Hírlevél feliratkozás

Keresés

A patriotizmus eposza – Treme

A Treme azonban mindezek ellenére sem válik egy pusztulóban lévő kultúra zenei és vizuális emlékművévé – ami azt illeti, nyoma sincs benne semmiféle nosztalgiának (bármilyen könnyű kézzel adódnék is ez a témából). Sőt, éppen az teszi különlegessé, hogy a szórakoztatás mellett művészi formában képes felvállalni a politizálás, gyakran az aktuálpolitizálás, vagyis a közös ügyek rendezésének feladatát is.

Mészáros Márton 1977-ben született. Irodalomtörténész, kritikus, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója. Legutóbbi kötete Reformáció, közvetítés, nyilvánosság címmel látott napvilágot a FISZ-Minerva és a Ráció kiadók gondozásában, 2015-ben.

 

(galéria nyílik)

 

Ha a sematikusan építkező, hatalmas stábok által mintegy ipari termékként fejlesztett tévésorozat-gyártásnak vannak nagy egyéniségei vagy sztárjai, David Simon és Eric Overmyer kétségkívül közéjük tartoznak. Olyan klasszikusok fűződnek a nevükhöz, mint a Drót, a Generation Kill, a Homicide: Life on the Street, nem ragozom, a modern tévézésben ők Oravecz Imre és Móricz Zsigmond, Durkheim és Dosztojevszkij. Helyenként pedig – még ha csak pillanatokra is, ám mindig tűpontosan időzítve – könnyedek és szórakoztatóak, akár Helen Fielding. Jelentős gondolkodók, állhatatos, de mindig a pc határán egyensúlyozó polgárjogi aktivisták, az elképzelhető legprofibb iparosok, és – mára kimondható – nagy művészek: lényegében főként miattuk érdemes kifizetnünk az HBO-számláit.

 

https://www.youtube.com/watch?v=1M1Iagf3GSs

 

Igen ráérős, lassú darabokat készítenek, sok évad, hosszú epizódok, dokumentumfilmesen elnagyoltnak tűnő, ám valójában gyönyörűen komponált (és mindig jelentésessé tehető) kameramozgás, komótos snittek, érzékeny, szemérmes és sosem szájbarágós közelik. A zseniálisan vezetett történetszálak mögött, mellett és előtt pedig szociografikus részletességű környezetábrázolás, ami talán vállalkozásaik legfontosabb oka és célja (Baltimore viszonyairól például alig gondolható el a Drótnál finomabb mintázatú szociometriai felmérés). A Treme azonban még ebben az ínyenceknek szánt simoni-overmyeri világban is különös, nehezen besorolható darab: Odüsszeia-átirat, zenés film, családregény és szociográfia egyszerre, melynek tulajdonképpeni kérdése első ránézésre a legkevésbé sem tűnik nézőbarátnak: mennyit is ér egy kultúra megtartó ereje – persze nem a retorika szintjén, hanem élesben?

 

New Orleansban vagyunk, a Katrina hurrikán után három hónappal. A víz levonult, nyomában romok, rozsda és penész (amely lassanként – a főcím által is reflektáltan – az indirekt, ám késleltethetetlen pusztulás vizuálisan is legjobban, legszebben megragadható allegóriájává válik), valamint a szó átvitt és valódi értelmében is mindent elöntő korrupció. Az elmenekült helyiek csak lassan tünedeznek fel, fokozatosan szembesülve azzal, nem csupán a házaik, személyes emléktárgyaik, kedvenc kocsmáik, éttermeik váltak a hurrikán áldozatává, de gyakran barátaik, rokonaik, és – abban a formában, ahogyan megismerték – az egész New Orleans-i kultúra is. A kataklizma utáni első pillanatban vagyunk, különleges nyugalmi állapot: túléltük, „a bűnözők mind Houstonban vannak” és még nem ütött be az elkerülhetetlen poszttraumatikus stressz sem (az majd a második évadtól jön). Mégis, már az első epizódban megfogalmazódik a négy évadon végigvonuló kérdés: újjáépíthető-e ez az elpusztult világ, pontosabban, megéri-e egyáltalán az ezzel járó vesződség? Nem volna-e egyszerűbb valahol máshol újrakezdeni?

 

https://www.youtube.com/watch?v=eRdH0VgOgOI

 

A kormányzat, úgy tűnik, nem csak a hurrikán idején maradt közömbös a nagy részben szegények és feketék által lakott város tragédiája iránt, de a károk elhárításában sem jeleskedik, ipari méreteket ölt a központi támogatás lenyúlása, a felújító vállalkozások lényegében számlagyárként működnek; a katasztrófától érintetlen lakótelepeket rombolnak le: mintha inkább akadályozni igyekeznék az alacsonyabb társadalmi osztályú lakosság hazatérését.

 

https://www.youtube.com/watch?v=WcKvCjO4JlM

 

A történet szereplőit tulajdonképpen csupán a városhoz fűződő, a kívülállók szemében alig érthetően intenzív viszony köti össze; az egyes szereplők történetszálai gyakran úgy hatnak egymásra, hogy ők maguk nem is találkoznak, egyetlen közös jelenetben sem szerepelnek, a történet fiktív világában nem is tudnak egymás létezéséről. A szereplőgárdával Simonék persze ezúttal is biztosra mentek, a már a Drótban is csaknem hibátlan Clarke Peters és Wendell Pierce mellett olyan kiváló és ikonikus sorozatokból ismert színészek tűnnek fel, mint (e sorok írójának személyes kedvence) Kim Dickens (Lost, Deadwood, Sons of Anarchy, Friday Night Lights, Fear the Walking Dead), John Goodman (Damages, Az elnök emberei) vagy Khandi Alexander (Miami helyszínelők, Vészhelyzet). És akkor még egy szót sem ejtettünk az önmagukat játszó muzsikusokról, a listától talán nem csupán a New Orleans-i jazzrajongók szíve (és lába) dobban meg: Allen Toussaint, Kermit Ruffins, Coco Robicheaux, Joe Braun,  Dr. John, John Boutte, Big Sam Williams stb. Talán az sem meglepő, hogy még a legszürkébb, leghalványabb, leginkább egydimenziós figurák, a Lucia Micarelli által színre vitt hegedűzseni, Annie, vagy a Michiel Huisman játszotta holland srác, Sonny is több, mint rendben vannak. Szintén Simonék érdeme, hogy a jellemábrázolás mindig finom, lassan feltáruló és részletgazdag, minden figura a maga ellentmondásosságában jelenik meg, egyikükkel sem könnyű azonosulnunk. A történet valódi fordulatait általában a szereplők – visszanézve már jó előre előkészített, az adott szituációban motivált, mégis váratlan –jellemvonás-gazdagodásai okozzák.

 

 

Aligha tagadható persze, hogy a Treme egész imaganiárius világa (a Treme egyébként New Orleans egyik „autentikus” városnegyede, ahol a sorozat számos epizódja is játszódik)  olyan mélyen ágyazódik be a reális New Orleans-i kultúrába, és van tele még ezen belül is szubkulturálisnak számító utalásokkal, hogy néha az ötpercenkénti google-keresés sem nyújt pontos eligazítást; a történetben rendre felbukkanó szokások, zenék, ételreceptek, felvonulások, temetési menetek, second line-ok és fesztiválok saussure-i értelemben vett „értékének” felismerése és értelmezése, vagy akár csak az egyes jazzmuzsikusok beazonosítása gyakran jelentős energiabefektetést igényel a szükségszerűen outsider nézőtől. A befektetett energia azonban bőségesen megtérül, hiszen olyan egészen valószínűtlen szubkultúrákra bukkanhatunk, mint a sorozat egyik fő cselekményszálát szolgáltató Mardi Gras indiánoké – egy olyan New Orleans-i fekete közösségé, akik magukat (nehezen követhető, nagyrészt a folklórba vesző előzmények alapján) az indián őslakosoktól származtatják és nyilvános eseményeken (ilyen New Orleans híres fesztiválja, a Mardi Gras is) igyekeznek megőrizni a „bennszülött amerikaiak” általuk elképzelt és idealizált kulturális szokásait, leglátványosabban az öltözködés és a zenei tradíciók tekintetében. Ebben az első ránézésre zavarosnak és kissé vásárinak tűnő szubkultúrában – amely épp annyira megosztó, mint amekkora tisztelet ébreszt a helyiek körében – a valódi fizikai összecsapásokat a mára már jórészt formalizált szócsaták és főként a „prettiness”-ben, vagyis a minél feltűnőbb, túldíszítettebb, csinosabb indiánjelmezek elkészítésében való versengés váltotta föl. Talán nem csupán Közép-Európából nézvést tűnik alig hihetőnek, hogy (a valóságban is!) létezik egy kifejezetten macsó, working class szubkultúra, amely a hétköznapi készségekben való jártasságot ebben a számunkra kissé komikus, giccses jelmezkészítési képességben, konkrétan a kitartó (hónapokig tartó) varrásban, kreatív, aprólékos gyöngyfűzésben és hasonlókban méri.

 

https://www.youtube.com/watch?v=TZQkJHG_Btw

 

Ennek a keverék, pontosabban választott és vállalt identitásnak a működése, folytathatósága szintén a sorozat központi metaforájává és problémájává válik (és nem csupán az „indiánok” esetében). A történet egyik főszereplője, Albert Lambreaux (Clarke Peters), az egyik indián közösség, a (valóságosan is létező) Láng őrzői „törzs” törzsfőnöke. Az ő esetében elsősorban az indián hagyomány továbbadhatósága válik kérdésessé: fia, Delmond Lambreaux (Rob Brown) New Yorkban élő szupermenő jazztrombitás, aki nem hogy az „indián” hagyományokat és életmódot nem akarja folytatni, de eleinte még a tradicionális New Orleans-i zenét is provinciálisnak tartja.

 

Identitásválságban van (anélkül, hogy erre képes volna reflektálni) a sorozat legtöbb humoros jelenetét szállító karakter, Davis McAlary (Steve Zahn) is, a felső középosztálybeli családból származó, gazdag nagynénje által eltartott DJ, önjelölt zenei producer és politikai operaszerző, aki saját származásáról láthatólag tudomást sem véve, ablakba kitett hangszórókkal terrorizálja középosztálybeli szomszédait, arra való hivatkozással, hogy a Treme hagyományos buliközpontú kultúráját védi a dzsetrifikációtól. (Davis amúgy olyannyira elkötelezett apologétája a New Orleans-i zenei kultúrának, hogy a fekete muzsikosok szóhasználatát is átveszi; a niggerezést persze egy középosztálybeli fehér fickó szájából sokan kevésbé tolerálják…)

 

A (fél)profi pozanos, Antoine Batiste (Wendell Pierce), aki – mint afféle bohém művészlélek – nem csak a taxisokat veri át folyton, de a családjáról, gyerekeiről sem gondoskodik, szintén határhelyzetben van: sokkal jobb muzsikus az átlagos helyi zenészeknél, de az igazi zsenikhez már nem ér fel, az ő története arról szól, képes lesz-e ezt legalább önmagának bevallani.

 

Látványos és tragikus Creighton Bernette (John Goodman), a youtube-on káromkodó, New Orleans-fanatikus irodalomprofesszor identitásvesztése, aki saját családi tradícióit is a Mardi Gras köré szervezi, és aki láthatólag képtelen feldolgozni megingathatatlannak hitt kultúrájának pusztulását.

 

https://www.youtube.com/watch?v=1PcVDSz7-MM

 

Tőle származik egyébként a sorozat leginkább önironikus (szintén identitásválságról tanúskodó) és általános értelmezői kulcsként olvasható jelenete is, amikor az egyetem mérnöki szakjainak bezárásán feldühödve arról győzködi doktoranduszát, hogy a mindennapi életvilágba nehezen átültethető tudást nyújtó képzések (afrika-tudományok, feminista tudományok, nyelvszakok stb.) csupán az egyéni identitások megerősítéséről szólnak. „És mi a helyzet az irodalommal?” – teszi fel a kérdést a hallgató. „Semmi hasznunk, biztonságban vagyunk”, hangzik a válasz.

 

https://www.youtube.com/watch?v=LdqCkJswN6U

 

A jelenet, és általában Bernette figurája nem csupán szórakoztató volta okán érdemelhet külön figyelmet, de azért is, mert a kultúra fogalmának sajátos, közösségi felfogásáról tanúskodik. A törésvonal ugyanis – és különösen igaz ez az olyan kiélezett szituációkban, mint amilyenben a Treme hősei vannak – nem a humán- és természettudományok között húzódik, hanem az egyén és a közösség számára hasznosítható tudás közt. Bernette-nek pedig éppen az abbéli hite ingott meg, hogy például az irodalom képes lehet közösséget teremteni, így cseppet sem véletlen, jóllehet még tragikusabb, hogy képtelen befejezni az árvízről szóló regényét, úgy érzi, az csupán a „valódi cselekvés” elfedése volna.

 

A leginkább explicit identitásvesztést mégis Janette Desautel (Kim Dickens), a hurrikán okozta károk miatt állandó anyagi gondokkal küzdő mesterszakács kénytelen elszenvedni, aki egy óvatlanul aláírt szerződésben nem csupán éttermének, de a saját nevének (Desautel's) használati jogáról is lemond.

 

Hogy a sorozat mindezek mellett is rendkívül szórakoztató marad, és már néhány epizód után is ellenállhatatlanul vonzza be nézőit ebbe az olykor valóban lassan, bonyolultan szövődő történethálóba, az elsősorban az egyes New Orleans-i felvonulások, ünnepek, közösségi események dokumentarista igényű bemutatásának, és természetesen az ilyen eseményeket kísérő fergeteges zenei betéteknek köszönhető. Mivel New Orleansban vagyunk, nem csupán a zenész szereplők kerülnek kapcsolatba a helyi muzsikával, hanem mindenki: egyes epizódok csaknem felében konkrétan az fő cselekmény, hogy a szereplők zenélnek, vagy zenét hallgatnak.

 

A Treme azonban mindezek ellenére sem válik egy pusztulóban lévő kultúra zenei és vizuális emlékművévé – ami azt illeti, nyoma sincs benne semmiféle nosztalgiának (bármilyen könnyű kézzel adódnék is ez a témából). Sőt, éppen az teszi különlegessé, hogy a szórakoztatás mellett művészi formában képes felvállalni a politizálás, gyakran az aktuálpolitizálás, vagyis a közös ügyek rendezésének feladatát is. Mennyit segített a központi kormányzat? Hogy reagált Bush? Hogyan bánik az állam a szegényekkel, feketékkel? Újjá kell-e építeni az elpusztult városrészeket? Mekkora is pontosan egy hely és egy kultúra megtartó ereje? Mekkora áldozatokat kell hoznunk, hogy megmentsünk egy kultúrát, egy identitásmintát? A Treme a szó legpozitívabb értelmében cselekvő sorozat: cselekvő abban a sartre-i értelemben, hogy a valóságban létező problémákra hívja föl a figyelmet, és valódi, a valódi világban is értelmezhető válaszok megfogalmazására készteti nézőit.

 

https://www.youtube.com/watch?v=lF-xVoXcKo4

 

Nagysága, művészi ereje abban áll, hogy az ezekre a konkrét kérdésekre adható válaszok érvényessége sosem áll meg Luisiana határainál.

 

Mészáros Márton