Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Hollywood, kis fáziskéséssel

Lassan folklórszintű közhellyé válik a True Detective kiváló (bár szerintem kissé lassacskán beinduló) első évadának és a többszörösen elbaltázott másodiknak az értékelő összevetése, mintha még nem látott volna sorozaton belüli színvonalingadozást a világ. Holott ennek a veszélye már magában az évadról évadra cserélődő stábbal, színészgárdával és más-más sztorival előrukkoló antológiasorozat műfajában is alapvetően kódolva van, hiszen lényegében nem is egyazon szériát nézzük, hanem lazán (mondjuk legfőképp az író, Nic Pizzolatto személyében) összekapcsolt, külön-külön minisztorikat.

 

Előre figyelmeztetem az olvasót (a magától értetődő, ám nem kevés spoilerveszélyen felül – csak az haladjon tovább, aki már látta a teljes második évadot), hogy én itt és most megkímélném attól, hogy részletesen is elpufogtassam a szokásos (jogos) kritikai fenntartásokat, teljesen kikerülni őket azonban lehetetlen. Mert hogy (és akkor mégis elősorolnék párat) a történet valóban nehezen követhető, de nem is az a nagyobb baj vele, hogy kusza, hanem hogy nem kevés szála érdektelen, közhelyes és unalmas, valamint több vonatkozásában összecsapott.

Nem az tehát a gond, hogy a korrupt fiktív város (nagyjából olyan árnyaltsági fokon kidolgozva, mint mondjuk Gotham City), Vinci megrontója pontosan melyik vállalat, amely milyen adórendeletet hogyan áthágva csoportosított át mekkora nagyságrendű pénzeket milyen tenderekből milyen alvállalkozókhoz és ez kiknek állt milyen érdekében – elvégre akad ilyen szörnyűség a hazai politikai és gazdasági színtéren is, melyek rettentő mivoltát, miközben hallgatjuk a követhetetlen halandzsává egybemasszázódó részleteket, valóban fel is fogjuk egy-egy politikai műsor nézőjeként, mégis, az egyes esetek konkrét számadatai és szakzsargonjának szüntelen használata legfeljebb csak akkor nem taszít pépes álomba, ha – nos, nem tudom, nehéz ilyen éber szituációt hozzáképzelni egy gazdaságpolitikai műsorhoz. Mindez azonban lehetne roppant érdekes is, ha az említett cselekéményrészletek igazi, hús-vér karakterekre lennének valós kihatással.

Nehéz azonban húsból és vérből valónak látni főképp a leggyengébb színitanodák legelkoptatottabb eszközkészletével színre vitt, még a munkahelyén is részeg, aljas korruptságát, cinizmusát nem is leplező polgármestert (Ritchie Coster), akinek épp csak egy macska hiányzik a kezéből, melyet lassú, egyenletes mozdulatokkal, gonosz kacajt hallatva simítana végig, míg a háttérben villámok cikáznak, melyek meg-megvilágítják a széke mögött tornyosuló dollárjeles zsákokat. De hasonlóan nincs könnyű dolgunk a nagyjából Nyilas Misiéhez hasonlatos lelkületű és erkölcsi elveket valló, jóságos főmaffiózót, a Vince Vaughn által (vesztére) megformált Frank Semyont nézve. Aki – példának okáért –, mikor egyik embere beállít az otthonába, hogy aztán a konyhájában ülve, fegyvert fogva rá fenyegesse meg; miután viszonlyag gyorsan, cserkészbecsszó-alapon tisztázták a felmerült nézeteltéréseket, ugyanolyan teljes bizalmát, mi több, barátságát élvezze, mint annak előtte. Épp csak nem ad neki egy szép, piros almát, melybe belevési mindkettejük monogramját, örök barátságuk jeléül (főleg, hogy a konyhától pár szobányira a védtelen és fegyvertelen főmaffiózóné piheg, viszonylag könnyű célpontként, némi neglizsében). Az imént említett konyhai westernjelenet másik főhőse, a Colin Farrell által megformált Ray Velcoro sem jár sokkal jobban (legfeljebb csak valamivel – de erről majd később). Karaktere züllött, rossz útra tévedt zsaru, akit persze, mi más, egy személyes tragédia (megerőszakolt feleségéért való – még ha tudtán kívül sikertelen – bosszúállás) visz a bűn setét útjára. De azért az ő márványjellegű lelke még több évnyi részmunkaidős maffiatapasztalattal is alapvetően romlatlan és tiszta marad (még ha jól leplezve is). Bár a sorozat elején ugyan lenyom egy lényegében komolyabb következmények nélkül maradó, nyolc napon túl gyógyuló bántalmazást (egy gyerek szeme láttára veri félholtra annak édesapját, mivel a kölök pikkel az övére az iskolában – teszi ezt, éles ésszel, természetesen, csakis miután illedelmesen bemutatkozott és jelezte, hogy a rendőrségnél dolgozik), de ettől függetlenül voltaképp, ahogy ez szépen kibomlik a nyolc epizód alatt, egy igazi arany ember, hogy csak úgy fénylik. Gyermekét, akinek tőle való származásában végig nem lehet biztos, a maga módján ugyanolyan jámboran szereti, ahogy jóságos maffiózó főnökét is, megértő és kedves – többnyire – mindkettejükkel. És, ha hiszi a nyájas olvasó, ha nem, az alábbiakban az évad két legérdekesebb, -eredetibb és legjobban megformált karakteréről beszéltem csak, azokról, akik miatt egyáltalán (valamennyire) érdemes volt végignézni a kettes számú szériát, innentől ugyanis már csak lefelé vezet az út.

Míg a színészi játék Colin Farrell részéről az esetek túlnyomó többségében feledtetni tudja a megírás röhejesen naiv, primitív és teljesen papírízű mivoltát, erre – limitált, de azért láthatóan meglévő – tehetségének mértékében számos alkalommal Vince Vaughn is képes. Igaz persze, hogy kevés szándékolatlanabbul szellemesebb önreflektív poént láthatott az utóbbi években a képernyő, mint az egész széria talán legjobb színészi teljesítményével előrukkoló, a főmaffiózónét alakító Kelly Reilly Vaughn-nak címzett mondatát, mely szerint, idézem: „You can't act for shit"”. Vaughn igyekezete mégis értékelendő, amennyiben bizonyíthatóan megvan. Kár, hogy a gyakran kínai szerencsesütik blőd közhelyességét idéző szövegkönyv (mely vonásra Seth Meyers késő esti showja hívta föl egy igencsak szellemes skiccel a figyelmet) mindent megtesz a színészek felsüléséért, de Vaughn, Reilly és Farrell legalább kűzd, belead apait-anyait, kitől mennyi számít annak. Vaughn például helyenként nemcsak a milyencukiesetlenpasas-zsánerű vígjátékszínészi múltját képes feledtetni, de még azt a fájó tényt is, hogy a leggyakrabban azért mégiscsak a szegényember tesco gazdaságos Tony Sopranojának tűnik valami akaratlanul vicces paródiában.

Már-már szint alatti dolognak látszódhat ekkorát rúgni ennyire döglött oroszlánba, de az azért mégsem hagyható szó nélkül, hogy a fentiekkel ellentétben Rachel McAdams mintha még meg sem próbálna bármiféle értékelhető színészi teljesítményt nyújtani. Persze – s ne is legyünk sem direkt igazságtalanok, sem rosszindulatúak – el kell ismerni: olyan felháborítóan primitív, egydimenziós szerepet, mint amilyet neki hozott össze Pizzolatto, talán jobb is, ha igényes színész meg sem próbál életre kelteni, elvégre lehetetlennek látszik a feladat. Ettől függetlenül, ha a jóval költséghatékonyabb megoldást választja a tisztelt stáb és McAdams helyett Ani Bezzerides szerepében végig egy nagyobbacska farönk lett volna látható a képernyőn, a dolog művészi összértéke fikarcnyival sem lett volna kevesebb. Legfeljebb annyival, hogy a farönk nem „játszotta volna el” minden egyes nézésével, gesztusával és megnyilvánulásával a végleteken is túlhangsúlyozott keménycsaj borzasztóan elhasznált manírjait. Bezzerides (a keménycsaj!) ugyanis keménycsajként néz, ül, jegyzetel és persze verekszik, káromkodik (hiszen ő, ne feledjük, egy kemény csaj!), aki mellett még Chuck Norris is balerinának hatna. A sorozatot kitermelő, árnyaltnak éppenséggel nem nevezhető férfilogika természetesen mindezt nem hagyhatja ennyiben, McAdams karakterét még gyermekkorában molesztálták, így egy nagy, villogó piros nyíl vezet ennek magától értedődő (?!) konklúziójához, miszerint Ani egy, hogy is volt, ja igen: KEMÉNY CSAJ lett (így, csupa nagybetűvel), aki, mint ilyen, nehezen is alakít ki tartalmas emberi kapcsolatokat, legfeljebb Colin Farrell korrupt zsarukarakterének képes megnyílni (érzelmi tekintetben is) némi szex után. Merthogy Farrell karaktere is elmesél neki egy meglehetős privát történetet, és hát mivel ilyen még bizonyára soha korábban nem történt Bezziredes őrmesterrel, nem is csoda, ha azon nyomban föl is lángol benne a mindent elemésztő, nagy, tragikus szerelem (valamint a sorozat e pontjára Velcoro már leborotválta odáig meglévő, igen előnytelen bajuszát; nem kizárt, hogy valamelyest ez is belejátszik az érzelmek ilyetén heves kitörésébe).

Farrell már-már heroikus (színészi) igyekezete és a teljes nyolc epizódot ugyanazzal az arckifejezéssel végighaknizó McAdams beleszaromsága közt valahol félúton reked meg a Taylor Kitch által alakított Paul Woodrugh motoros járőr, akinek szintén nem adatott meg egy tisztes, klisémentes háttérsztori. Háborúból visszatérő, poszttraumatikus exkatona, aki (persze parancsra) jelentős szörnyűségeket követett el a fronton, de attól még ugyancsak (ő is) valódi arany ember, mert hát általában elég rosszkedvű a sajnálatos háborús történések miatt. De ennél Kitch karaktere valójában jóval összetettebb (már az első epizódokban is jó alaposan kidomborodik minden gesztusában, hogy nyugodjék csak meg a kedves néző, ő ennél jóval összetettebb személyiség, tessék csak figyelni!), mert hogy poszttraumatikus mivoltát (saját maga előtt is) elnyomja-letagadja, így ő is kemény csávó(!), de ahogy McAdams karaktere, az övé is belül igazából nem más, mint egy riadt, törékeny kisgyermek, minden más csak a zord felszín, mely alatt végtelenül egydimenziós, érző belső lapul. Ezen felül még impotens is, de igazándiból nem is az, hanem érzékenysége titkon olyan mélységekig jut, hogy már egyenesen (ugyancsak maga és mások előtt is titokban) homoszexuális is! – mintha csak egy szelídebbre kalibrált Kerényi Imre írta volna. Ahogy az a fentiekből látható is, Kitch színészi tudása sincs sokkal kisebb próbatétel elé állítva, mint McAdamsé, az már azonban csak a néző pechje, hogy hasonlatos egykedvűséggel knockoutolja a vállalhatatlanul egydimenziós szerep („homokossá traumatizált a csúnya háború, hogy leszek így rendes hímsovén macsó, óh jaj?!”) a csekélyke színészi arzenált. Márpedig Kitch esetében a szerep és tehetség közti küzdelem olyannyira egyoldalú és esélytelen, hogy élete (valószínűleg ez már így is marad) egyedüli főbb szerepét, a Friday Night Lights című (ugyancsak, mit ad isten, változó színvonalú) amerikaifocis tinidráma Tim Rigginsét játssza újra itt is. Ott valójában (titkon!) érző lelkű és megértő, ám ezt alkoholizmussal és taplósággal elfedő texasi suttyóként, itt melegségét önnön macsó akármiségével összeegyeztetni képtelen, exháborús idegroncsként, akit aztán, bár mit sem felejtett (ezt több akciójelenet is bizonyítja) nemtommilyen hiperszuper speciális kiképzéséből, végül mégicsak azért puffantják le, mert nem jut eszébe a háta mögé nézni, miután nagy nehezen megmenekül egy rakás, hosszú percek óta rá lövöldöző rosszember karmai közül. Logikus, nem? Nem bizony, pedig ugyancsak így lövik le, de (minő fordulat!), kiderül, őt csak vaktölténnyel, a kiváló Velcoro nyomozót is, aki bár szerepe szerint az egyik legdörzsöltebb régi motoros, titokban (mennyi titok, dúskálunk a rejtélyekben!) kiváló zsaru, mi több, nem csak pandúrnak, de rablónak is elsőrangú (ahogy a záróepizódban az egyik főgonosz is elismeri, nem is kicsit alábecsülte őt mindenki), igaz, annyira azért nem, hogy eszébe jusson, hogy mikor rendőrként, épp szolgálatban besétál egy korábbi bűnügyi helyszínre, talán körbe is nézzen egy kicsit, mielőtt leáll a tökét vakarni a ház közepén, s ne lőhesse le akárki, ha meglepetésszerűen előugrik a kredenc mögül (mondjuk egy bazinagy, kilóméterekről is feltűnő hollómaszkot viselve).

Hasonló felkészültségi szinten áll a hidegháború idején készült nagyjából összes amerikai krimi propagandajellegét bájos nosztalgiával megidéző orosz szupermaffia kollektív karaktere is, amely ugyan képes (lényegében fű alatt) tönkretenni Semyonék komplett ellenmaffiacsoportját, átvenni az irányítást egy egész amerikai város fölött és abszolút legyőzhetetlennek is tűnik hat-hét részen keresztül, mégis, legfontosabb egyeztetését egy fél perc alatt kideríthető cím alatt álló, kis, rozoga erdei viskóban tartja, mely megbeszéléskor természetesen jelen is van az összes, az aktuális ügyletben épp érintett adag pénz, több mint egymillió dollár. A kis kunyhót, talán ezek után már mondani sem kell, két, írd és mondd, összvissz két (más ismerőseim hatot számoltak) gengszter őrzi, de persze ők is egymás mellett állnak – ahogy azt ilyenkor, komoly stratégiai megfontolások eredményeképp, kell. Nem is csoda, ha a fa mögül (nem viccelek) előugró Semyon le is lövi őket könnyűszerrel, hogy Velcoroval, mint egy kéttagú Sandokan-akciócsoport, néhány füstgránát és pár gépfegyver felhasználásával pár perc alatt le is söpörjék a színről az egyébként legyőzhetetlen, rettegett, mindenkinél profibb ruszkikat. (Akiknek is legprofibbika, a Timothy V. Murphy által alakított maffiavezér persze pusztán bemondásra elhiszi a maszületettbárány tekintetű Semyonnak, hogy komplett kisemmizése folyományaként mégsem akar bosszút állni rajta – „de tényleg! becsszó!” – így, mivel kár is folyton a sok felesleges erőszakot erőltetni maffiaszerte, eláll attól, hogy lelője a korábbi górét, hogy aztán ne győzze kapkodni majd a fejét és a levegőt egyaránt, mikor Semyon, csodák csodája, mégis bosszút áll; pedig hát megígérte, hogy nem fog! Hogy mik vannak?!)

A legérthetetlenebb azonban, attól tartok, mégis az, hogy akkor én meg minek pazarlom itt a szót erre a – látszólag – értékelhetetlenül alacsony színvonalú, kritikán aluli bohóckodásra. Mert úgy vélem, a True Detective második évadából, ha kimagasló nem is, de jó, tisztességes, nézni érdemes és bizonyos tekintetben még emlékezetes széria is válhatott volna, nem is olyan sok odafigyeléssel. Főként azért, mert bár az embert a legtöbbször tényleg a heves alvásinger és röhögőgörcs kerülgeti, ahogy arra Bicsérdi Ádám és Bodnár Zsolt jelen írásnál jóval higgadtabb és körültekintőbb, bölcs cikke is kitér, a True Detective kettes szezonja messze nem volt eleve, minden részletében kudarcra ítéltetett, elátkozott próbálkozás. Csak éppen, míg az első évad kimagasló színészi teljesítményekkel és döbbenetesen erős vizuális megoldásokkal bírva valódi, átélhető és esendő, működőképes karakterek történetét mesélte el, mely számos ponton összefonódott egy (egyébként szintén agyonbonyolított, szintén kusza és szintén nem is annyira érdekes) bűnüggyel, itt éppen ez, az emberi és átélhető vonulat hiányzott, elsősorban a szereplő figurák elnagyoltsága, közhelyes paneljellege miatt. Míg az első évad legnagyobb (és nehezen megbocsátható) hibája épp a lezárás utolsó pár percének szirupos és (a főszereplő szempontjából) teljességgel karakteridegen, transzcendens hisztije volt (hasonlatosan az X-Akták és a Lost mára már hírhedtté váló, vallási giccsbe torkolló, a nézőből visszamenőleg is hülyét csináló végkifejletéhez), ahogy arra ugyancsak Bicsérdiék hívják fel a figyelmet, a második évad pontosan ellentétes képlettel dolgozott: lényegében hat lassú és egy akciódúsabb epizódnyi felvezetést láthattunk egy minden puskaport egyszerre ellőni törekvő, érzelmileg lenyűgöző erővel hatni akaró fináléhoz. És ez az, ami meggyőződésem szerint majdnem össze is jött a készítőknek.

Azért csak majdnem, mert míg azt helyesen vették észre, hogy a promófotók és a sztárként kiemelt nevek alapján négy főszereplősre tervezett széria valójában két igazi központi karakterrel (Velcoro és Semyon) bír, vagy legalábbis ők azok, akik iránt egyáltalán képes lehet érzelmeket táplálni, urambocsá’, nekik szurkolni a néző, s hogy az ő sorsuk alakulása, az ő problémáikra (a nézői fejekben továbbgondolva) adott válaszok, az általuk bejárt utak esetleges hasonlóságai és különbségei lehetnek azok a főcsapások, melyek csak az utolsó pillanatban sejlenek föl és rendezik tudatos, méghozzá ravaszul a néző előtt rejtve fölépített alkotói koncepció rendjébe az odáig (látszólag) uralkodó káoszt, tehát amiknek köszönhetően az évad mégis szólhatna valamiről: erre a lehetőségre csak félig és felemásan figyeltek fel.

Szerény (de természetesen korántsem kizárólagos) interpretációm alapján ugyanis a True Detective második szériája arról szól, hogy az ember önismeret híján sebezhető lesz és bukásra van ítélve, tehet akármit is. Főszereplője két (na jó, csapjuk hozzá Woodrough-t is, legyen akkor három) minden ravaszsága és dörzsöltsége dacára is, a gyakorlati életben végtelenül buta, saját büszkeségébe, hülye pózaiba, szerepjátszásaiba szabályosan belepusztuló férfi, akik maguknál jóval erősebb, elvben „megmentett”, valójában azonban csak borzasztó nehézségek árán (ha egyáltalán) feldolgozható lelki terhekkel összekaristolt nőket hagynak maguk után, miután eltávoznak a világból. Rövidebben fogalmazva tehát: férfiak, akik rettenetes balfaszok.

Balfaszok, mert bár mindennél inkább kötődni akarnak valakikhez, bárkikhez (mint Woodrough), tulajdon másságukat maguk és mások előtt is annyira szégyellik, hogy ez által sebezhetővé, zsarolhatóvá, kompromittálhatóvá és (így) megölhetővé is válnak. Vagy akik betyárbecsülete és mégis, legalább egyszer az életben vágyott hősként/mártírként való tetszelgése (Velcoro) fontosabb még a sors kiszámíthatatlan kegyéből mégis (másodszor is) kiutalt, már nem is várt, hirtelen fellángoló, nagy szerelemnél, vagy akiknek tulajdon macsó versengési vágyuk, büszkeségük (egy zakó oda nem adásában konkretizálódva) mégis, az adott pillanat buta és nagy löttyös hevében átmenetileg fontosabbá tud válni a mindennél jobban szeretett, hőn áhított feleségnél (Semyon). Akiket hátrahagynak, egy állapotos, nem szeretett, nehéz anyagi körülmények közt maradó és maffiajellegű bosszúk által is fenyegetettségben hagyott jegyes (Emily – Adria Arjona), egy közvetlennek lenni életében először képes, szerelmétől szinte azonnal megfosztott, magányos nő (keménycsaj!) és egy férjéért, azaz, férje hülye, öntetszelgő pózaiért mindent, még magát a férj megmentésének lehetőségét is feláldozó, meddő, talán örök egyedüllétre kárhoztatott asszony (Jordan Semyon – Kelly Reilly). Mindebben, a felesleges okokért feleslegesen meghalt, elkerülhető és ezért értelmetlen áldozatokat hozó férfiak kisszerű és értelmetlen önelpazarlásában, úgy vélem, olyan evokatív erő rejlett volna, melynek (egyébként majdnem sikerült), találó és erőteljes színrevitele minden fentiekben vázolt dilettantizmusért és baromságért, minden logikátlan, naiv, buta és átlátszó, közhelyes fordulatért kárpótolta volna a nézőt, már pusztán az állítás erőssége és hollywood-i berkekben szokatlan antiheroizmusa, szikár és épp ezért megrázó drámaisága okán is.

Ehhez azonban nem ártott volna, ha Woodrough karakterével távlatilag is tudnak valamit kezdeni az írók, nem csak végigszerencsétlenkedtetik hét epizódon (a finálét már nem éri meg), de ez még a legkisebb baj. Colin Farrell karaktere, Velcoro az, aki majdnem tökéletes módon lép le a vászonról ebben a csöppet morbid és sokszorosan elhibázott búcsúszínfóniában, utolsó (kitérő)útja az oroszoktól zsákmányolt pénzzel a fiához vezet (akiről sosem tudja meg, csak mi, nézők, hogy valóban ténylegesen az ő fia, s nem az erőszaktevőé), akivel még ekkor is kínos és feszengős a kommunikáció (miközben bármely heroizáló zsarufilmben az utolsó integetés érzelgős és nem kevés vonós hangszerrel megtámogatott, könnyfacsaró csúcsjelenet lett volna, itt ugyanez épp a szerencsétlenkedés és az esendőség, a megnemértettség szánalmas elegye okán méginkább könnyfacsaró), majd jön a hülye és felesleges önfeláldozás. Ray Velcoro, aki odáig nagyjából olyan elpusztíthatatlannak tűnt, mint James Bond és Walker, a texasi kopó szerelemgyereke, lényegében ki nem mondott (alapos, fegyveres asszisztenciával megtámogatott) öngyilkosságot követ el, mondván, az őt üldöző, rá lövöldöző pasasokkal száguldó autót „képtelen” lerázni. Utolsó perceiben az évad elején bemutatott szokása szerint készít (ezúttal búcsúlevél helyett álló utolsó) hangüzenetet tőle teljesen idegen személyiségű fiának, akivel a kölcsönös megértés (legalábbis szemtől szemben) még a fizikai búcsúvételkor (az iskolaudvar drótkerítése mögül tisztelegve) is lehetetlennek bizonyul.

Mindeközben Frank Semyon kocsiját (természetesen messziről előre látható, méterekről kiszagolható módon) „ravaszul” megállítja egy epizódokkal korábbi történetszálban felejtett, mexikói maffia pár prominens tagja (akiknek az előráncigálását kivételesen nem a történetvezetés random megerőszakolásaként könyvelném el, hanem egyrészt a Semyon karakterére jellemző önhitt figyelmetlenség és az élet [hát még a maffiózóélet!] kiszámíthatatlanságának – a sorozat adta, szegényes keretek közt – egész hitelesnek ható, szellemes illusztrációjaként). Az a legkevesebb, hogy elveszik minden pénzét, tehát az oroszokon állt bosszú összes tárgyi bizonyítékát és jelképét (valamint per pillanat összes betevőjét is), de mikor a sivatagból visszafelé egy fuvart kérne a városba, cserébe az elharácsolt millió dollárért, már lehet tudni, hogy félig alá is írta a halálos ítéletét. Ekkor azonban még lenne visszaút, az egyik mexikói almaffiózó ugyanis megalázólag-provokatívan az öltönyét kéri. És akkor itt jusson mindenki eszébe az eggyel korábbi epizód, amelyben Frank elvben oly szépen és hitelesen játssza el Osipnak, az orosz főmaffiózónak, hogy gond nélkül meghunyászkodik előtte, minek utána az lenyúlta mindenét. Ezúttal azonban ugyanez a szereplő, lényegében teljesen hasonló szituációban (sőt, ezúttal még jóval rizikósabb helyzetben is) egyetlen epizód elteltével már nem tudja magát ugyanúgy feltalálni, hanem szépen kiprovokálja (utolsó előtti, nagy, macsó gesztusával, egy pofás jobbhoroggal), hogy a mexikóiak leszúrják és hagyják elvérezni a sivatag közepén.

Meglehetős buta dolog, természetesen, mindkét halál konkrét kiváltó oka és éppen ezért bírnának ezek a dolgok nem kevés súllyal az általam felvázolt interpretáció szempontjából. Amennyiben önnön butaságukból kifolyólag tényleg mindent áldoznak fel ténylegesen a semmiért (a hősi halál elég egyértelmű képi megoldásokkal, a szeretett nők képének folytonos bevágásaival jelenik meg), úgy tökéletes megoldás az is, amilyen pátosztalan ezen utolsó, „kilépő” jelenetek filmes ábrázolása.

Velcoro eközben a kocsiból kiszállva menekül, hősi(nek szánt) önfeláldozása egyre inkább börleszkké alakul (de ha egy, na jó, több fokkal nagyvonalúbbak vagyunk, akár Az öreg halász és a tenger groteszk tragikuma is eszünkbe juthatna arról, ahogy végül inkább eldobja zsákmányát a könnyebb menekülés érdekében), majd egy pillanatra még meg is botlik benne (a sorozat nagyon kevés emlékezetes és nagyszerű momentumainak egyikeként), végül egy fa mögül előugorva löveti halálra magát. Semmi szomorú zene, lassított felvétel, szerencsére vonósok sincsenek. És épp ettől szakad a szív (ha már valamitől). Azaz, pontosabban attól, ahogy a holttest mellé eső mobil képernyőjén meglátjuk: az utolsó hangpostaüzenet, a búcsúlevél és a nemes önfeláldozás egyetlen emelkedett mellékterméke végül nem ment át, nem ért célba. Csettint az ember, hogy na, végre valami, ami tényleg húsbavágott.

Vince Vaughn szerepe szerint ennél látványosabb és épp ezért (szikár visszafogottságával) még hatásosabb jelenetet kap. Mivel karaktere a nyitórész óta elpusztíthatatlan, nyughatatlan, a földről folyton felkelő, örök harcos figuraként állíttatik be, ehhez méltón kezével szorítani próbálva (láthatólag halálos) alhasi sebét, nem esik össze, hanem megindul a sivatagban. Gyönyörű technikával felvett, kilátástalan képek sorozata ez, még egy gyors autó volánja mögött is jó eséllyel elvérezne, olyan messze van bármiféle civilizációtól, semmi esély a túlélésre. A hollywoodi logika ugyancsak összegiccselné ezt a jelenetet is, de itt nincs zene és semmi pátosz, még az erős idegrendszerű, horrorokon edződött néző (példának okáért: én) is fölszisszen, mikor meglátja a mindössze egy kósza snitt erejéig a Semyon nyomában lépkedve felfedezhető dögkeselyűt. Egyszerre heroikus és értelmetlen, nagyszabású és kisszerű ez a haláltusa, de erősségge épp abban rejlik, hogy az utóbbiak dominálnak. Egészen odáig, amíg, ha egy mentőosztag (például egy medicopteres egység) nem is, de Hollywood kis fáziskéséssel mégis odaér nagy nehezen a helyszínre és Frank (ugyancsak keménycsávó) elkezd halucinálni. Látja és (vesztünkre) vele együtt látjuk az utolsó útra mellészegődő képeket: az őt nem szerető (és ezt a lehető legprimitívebb egyszerűséggel, nyíltan ki is mondó), gonosz apát, az utcán őt piszkáló többi kamaszt, végül az egészen angyalszerű feleséget, aki készséggel közli vele, hogy épp most hal meg. Megállíthatatlan erővel nyomul be és tocsog össze mindent az odáig visszafogott pátosz és érzelgősség, a majdnem érdekes évadzáró ezen a ponton Vince Vaughn-nal együtt esik össze, végső kegyelemdöfés gyanánt.

Ezek után már nincs is értelme reklamálni, mikor a lezárásból az derül ki, hogy mindezt a Venezuelába sikerrel elmenekült Bezzerides elmondásából láttuk megelevenedni, aki egy riporternek „adja át” a teljes sztorit és nyomozati anyagot. Mert persze nyilván sokkal biztonságosabb Venezuelában bújkálva egy bazinagy, magas beosztású rendőröket és politikusokat is vastagon érintő maffiaösszeesküvés minden részletét elmesélni, egyszersmind minden összegyűjtött bizonyítékot egyetlen példányban átadni egy hotelszobában egy újságírónak (aki persze vagy tényleg az, vagy nem; vagy lelövik hazafelé vagy nem, vagy meg meri jelentetni, amiről tudomást szerzett, vagy nem stb), mint az egész szart beszkennelni és rövid kommentárral ellátva feltenni a netre (a második évad, szemben az első egy jelentős részével, napjainkban játszódik). Blődség, persze, de lezárásnak (a korábbi, számtalan blődség fényében) tagadhatatlanul méltó az előzményekhez.

Mégis döbbenetes az összélmény, amennyiben nemcsak engem nem hagy nyugodni (mit ad isten, pont a botrányosan gyengén lezárt Lost, X-Akták, House és társai fináléinak mintájára) a True Detective második évada, elvégre ilyesmit tényleg ritkán látni, az imént felsoroltakkal ellentétben egy szinte mindvégig pocsékul teljesítő szériát, mely eközben rejtve végig magában hordoz egy sajnálatosan halva született, egészen érdekes potenciális történetet is. Egy olyat, amiben, kusza, buta, közhelyes sztori ide vagy oda, mi magunk is érintve lettünk volna, mint esendő és gyarló, de valódi és épp ezért más valódi karakterek valós problémáit, szenvedéseit és bukásait átérezni képes, igazi emberek. Csak ennyi kellett volna.

 

Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, PhD-hallgató. Az Apokrif folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete Az elfelejtett ünnep címmel jelent meg 2015-ben, a Műút-könyvek gondozásában.