Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Színszerelők

Budai Dénes, Szűcs Gyula: Café Postnuclear, TotalCar.hu Kft., Budapest, 2015
Ha technikailag nézzük az albumot, a rajzolása hihetetlenül részletes. Az A4-es oldalak még hatalmasabbnak tűnnek az élénk színvilág miatt, és szinte közel sem kell hajolnunk olvasáskor, ha ki akarjuk böngészni a Kreator kazettán az összes szám címét. Mind az árnyékolás, mind az anyagok esése, a ruhák gyűrődése, az autóalkatrészek elhelyezkedése és azok ütközéskori széthullásának fizikája lenyűgözően realisztikus, persze cyberpunk megrajzolással.

 

Budai Dénes és Szűcs Gyula Café Postnuclear című 2015-ös képregényének története szerint az 1986-os csernobili katasztrófát követően kirobbant harmadik világháború utáni, poszt-apokaliptikusan lelakott és Kádár-korszaki Magyarországon járunk. Főszereplőnk, a rettenthetetlen metál- és autórajongó, sötétben is napszemüveget viselő, valaha volt katona, Kovács János (Johnny) macskájával rója a sivatagos terepet és bosszulja meg otthona elpusztítását, egy ismeretlen eredetű urna ellopását, meg ami még nem tetszik neki út közben. Miután közös erővel szétverik a helyi rosszfiúkat egy bárban, csatlakozik hozzá Szűcs Judit, avagy Juditka, a sztriptíztáncosnő, és együtt mennek tovább Siófokra, hogy Johnny kereskedhessen. Ezután megismerjük Pannit, az autószerelőt, akinek befogadó apja nem más, mint Siófok ura, Doktor Detektor, aki paksi hidropapokat engedett a város kapui mögé, hogy vizet fakasszanak. Találkozunk még a Barbár fivérekkel, akik a növekvő igényt (és unalmat) kihasználva videojáték forgalmazásból és javításból keresték meg a pénzt egy új versenyautóra, amellyel Johnny közelebb juthat főellenségéhez, Oleg Gontarhoz. Részt is vesz a május elsejei versenyen, majd abból a taktikai megfontolásból csúszik le az első helyről, hogy az ünnepségen ne legyen rivaldafényben, és levadászhassa Oleget. Ám a becses urnát – mely valószínűleg valamiféle transzcendens erővel bír – mégis ellopják, ezért követniük kell a hidropapokat Budavárra; ezzel a cliffhangerrel végződik a képregény, folytatását ígérve.

 

Ha technikailag nézzük az albumot, a rajzolása hihetetlenül részletes. Az A4-es oldalak még hatalmasabbnak tűnnek az élénk színvilág miatt, és szinte közel sem kell hajolnunk olvasáskor, ha ki akarjuk böngészni a Kreator kazettán az összes szám címét. Mind az árnyékolás, mind az anyagok esése, a ruhák gyűrődése, az autóalkatrészek elhelyezkedése és azok ütközéskori széthullásának fizikája lenyűgözően realisztikus, persze cyberpunk megrajzolással. Talán mondhatjuk, hogy az arckifejezések terén hiányzik egyedül a képregényből a diverzitás: egy-két ráközelítésnél megjelenik a harag, vagy az élvezet, de Johnny érzéseiből például pont nem sokat látunk.

 

Viszont amit képtelenség figyelmen kívül hagyni, az a panorámaképek sokasága. Tele van az album két oldalon át nyúló stripekkel, sőt, hat olyan helyen is ki lehet nyitni, hogy legszívesebben kitenné az ember a falra az óriási, poszterszerű képet. Az egyik ilyen oldalpár keretben indul, de jobbra kinyílik a perspektíva és kifutó kép lesz belőle: mintha egy visszapillantó-tükörben látott esemény válna egyszer csak háromdimenzióssá, és így jelenbélivé. A háromdimenziós hatás eszközét egyébként a következő oldalon is láthatjuk, amint a vér nemcsak a legalsó, keskeny képkockában látszik, ahol a „baleset” történik, hanem egészen a kép alsó harmadáig felfröccsen, mintha a múlt eseményeit, vagyis az őt megelőző képkockákat is beszennyezné. Egy másik oldalpárnál a rajzoló a lap széléig futó, keret nélküli poszteren üvegcserépszerűen egymás mellé helyezi a hét „versenyző” egyedi képét. Ez a szó szerinti felsorolás mindenkit egy szintbe állít, mintha épp a rajtvonalat néznénk szemből, míg alul már folyik is a verseny – és ha engem kérdeznek, ilyen, egyenlő esélyeket bemutató elrendezésre és jelenetváltásra egy könyv lapja sem képes. A hatodik ilyen oldalon még el is kell forgatni az albumot kilencven fokkal, és ez a fogás (amivel személy szerint még nem is sokszor találkoztam) nagyon hatásosan emeli ki a szereplőt, és egyúttal közli az olvasóval, hogy veszélyes alakkal van dolgunk, és hogy érdemes izgulni, vajon legyőzik-e őt a folytatásban a hőseink új, páncélozott autójukkal.

 

Ezeken az eseteken kívül a képregény mondhatni igen rendezetlen, csak az oldalpárok logikája letisztult, minden lapozásnál megfigyelhető nézőpontváltás. Folyamatosan variál a hármas, négyes, és kettes felosztás, de még a vertikális megoldások között is. Az egyik ilyen függőlegesen osztott oldalpár például Johnny rémálma, a piros-fehérben elmesélt utolsó emléke szüleiről és kishúgáról. Ez késleltető epizódként funkcionál, viszont itt szerzünk először tudomást arról, hogy Johnnynak van testvére, és nem is kell annyira figyelni, hol tűnik fel legközelebb: Budai Dénes olyan egyértelműen egyforma hajszínt és -viseletet rajzolt neki és Panninak, hogy az olvasó nehezen hagyhatja ki ezt az utalást, a két testvér hasonló autórajongásával egyetemben.

 

Ha a karaktereket és a sztorit egészként vizsgáljuk, nincsenek túlzottan kidolgozva, ehhez vagy sokkal hosszabbnak kellett volna lennie az albumnak, vagy csak még tudatlanok vagyunk a hiányzó folytatás miatt. A képregény tehát összességében kicsit darabos, döcögős, mint az utak, melyeken játszódik. Szereplőkből nincs hiány, ők maguk viszont elég hiányosak, hátterük titokzatos – reméljük, ez a porfelhő eloszlik majd a jövőben.

 

Addig is, ebben a képregényben bizony a színek, a képek és a referenciák dominálnak. Annyi márkát, zenét és popkulturális utalást passzíroztak bele a készítők minden panelbe, hogy az album végén ötoldalas magyarázó kalauzt találunk (amit ezért itt nem is részleteznék, de), melyen akár tesztelhetjük is, hogy mennyi mindent vettünk észre (az eredményeinket összehasonlítani a szüleinkével igen szórakoztató játék és történelmi emlékutazás lehet).

 

A Totalcar jubileumi kiadványát sokan a „magyar Mad Max”-nek nevezik; ez teljességgel helytálló a sivár körülmények, a felturbózott autók és a hanyatló városképek alapján, sőt, még Johnny is nagyon hasonlít Maxra. Mégis hozzá kell tennem, hogy a vörös hajú, elveszett lányról, aki beül a keményfejű férfi autójába, és a négyszögletes alakú urna kereséséről, avagy quest-narratívájáról nekem személy szerint Az ötödik elem Bruce Willise és Milla Jovovicha jutott eszembe. A Café Postnuclear elsősorban egy adott olvasóközönségnek szól, de másokat is bevonzhat képregény mivoltából következőleg az autók világába – vagy épp az autók szerelmeseit a képregények olvasásába, az újságtól, a honlaptól, vagy épp a tévéműsortól erre a médiumra irányítva a figyelmet. Nem hordoz mélyebb üzenetet, mint bármely más poszt-apokaliptikus művészeti termék, azonban a rengeteg magyar vonatkozás miatt érdemes belenézni, főleg annak, aki szereti a dekoratív látószögeket, a festményszerű képek kavalkádját.

 

Nagy Dóra