Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Gondolatkísérletek

A Szépirodalmi Figyelőben ezúttal Lakatos István Csudálatos show című képregényét olvashatjuk, melyet a szerző a stand up comedy hívószóra készített. Lakatos István 2014-ben megkapta a Műút nívódíját képregény kategóriában, 2010-ben az év képregényrajzolója lett, 2009-ben és 2010-ben pedig a legjobb kép-novella, tehát rövid terjedelmű képregény kategóriában vihette haza a magyar képregényes szakma elismerését, az Alfabéta-díjat.Horgony Dobozváros című könyve lett 2012-ben az Év Gyermekkönyve, Óraverzum című munkája 2014-ben az Év legjobb ifjúsági regénye díjban részesült. Rossz regényekről és meg nem valósult ötletekről beszélgettünk.

 

(galéria nyílik)


Szép Eszter: A Csudálatos show egy hozzád kísértetiesen hasonlító karakter monológja, aki sikertelenül próbálja (olvasó)közönségét szórakoztatni humorával és gyerekkori emlékeivel. Egy idő után a reflektorfény is otthagyja őt. Szerinted a képregényalkotó és a stand upos egyaránt magányos figurák? Látsz párhuzamokat a két hivatás között?

 

Lakatos István: Ennek a képregénynek valójában egyszerű a magyarázata. Az elmúlt hónapjaim elég pocsékul teltek, eljutottam a mélypontra, kapcsolati, anyagi és alkotókedvi tekintetben egyaránt. Amikor már minden kilátástalan, az egyik eszköz a túléléshez, hogy kínomban tudjak röhögni magamon. Ez a Csudálatos show is ilyen és ezért is éppen „csudálatos”. A stand upot mint témát kaptam, de ehhez kitűnően illeszkedett a magány, hiszen a stand upos mégiscsak egyedül áll a közönség előtt, egyedül kell elérnie, hogy a publikum figyeljen rá és nevessen rajta. A képregényezés is magányos dolog, nálam legalábbis biztosan. Bár a rajzolás önmagában is személyes elfoglaltság. 

 

Sz. E.: Sokat írsz, rajzolsz – követed a színpadra szánt szövegeket, például stand upot vagy a slam poetry-t?

 

L. I.: Nem. Filmekből, sorozatokból, könyvekből és képregényekből merítek. A karakterizáció kiválóan tanulható a mai sorozatokból, ahogy a történetvezetés is általában jobb, mint mostanában a filmekben. Viszont a regényeknél mostanában nagyon zavar, ha a szerző összecsap, elken dolgokat, nem tartja be a saját rendszerének a szabályait. De ezek remek lehetőséget szoktak adni gondolatkísérletekre, hogy én hogyan oldottam volna meg azokat a hibákat.

 

Sz. E.: Min dolgozol most?

 

L. I.: Lénárd Laci és Oravecz Gergő társaságában folytatásos webképregényt rajzolok a Műútra, bár legutóbb nem tudtam megcsinálni az adagomat. A frissen indult Mikkamakka című gyereklapban is elkezdtem egy képregényt Smafu, Kobak és Bibe címmel, és most már tényleg befejezem A  majdnem halálos halálsugár folytatását. Eredetileg most ősszel jelent volna meg, de közben széthullott körülöttem minden, így nem tudtam volna olyan minőségben megcsinálni, mint amihez ragaszkodom. Viszont sok új részlettel és ötlettel bővült azóta, sokkal elborultabb lesz, mint az első rész. A felnőtteknek szóló regényemen is egyre többet gondolkodom. Persze az Óraverzumot is folytatni fogom, de egyelőre még nem merek belekezdeni, mert sokat kivett belőlem az a másfél év, amíg az első köteten dolgoztam. 

 

Sz. E.: Ha kitalálsz egy történetet, mindig élesen különválik benned, hogy abból szöveg vagy képregény lesz? Mi dönti el, hogyan zajlik ez a folyamat?

 

L. I.: Igen. A forma, az elbeszélési mód a történetből adódik. Több olyan ötletem is van, amit eleve képregényként találtam ki, ezért sem fogtam még hozzájuk. Én nem hiszek a szerzői kiskiadványokban, sem pénzem, sem energiám nincs egy ilyesmihez, és már kiégtem annyira, hogy ne rajzoljak pusztán lelkesedésből képregényeket.

 

Sz. E.: Lejegyzeteled vagy felskicceled ezeket a meg nem valósult ötleteket, hogy ne felejtsd el? Vagy észben tudod tartani? Látsz esélyt a kidolgozásukra és megjelenésükre?

 

L. I.: Általában észben tartom. Ha elfelejtem, az azt jelenti, nem elég erős az ötlet, nyugodtan mehet a kukába. A képregények megjelenésére látok esély, az már más dolog, hogy a munka közben miből tudnék életben maradni. 

 

Sz. E.: A rajzaidnak pontosan beazonosítható látványvilága van – hogyan alakult ki ez a stílus? Tanultál rajzolni valahol?

 

L. I.: Soha sem tanultam professzionálisan rajzolni, ezért kihangsúlyoztam a hiányosságaimat, amiből végül a stílusom lett. Persze olykor azért szeretnék mást is csinálni, igyekszem fejlődni, mást és máshogy csinálni. Vannak olyan időszakok, amikor már unom a rajzaimat.

 

Sz. E.: Több könyvedet tanulják iskolások magyarórán – szerinted mi kell ahhoz, hogy egy képregényed is a tananyag részévé váljon?

 

L. I.: Szerintem csak a Dobozvárost tanítják. A képregényt egyelőre csak úgy tudom elképzelni, hogy egy tankönyvben szerepelne valami kis oktató képsor vagy hasonló. Igazi képregényt szerintem nagyon sokáig nem fognak tanítani, nemcsak tőlem, hanem senkitől sem.