Saját univerzum

Részletek

Szathmáry Istvánt Szép Eszter kérdezte

Szathmáry István Népzene című, a legújabb Szépirodalmi Figyelőben található képregénye elmélyedésre, a részletek bogarászására hívja az olvasót: a szatirikus humorú képsorokban a népzene, vagyis az egyszerű ember zene iránti vágya nem más, mint a történelem kanonizált pillanatait összekötő ragasztó, kohéziós erő. A guillotine alatt zenélő, kivégzésre váró nemes vagy a kilencszázas évek végén, lován hátrafordulva furulyázó magyar kalandor alakja valóban azt sugallja: a zene erő. Szathmáry István történelem-kommunikáció szakon végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, többek között Lackfi János, Nógrádi Gábor, Szécsi Noémi és Tasnádi Emese könyveit illusztrálta eddig.

(galéria nyílik)

Szép Eszter: Az oldaladon illusztrációk és szatirikus rajzok láthatók, de a FB-oldaladon találtam másik képregényt is, bár ez is valamelyest illusztráció, a Neurotic klipjéhez készült. Mióta illusztrálsz szövegeket?

Szathmáry István: A nagy, érzelmes grafikusi visszaemlékezések kötelező közhelyét („Mióta ceruzát tudtam fogni a kezembe…”) nehéz elkerülni, ha lényegében ez az igazság. Pár évesen már a saját „könyvemet” illusztráltam. Nyilván a „szöveg” ez esetben tényleg egyenértékű volt a rajzokkal, hiszen ugyanolyan krikszkraksz volt mindkettő. A kilencvenes évek hajnalán az unokatestvérem oszlopos tagja volt az akkor nagyon pezsgő számítógépes fanzine-os világnak, az általa is szerkesztett Monitor News magazinban már biztosan jelentek meg rajzaim. Az egyetemen a legendás Pázmány Campus című lapban érdekes módon pont abszurd képregényekkel debütáltam. Az első általam illusztrált könyv – egy angol-magyar fordításkötet a hallgatók munkáiból – is az egyetemen jelent meg.

Sz. E.: Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Sz. I.: Inkább azt mondanám, minden eddigi munkámhoz egészen más viszony fűz, egészen más élményeket adtak. Mint szöveg nagyon közel áll hozzám Szécsi Noémi Mandragóra utca 7. című ifjúsági regénye, és ez a munkának is sajátos ízt adott. Lackfi János Milyenek a magyarok-sorozatát illusztrálni pedig igazi jutalomfalat volt, ráadásul egészen meglepő sikersorozat kerekedett belőle (most jön ki a nyomdából bolgár nyelven), ami nyilván az én szempontomból is sokat számított. De hasonló részletességgel tudnék minden eddigi munkámról és az azokhoz fűződő élményekről beszélni.

Sz. E.: Szoktál amúgy képregényt készíteni, vagy csak különleges esetekben, mondjuk ha a Szépirodalmi Figyelő felkér?

Sz. I.: Túlzás lenne állítani, hogy szoktam, de azért időnként, igaz nagyon ritkán, megesik. Akár úgy, mint az általad is említett Neurotic-képregény esetében, ami belső késztetés hatására készült. Az év elején indultam egy nem nyilvános pályázaton is, aminek a célja egy képregénysorozat lett volna, ami a focista Albert Flórián életét dolgozza fel. Nem tudom, mi lett az eredmény, nem kaptam értesítést, azt a futballcsapathoz kötődő magazint meg, amelyik meghirdette, nem olvasom.

Sz. E.: A Szépirodalmi Figyelőben az emberiség történelmét a zenélésen keresztül meséled el, huszonnégy egyforma, szabályos panelben. Minden panel középpontjában egy macska és nagyorrú gazdája áll, na meg egy groteszk és humoros csavar: égő Pantheonra és Colosseumra fittyet hányó zenészek, guillotine alatt éneklő francia nemes, Humboldt-nak vagy más felfedezőnek éneklő bennszülöttek, a berlini fal egyik oldaláról átszűrődő hippizenét megsorozó orosz katona. Van olyan mozzanat vagy történelmi kor, amit szívesen megörökítettél volna, de nem fért bele a keretekbe?

Sz. I.: Igazából ez egy nagyon érdekes kérdés. Hogy abban az esetben, ha van huszonnégy képkockád, akkor melyik huszonnégy meghatározó epizódját válaszd ki az emberiség történelmének abban bízva, hogy mások is nagyjából elfogadhatónak érezzék a választást. És persze ez egy nagyon európai vagy nyugati nézőpontú szelekció volt. Hogy eláruljak némi műhelytitkot is, a huszadik század felé közeledve főleg az ötlet határozta meg a választást. Hiszen az ipari forradalom például nagyon fontos mozzanat, fontosabb, mint az angol felfedező (én Livingstone alakjára asszociáltam a rajzzal) találkozása a bennszülöttekkel. Csakhogy semmilyen használható ötletem nem volt például ehhez. Vagy éppen a középkori arab hódítók hatása nem különbözik a vikingekétől, de utóbbiakat egyszerűen jobban esett rajzolni, merthogy gyerekként nagy vikingrajongó voltam.   

Sz. E.: A képregényben előtérben áll a zene, a háttérben pedig tragédiák villannak fel. Ez alól a huszadik századi képkockák kivételt képeznek, Elvis Presley-nél, a punkoknál, a rockereknél és a reggae-nél csak a zenét ábrázolod, a hátteret nem vázolod fel. Ez szándékos? Negatívan látod a történelmet?

Sz. I.: Elvis élete mi, ha nem tragédia? A punkok mögött ott van a brit birodalom válsága. De nem akarok kötekedni. Nem látom fekete-fehérnek a történelmet. Nyilván számos pesszimista vélemény jogos a mai világot illetően is, néha például én is érzek nosztalgiát az analóg világ iránt – nagyjából az enyém az utolsó generáció egyébként, aki ezt még meg is teheti –, de azért a huszonegyedik századi Európában élni biztosan kellemesebb, mint a tizennegyedik századi nagy pestistjárvány idején. Persze az, hogy egy adott történelmi kort mennyire élvezhet az ember, azért elsősorban azon is múlik, milyen társadalmi osztályba, országba születik, és régebben még inkább számított az is, hogy milyen nemű volt az illető.

Sz. E.: Mi a legnagyobb kihívás egy illusztrátor számára, amikor képregényezésre adja a fejét?

Sz. I.: Az, hogy teljesen másfajta gondolkodást igényel. A képregénynek megvan a maga nyelvezete, sokkal másmilyenebb elbeszélői-narrátori fegyelmet és tehetséget követel, mint egy nagyobb szöveg illusztrálása képekkel. Illusztrátorként sokkal bensőségesebb viszony alakulhat ki minden egyes képpel, ami a munka során készül, ezt a luxust kevésbé lehet megengedni egy nagyobb lélegzetű képregény esetében. Ez nem azt jelenti, hogy egy képregénykockával nem lehet szöszölni, csakhogy sokkal inkább kell mindig az egészben, a végeredményben gondolkodni. 

Sz. E.: Milyen a jó illusztráció  szerinted?

Sz. I.: Nehéz újat mondani ebben a témában, olyan sokan nyilatkoztak már erről. Csak azt tudom, hogy vannak könyvek az emlékezetemben gyerekkoromból, amiknek a szerzőjére nem emlékszem, még a szövegre sem igazán, de a képi világuk mindmáig elevenen él a képzeletemben, és előhívható. Ezek biztosan jó illusztrációk. De személy szerint azokat az illusztrátorokat tartom sokra, akik teljesen egyedi világot hoztak létre, de úgy, hogy közben mégis szinte minden típusú szöveg mellett életre tudnak kelni a rajzaik, és minden szöveghez hozzáadnak valamiféle sajátos ízt. Hogy neveket is említsek a kedvenceim közül: Ralph Steadman, Ronald Searle, Saul Steinberg, Réber László.

Sz. E.: Milyen a jó képregény szerinted?

Sz. I.: Erre tényleg csak egy nagyon elcsépelt választ tudok adni: eredeti. Meg persze átgondolt, létrehoz egy saját univerzumot, és annak belső szabályai szerint, következetesen működik az elejétől a végéig.

Sz. E.: A Népzene és a Neurotic-képregény témája szinte tálcán kínálja a következő kérdést: szoktál zenét hallgatni munka közben?

Sz. I.: Igen, szinte mindig. Van egy állandó válogatáslistám, azon szoktam ide-oda ugrálni, a lengyel punktól a Depeche Mode-on át a 16Horsepowerig. Mivel újságíróként is dolgozom, elmondhatom, nagy előnye a grafikusi munkának, hogy ezt meg lehet tenni közben, szemben a másik tevékenységgel, ahol ez – legalábbis nekem – nem megy igazán.

Sz. E.: Szoktál képregényt olvasni/nézni?

Sz. I.: Persze. Sőt, időnként vásárolok is képregényeket. Főleg lengyeleket, ha kint járok, de a két kedvenc sorozatom egyébként amerikai: a DMZ és a Watchmen. Képregényes szakmunkákat is szívesen olvasok, azokból talán majdnem annyi van a birtokomban, mint képregényből. Lengyelországban vettem egy nagyon alapos áttekintő munkát, ami a Komiks w PRL-u, PRL w komiksie címet viseli (Képregény a Lengyel Népköztársaságban, a Lengyel Népköztársaság a képregényben), ami egy irigylésre méltóan alapos munka, magyarul is jó volna olvasni hasonlót.