bírvágy láttatásához a készítőknek definiálniuk szükséges elsőnek egy abszolút antagonistát. A Kittenberger esetében II. Lipót lett a nagyrossz, aki egykor Belgium királya, s a belga parlament felhatalmazásával a Kongói Szabadállam uralkodója volt, s máig előkelő helyet foglal el a világ véres kezű diktátorainak listáján. Nehéz volna szimpatizálnunk vele, ergó: elég jó választás.

Csakhát Jean-Claude Van Damme filmográfiáján, a Marvel-univerzum történetein és – az e kettőtől talán nem is teljesen független – klasszikus mitológiákon edzett agyunk tudja jól, hogy a főszemetek ritkán verekszenek. Kell tehát valaki, aki a megálmodott álnokságot végre is hajtja (sőt, túlteljesíti). A második számú, a fizikai gonosz, a vérengző, kiszámíthatatlan és megfékezhetetlen elemi erő. Ennek az archetípusnak a tökéletes reprezentánsa a periféria centrumába dobott katonai vezető, neki ugyanis egy meglehetősen sajátos helyzetet kell tudnia kezelni. Messzire van attól, aminek a nevében a rendet őrzi, magára marad ezért a börtönőrszerepben, nem csoda hát, ha a hatalom súlyától megmámorosodva az elméje elborul. Több ő a sötétség lesújtani készülő karjánál, alakja éppen kiszámíthatatlansága okán félelmetes. Ezt a szerepet a Kittenbergerben A sötétség mélyén című könyvből és az Apokalipszis most című filmből ismerős embertelen epic boss alakítja.

A Somogyi Györgyék által választott gyarmati közegben mintha magától értetődőbb módon teremnének az említett zsánerek, mint mondjuk egy futurisztikus metropoliszban. A képregény díszlete tehát pompás, de – amint esett arról már szó – hasonlóan eltalált a konfliktushelyzet, valamint az arányok is rendben vannak. Jó a füzet jelenetezése, a képsorok dinamikusak, élők.

A Nagy Háború előtti utolsó békeévek platinabáját némi steampunkos patinával gőzölte még csillogóbbá a rajzoló. Ennek a keletkezéstörténeti oka az, hogy eredetileg egy, a Galaktika által kiírt pályázatra készült a Kittenberger, s bár az bebukott, az ötlet maradt, s a képregény világába ügyesen épültek be a girbegurba fémmasinák, a böhömnagy léghajók és a kedvesen ormótlan szemüvegek. Ahogy Tebeli Szabolcs fogalmaz, a Kittenberger „hagyományos kalandtörténet, ami nyomokban steampunkot is tartalmaz.” Elég pontos ez így szerintem, az pedig remek, hogy a képeken nem tolták túl a neoviktoriánus gőzbicajt.

És akkor a protagonista. A címszereplő öltözékében, viselkedésében, valamint gondolkodásmódjában is elüt a steampunk háttértől. Mintha egy másik világban létezne, más értékrend irányítaná a tetteit. Megtudjuk például róla, hogy ki nem állhatja a gépeket. Bizonyítja azt is, hogy tisztességesen végrehajtja a rá bízott feladatot, biztos ismeretei vannak az „igazi”, vagyis a gépek által még el nem özönlött Afrikáról. „A civilizált Európa nem az én világom. Nem vágyom oda” – mondja egy alkalommal. A kartunizált Kálmán tehát szűkszavú, ám kalandvágyó vadász. Tesz a gépesített hadosztályokra, s nem is tolakszik túlságosan előtérbe. Ehelyett morfondíroz, lő, hunyorít, ájuldozik, tesz. Emberszerű.

Érdemes tán a főhőst a képregény elé illesztett ajánlás szemszögéből vizsgálni tovább. Az impresszumoldal rajzolt sziluettje után itt egy idősebb kori fényképet látunk Kittenberger Kálmánról, írva pedig egy rövid életrajzot találunk róla. Körülményes szerintem ez a paratextus így, mindenesetre könnyen lehet, hogy az imént vázolt karakterrajz magja épp innen ered. A kötetnyitó gesztus, meg a címszereplő memoárjaiból is merítő szövegbuborékok egy biografikus meghatározottságú hős kontúrjait sejtetik. A manga és a comix helyett az európai képregényhagyományban keresve inkább helyet Kittenberger alakjának. Kíváncsi vagyok, a következő kalandok milyen irányba mozdítják a főhős természetét.

Ha már modellről és megvalósulásról beszélünk, érdemes kitérni arra is, hogy a valóság és a fikció palimpszesztszövete a képregényben különösen finom. Belga szecesszió, Dürer, képregénymúzeum. Címszavakként nem jelentenek talán spoilerveszélyt, érdemes mindenesetre figyelni rájuk. Egyetlen példa mégiscsak részletesebben. A Lord Sinclair nevet viselő arisztokrata alakját egy brit csokigyáros, bizonyos Cadbury ihlette, aki valóban harcolt a Kongói Szabadállamban folyó embertelenség ellen, a huszadik század hajnalán. A belga titkosszolgálat (a képregény kontextusában ugyebár a rosszabbik rossz gazda) eszköztárában ugyancsak megjelenik az édesség. Ügynökeik pralinéba rejtik a halálos mérget.

Mérget nem rejtő, igazi desszertek a füzet lábjegyzetei is. Magyarázatot adnak a karakternevek eredetére, illetve felhívják a figyelmünket azokra az apró kikacsintásokra, amelyeket a korabeli tudományos, illetve irodalmi élet felé tesz a képregény. Játékba kerül Lombroso, Krupp, Rejtő és Krúdy is.

A történet tehát tömör, mint a rinocéroszpáncél, pörgős, mint egy ultimeccs és áramvonalas, mint egy gőzmotorkasztni. Ráadásul annyi leágazási lehetőséget kínál, amennyi csak egy túlzsúfoltságot kerülő pilotban elférhet. Mert Fabriqué en Belgique az én olvasatomban egy ígéretes honi képregényszéria kedvcsináló epizódja. Őszintén bízom benne, hogy a Kittenberger gyökeret ereszt és burjánzásnak indul, mint a növényzet az oázisok körül.