A képregény kilenc élete

Részletek

Dudás Győzőt Szép Eszter kérdezte

Dudás Győző Mitzimacska kilenc élete című képregénye a Szépirodalmi Figyelő 2015/5. számába, a sorozat hívószóra készült. A képregény és a sorozat összekapcsolása talán túl evidens is: Superman 1938 óta menti meg a világot, Batman egy évvel később született. Azóta a szuperhős-képregények, -filmek és folytatásaik köré egész univerzum épült, de szuperhősmentes képregénysorozatra is számtalan példát hozhatunk: Garfield 1978-ban kezdte a diétát, Kázmér és Huba 1985 óta küzd a felnőttekkel. Az európai kontinensen Asterix 1959 óta létezik, Tintin 1929 óta.

(galéria nyílik)

A képregénynek egészen a legutóbbi időkig, a képregénykötetek nyolcvanas évekbeli megjelenéséig, és 21. századi előretörésééig a rendszeres időközönként megjelenő rövidebb-hosszabb formátum volt az egyik ismertetőjele. Dudás Győző azonban egy teljesen másfajta, sokkal alapvetőbb kapcsolatot hangsúlyoz képregény és sorozat között: hogy a képregény lépések és kimerevített történések sorozata, és hogy az általuk létrehozott narratívának csak a csapongó képzelet adhat szabályt.

A Mitzimacska első paneljában kinéz az olvasóra egy magabiztos szakállas „képregényalkotó”, köszönés helyett a rajzolásról beszél, majd három panel után megteremti főszereplőtársát, a hosszúlábú, miniszoknyás Mitzi Mozartot. Akivel aztán szépen elszórakozik, sorozatosan újabb és újabb kontextusokba helyezve a hősnőt, aki hiába próbál visszabeszélni vagy tiltakozni. Miközben a képregény végigvezeti Mitzit a „sorozat” szó legszélesebb asszociációs skáláján az olvasónak az a benyomása, ez a képregény legfőképpen a teremtésről, a teremtő gondolatról szól, valamint arról, hogyan viszi egymást előre a szöveg és a kép. Mintha az ötletek egymásba fonódnának, fogócskáznának – hol a kép vezet, és ad egy hívószót, hol a szöveg vezet, és ad egy asszociációt.

Szép Eszter: Mennyire tervezted meg ezt a képregényt, és mennyi belőle az asszociációkból áradó spontaneitás és energia? Illetve: tekinthetjük ezt a képregényt a gondolkozásfolyamatod lenyomatának?

Dudás Győző: Teljes mértékben a gondolkodásfolyamatom lenyomata. Nagyjából három nap kellett ahhoz, hogy összeálljon a történet. Az egész a „Mitzi Mozart életét két hosszú sorozat vette el” mondattal kezdődött. Mint ahogy a képregényben őszintén le is írtam, ez ugrott be, mint hatásvadász kezdet. Aztán, ahogy jöttek a gondolatok egymás után, úgy meséltem magamban a történetet is mindig elölről, hogy a folyamatot, és az egymásutániságot lássam. És egyszer csak beugrott, hogy a történeten belül is így kellene az alkotónak mesélnie a történetet. Ezután pedig már egyértelmű volt, hogy akkor már a hősnővel is szóba kell elegyednie. A bevezető gondolatodra visszatérve, szerintem pont az a műfaj lényege, ha kép és szöveg egymást viszik előre. Akkor lesz jó a képregény, ha a szöveg és a kép kapcsolatban vannak, egymásra építenek és hatnak.

Sz. E.: Könyveid, amikből honlapodon részleteket is mutatsz, mégsem képregények, hanem képpel kísért szövegek, illetve szöveggel kísért képek. Vagy talán inkább egy-egy hangulat megörökítései szóban és képben is. Illusztrációnak semmiképp sem nevezném. Te minek hívod őket, és mi vonz ebben a formátumban? 

D. Gy.: Tökéletesen leírtad őket, én se tudnám jobban megfogalmazni: képpel kísért szövegek, illetve szöveggel kísért képek. Amúgy jobb híján rajzolt történeteknek, vagy rajzolt novelláknak hívom őket. 2000-ben készítettem az elsőt azután, hogy feladtuk a profi képregényes álmunkat a Három Madár Műhellyel. Azt gondoltam, hogy ha a képregény ennyire megvetett és mellőzött alkotási forma, akkor megpróbálkozom valami egészen mással. Pont volt egy történetem, ami nem képregényként élt a fejemben. Úgy gondoltam, hogy a ritmusa, a képei, a mondandója, egyszerűen az egész történet maga nem képregénynek alkalmas, hanem inkább mesekönyvnek. Egy képeskönyv felnőtteknek, ez volt A szomorú angyal első verziója. Eléggé megszerettem ezt a felnőtt-képeskönyv formát, és a következő években csak ilyeneket készítettem. Ezeket szerkesztettem aztán két albummá, az egyik az Elillanat, és a másik A szomorú angyal.

Sz. E.: Ez a noirnő, akit a jelen esetben Mitzinek hívnak, szinte minden történeted főszereplője. Hol vannak a noirpasik?

D. Gy.: Az van, hogy a noirpasik nekem nem annyira izgalmasak, úgyhogy inkább hanyagolom őket. Belátom, hogy a jelenlegi weblapom túlságosan is a végzet asszonyairól szól, de a valóságban, vagy az alkotói munkámban azért nem billent el ennyire az egyensúly. Nagyon szeretek például gyerekeknek rajzolni, illusztrálni. A következő (tervezett) 80-100 oldalnyi képregényem pedig az antik görög mondák világában játszódik majd, egy alkoholfüggő megélhetési filozófus vidám odüsszeiája (illetve perisztaltikoszeiája) lesz. Az Elillanat hőse Horáciusz Zserbó, az állandóan vívódó, és állandóan szerelmes festő. Egyébként egy-két hét múlva kész az új doudache.hu, ami sokkal jobban megmutatja majd a munkáimat.

Sz. E.: Tussal dolgozol, amitől a munkáid és a stílusod egyből felismerhetők. Hogy találtál erre az eszközre és mi fogott meg benne?

D. Gy.: Tus. Hát, ez már valóban régi szerelem. Elég sokat kísérleteztem mire végül egymásra találtunk. Volt először a filctoll (nyolcvanas évek), aztán a töltőtoll, majd jött a csőtoll (a kilencvenes években). A csőtollat már tussal kellett tölteni, és azonmód bele is zúgtam persze. Sűrű, mély, illatos, fényes...! Nagyon szigorú tud lenni, és visszavonhatatlan. Ugyanakkor végtelenül buja és szabad, ha vizes felületen megszalad, vagy ha hígítod. Így aztán, hogy jobban ki tudjam használni a benne rejlő ezer lehetőséget, a rajzeszközök között is keresgéltem tovább. Jött a mártogatós rajztoll, nádtoll, effélék. És végül az ecset, ami először egy kicsit félelmetes volt, aztán beszippantott és minden más eszközt háttérbe szorított. Minden mozdulatra, rezzenésre azonnal reagál: ugyanannak az ecsetnek a nyoma lehet leheletvékony, finom, reszketeg, markáns, lendületes, bődületes, lehet paca, fröccsenés, egyszerűen bármilyen.

Sz. E.: Ez elég személyes kapcsolatnak tűnik… mégis úgy tudom, kacsingatsz te a digitális felé is.

D. Gy.: Igen, januárban vettem egy wacom táblát. Egyrészt azért, mert nem szeretnék teljesen lemaradni a fejlődésről, másrészt pedig elég régóta digitálisan is hozzányúlok azért a rajzaimhoz (színezés, montázs-készítés), és ezzel szándékoztam ezt megkönnyíteni. És végül azért is, mert sokévnyi alkalmazott grafikai tervezőmunka után már nagyon szerettem volna ismét inkább rajzzal, illusztrálással foglalkozni. És ehhez digitális technikákkal érdemes bővíteni az eszköztáramat. Elég hamar megszerettem egyébként. De teljesen más gondolkodást igényel, mint papírra ecsettel és tussal rajzolni. Nem a kontúrról, nem a kézmozdulatról, és nem a festék és a papír játékáról szól, hanem a foltokról, rétegekről és kijelölésekről, színről és fényről. A digitális ecsetek nem hasonlítanak a valóságos eszközökre, de ha az ember nem is ezt várja tőlük, akkor aztán szabad a vásár! Szóval nagyon megszerettem, rengeteg lehetőséget látok benne, de azt hiszem, már mindig a tust, az ecsetet és az akvarellt fogom a legjobban szeretni.

Sz. E.: Egyébként mióta készítesz képregényt?

D. Gy.: Első képregényemet nemrég találtam meg, 1986-ban rajzoltam, gimnazistaként. Aztán egyik követte a másikat, persze mai szemmel egyik sem vállalható. A nagy lépést 1992-ben tettem/tettük, amikor a dekoratőr–kirakatrendező suliban (hosszas rábeszélésemre, mert Attila inkább rajzfilmet szeretett volna készíteni) Zách Attila és Hauck Ferenc barátommal megalapítottuk a Három Madár Műhelyt. Azt tűztük célul, hogy képregényeket fogunk készíteni, amik nem irodalmi művek adaptációi, nem rajzfilmek olcsó verziói, hanem eleve képregénynek születnek. Megpróbáltunk ebből megélni. Persze nem sikerült. A megélhetéshez illusztrálást is vállalnunk kellett, meg néhány könyvborítót, reklámrajzokat, mindenfélét. Ez azért nem volt akkora nagy baj… Képregényeink meglehetősen abszurdak, blődek, és tartok tőle, hogy öncélúak is voltak; de remélem azért, hogy szerethetők is. Mi mindenképpen szerettük őket... Egyébként azóta is azt tartom jó képregénynek, ami eleve képregénynek készül: amikor az ötlet is képregényes és a megvalósítás is az. A legjobb képregényekből szerintem még (rajz)filmet se lehet igazán készíteni.

Sz. E.: A Mitzi macska kilenc élete az utolsó oldal előtt váratlan fordulatot vesz, és végre megjelenik (megszületik) a címszereplő macska is, valamint zongorák hullnak az égből. Ez az egész George Herriman Krazy Katjére emlékeztet. Ott Ignatz egér egyfolytában téglákkal dobálja a belé reménytelenül szerelmes Krazy macskát, akibe azonban egy rendőr és kutya, Offisa Pupp szerelmes.

D. Gy.: Herrimant nem nagyon ismertem, a macska és egér persze mára kultúrtörténeti ikonok, rengetegszer tűnnek fel filmekben, grafikákon, amerikai retró cuccokon... Herriman viszont hatott azokra, akik rám is: Charles Schulzra (Peanuts) és Bill Wattersonra (Kázmér és Huba). Lehet, hogy elkezdek Herrimant olvasni…